Titkos fotóalbum került elő a berlini CIA-alagútról

Egy eddig ismeretlen, a keletnémet belügyminisztérium iratmegsemmisítőjéből kimentett fotóalbum közzétételével emlékeztek meg a berlini CIA-lehallgatóalagút (Operation Gold) lebukásának hetvenedik évfordulójáról. A Die Welt című német napilap friss elemzése az újonnan vizsgált dokumentumok alapján rámutat: az 1956-ban szovjet propagandagyőzelemként tálalt felfedezés ellenére az akció valójában a hidegháború egyik legsikeresebb amerikai hírszerzési művelete volt.

A frissen megjelent – Dietmar Arnold és Helmut Müller-Enbergs által szerkesztett – kötet (Operation Gold. Der Spionagetunnel in Berlin) egy olyan 121 oldalas, géppel írt jelentést és 115 fotót tartalmazó belső dokumentációt dolgoz fel, amelyet az NDK belügyminisztere, Karl Maron számára készítettek a Humboldt Egyetem és a titkosszolgálatok szakértői 1956-ban. Az albumot a berlini fal 1989-es leomlása idején egy névtelen tiszt mentette ki a Stasi (Állambiztonsági Minisztérium) iratmegsemmisítőiből.

Az amerikai és brit hírszerzés 1954 tavaszán kezdte meg a 436 méter hosszú, 1,94 méter belmagasságú föld alatti alagút építését. A cél az volt, hogy a nyugat-berlini (amerikai) szektorból átfúrva rácsatlakozzanak a szovjet katonai parancsnokság három fő távközlési kábelére (150-es, 151-es és 152-es vonal) Kelet-Berlinben, Altglienicke alatt.

A műszaki bravúrral, acéllemezekkel megerősített alagútból a működés mintegy egy éve alatt az angolszász hírszerzés 368 ezer szovjet telefonbeszélgetést és 18 ezer telexüzenetet rögzített. Az információk pótolhatatlan betekintést nyújtottak az új keletnémet hadsereg felállításába, a Vörös Hadsereg európai nukleáris fegyverzetébe, a szovjet katonai logisztikába, de még Nyikita Hruscsov híres, Sztálint elítélő 1956-os titkos beszédének visszhangjába is.

A szovjetek tudtak az akcióról, de hagyták

Az Operation Gold különlegességét a hírszerzés (és az elhárítás) pszichológiai paradoxona adja. A szovjet KGB ugyanis kezdettől fogva tudott az alagútépítésről. George Blake, a brit titkosszolgálat londoni tisztje – aki valójában Moszkvának dolgozó kettős ügynök volt – 1954 februárjában, hónapokkal a fúrás megkezdése előtt átadta az akció terveit a szovjeteknek. A KGB azonban drasztikus döntést hozott: hogy védjék Blake inkognitóját és megbízhatóságát, az alagút létét titokban tartották a saját hadseregük és a politikai vezetésük előtt is.

Moszkva tudatosan engedte, hogy a legféltettebb szovjet katonai titkok kerüljenek amerikai kézbe, elkerülve a dezinformációs kampányokat, amelyek felkelthették volna a gyanút Blake ellen. A KGB megvárta a megfelelő, "véletlen" lebukáshoz szükséges pillanatot, amely 1956. április 16-án, egy heves esőzés okozta kábelszakadás ürügyén jött el. Április 22-re virradó éjjel a szovjet műszakiak rátaláltak az amerikai lehallgatókamrára, amelyből azonnal nemzetközi propagandabotrányt generáltak.

A történelem iróniája, hogy bár a lebukás óriási médiazajt kavart, a CIA számára az Operation Gold végül nem kudarc volt, hanem a legértékesebb korai hidegháborús adatbázis. Ahogy a Die Welt cikkírója, Sven-Felix Kellerhoff fogalmaz: a drága és logisztikailag tökéletesen kivitelezett akció az amerikai Kongresszus (a költségvetési döntéshozók) előtt is igazolta a hírszerzés hatékonyságát. Ebből a szempontból a lehallgatóalagút a 20. század egyik "legsikeresebb kudarca" volt.