Tévedett a Gyalog galopp a középkori betegek megítélésében
A modern popkulturális sztereotípiákkal ellentétben a középkori európai társadalmak nem feltétlenül taszították ki a fertőző betegeket: egy kiterjedt dániai temetővizsgálat bizonyítja, hogy a leprában és tuberkulózisban szenvedők is kaphattak előkelő, templomközeli sírhelyeket – mutatja be egy új történeti kutatás.
Saige Kelmelis, a Dél-dakotai Egyetem kutatója, valamint Vicki Kristensen és Dorthe Pedersen, a Dél-dániai Egyetem munkatársai összesen 939 felnőtt csontvázát vizsgálták meg öt – három városi és két vidéki – középkori dániai temetőben. A szakemberek a csontokon lévő anatómiai elváltozások alapján azonosították a lepra (amely másodlagos fertőzések révén az arc, valamint a végtagok roncsolódásával jár) és a tuberkulózis (amely a tüdőhöz közeli csontokon és ízületeken hagy nyomot) fizikai bizonyítékait. Ezt követően a maradványok pontos helyét térképre vitték, hogy összevessék azokat a korabeli temetkezési hierarchiával, amelyben a vallási épületekhez (templomokhoz, kolostorokhoz) közelebbi sírhelyek magasabb társadalmi és vagyoni státuszt jeleztek.
Az eredmények rácáfoltak arra az általános elképzelésre, miszerint a látható, súlyos betegségekkel élőket automatikusan kirekesztették volna a haláluk után. A kutatók nem találtak egyértelmű és következetes összefüggést a betegségek megléte és a társadalmi marginalizációt jelző rosszabb sírhelyek között. Bár a ribei városi temetőben az alacsonyabb státuszú övezetekben magasabb volt a tuberkulózisosok aránya (mintegy egyharmad, szemben a templomi 12 százalékkal), a drotteni lelőhelyen a magas rangú sírok felében olyan egyéneket temettek el, akiknek csontjain kimutatható volt a fertőzés. A kutatók feltételezik, hogy a tehetősebb rétegek a jobb életkörülményeiknek köszönhetően tovább éltek a krónikus betegségekkel, így a kórokozóknak több idejük volt nyomot hagyni a csontozaton.
A felfedezés tudománytörténeti jelentősége abban áll, hogy alapvetően árnyalja a középkori európai társadalmak egészségügyi reakcióiról alkotott képet. A köztudatban és a populáris kultúrában – mint amire a tanulmány szerzői is hivatkoznak a Gyalog galopp című film pestiskordés jelenetei kapcsán – a betegek társadalmi megítélése egységesen kirekesztőként él. Bár a leprát a középkorban teológiailag gyakran a bűnösséggel és az isteni büntetéssel azonosították, a régészeti adatok azt bizonyítják, hogy a társadalmi beágyazottság és a vagyon felülírhatta a fizikai megbélyegzést. A templomok közelsége a korabeli keresztény hit szerint megkönnyítette az üdvözülést, és a tehetős polgárok, lovagok vagy egyházi személyek a súlyos stigmák ellenére is megvásárolhatták a kiváltságos végső nyughelyeket, halálukban is integrálva maradva saját közösségükbe.
