Tévút lehet a neandervölgyi–sapiens „románc”

A közelmúltban a Science folyóiratban megjelent, és a világsajtóban gyakran „kőkori románcként” interpretált genetikai tanulmány valójában nem bizonyítja a neandervölgyi férfiak és a Homo sapiens nők közötti kölcsönös vonzalmat. Ludovic Slimak, a francia CNRS kutatójának legújabb elemzése arra figyelmeztet, hogy a megfigyelt genetikai aszimmetria sokkal valószínűbben magyarázható az egykori embercsoportok egyenlőtlen társadalmi berendezkedésével és a nők vándorlásával, mint modern érzelmi preferenciákkal.

A sajtóvisszhangot kiváltó Science-tanulmány egy jól ismert genetikai mintázatot vizsgált: a mai nem-afrikai emberek genomjában a neandervölgyi eredetű DNS aránya jóval alacsonyabb az X (nemi) kromoszómán, mint a testi kromoszómákon. Ennek magyarázatára a szerzők statisztikai modelleket építettek, amelyek közül a „partnerpreferenciát” tartották az egyik legvalószínűbb oknak.

Slimak azonban hangsúlyozza: a statisztikai modell nem egyenlő a történelmi valósággal. A neandervölgyi apa és a sapiens anya utódai esetében az apa X kromoszómája csak a lánygyermekekbe öröklődik tovább, így eleve nehezebben marad fenn a populációban. Emellett a közeli rokon fajok hibridizációjánál a hímek biológiailag gyakran sérülékenyebbek, ami szintén az X kromoszómán lévő idegen DNS gyorsabb kiküszöbölődéséhez vezethet.

A francia kutató rámutat, hogy a pusztán genetikai adatok nem képesek rekonstruálni az őskőkorszaki társadalmak szerveződését. Az igazi válaszok az antropológiai és régészeti leletek társadalmi kontextusában keresendők. Erre szolgáltat bizonyítékot az észak-spanyolországi El Sidrón-barlang, ahol tizenkét neandervölgyi maradványait tárták fel. A kizárólag anyai ágon öröklődő DNS elemzése kimutatta, hogy míg a három felnőtt férfi azonos vérvonalhoz tartozott, a nők mind különböző csoportokból származtak.

Ez az eredmény egy egyértelműen a patrilokális (apai ágon szerveződő, a férfiak helyben maradását és a nők csoportok közötti vándorlását előíró) társadalmi modellt valószínűsít, amely az emberszabású majmoknál és számos emberi kultúrában is megfigyelhető.

Aszimmetrikus kapcsolatok és hiányzó viszonzás

A neandervölgyi ember és az anatómiailag modern ember eurázsiai találkozása, majd a neandervölgyiek mintegy 40 ezer évvel ezelőtti eltűnése az emberré válás egyik legkutatottabb korszaka. Ha a spanyolországi leletekből kiindulva egy patrilokális, a nőket csoportok között cserélő társadalmat feltételezünk, a két faj közötti interakció új, jóval sötétebb megvilágításba kerül.

Slimak felhívja a figyelmet egy kulcsfontosságú biológiai paradoxonra: ha a Homo sapiens nők – békés integráció vagy elrablás útján – rendszeresen bekerültek volna a neandervölgyi csoportokba, akkor az utolsó neandervölgyiek genomjában modern emberi DNS-nek kellene lennie. A jelenleg rendelkezésre álló adatok azonban ezt cáfolják: a késői korszakban a génáramlás szigorúan egyirányú volt, a neandervölgyiektől a sapiens irányába.

Ez az aszimmetria társadalmi szempontból egy tartósan egyenlőtlen viszonyrendszert jelez a két emberféle között. Slimak megfogalmazásában az egyoldalú génáramlás arra utal, hogy a modern emberi csoportok befogadtak vagy elraboltak neandervölgyi nőket, de saját csoportjuk tagjait nem adták át a neandervölgyi közösségeknek.

Ezt a brutalitást támaszthatják alá a belgiumi Goyet-barlang leletei is, ahol más régiókból származó neandervölgyi nők táplálkozási célú kannibalizmusának nyomait fedezték fel. A kutató arra figyelmeztet, hogy a kromoszómák eloszlása nem holmi történelem előtti romantikát, hanem az asszimiláció, az interakció és a konfliktusok kőkemény társadalmi realitásait őrzi, amelyek megértéséhez a puszta biológián túl a paleoantropológiára is szükség van.