Négyezer éves juhmaradványok árulkodnak a bronzkori pestisjárványok terjedéséről

Egy négyezer éves, az eurázsiai sztyeppén feltárt házijuh csontjaiban azonosították a pestisbaktérium (Yersinia pestis) genetikai nyomait, ami első ízben bizonyítja, hogy a haszonállatok kulcsszerepet játszottak a betegség bronzkori, bolhák nélküli, kontinenseken átívelő terjedésében – derül ki egy, a Cell című tudományos folyóiratban megjelent tanulmányból.

Taylor Hermes, az Arkansasi Egyetem régésze és a Harvard Egyetem, valamint német, orosz és dél-koreai intézmények kutatóiból álló nemzetközi szakértői csoport az Urál hegység déli részén fekvő, a mai Oroszország és Kazahsztán határvidékén található Arkaim erődített bronzkori településéről származó állatmaradványokat vizsgált.

A genetikai elemzés során az egyik juhcsontban kimutatták a Yersinia pestis baktérium genomját. A felfedezés tudománytörténeti jelentőségű, mivel ez az első alkalom, hogy a kórokozót egy történelem előtti, nem emberi gazdaszervezetben azonosították. A kutatás során az ősi DNS (aDNA) kinyerése és szekvenálása komoly technikai kihívást jelentett. Az állati csontok, amelyeket az őskorban étkezési célból megfőztek, majd hulladékgödrökbe dobtak, jellemzően sokkal rosszabbul őrződnek meg, mint a gondosan eltemetett emberi maradványok.

Hermes és csapata a talajból származó mikrobiális szennyeződések kiszűrésével mindössze 50 bázispár hosszúságú, rendkívül fragmentálódott DNS-töredékekből rekonstruálta a kórokozó jelenlétét. A projekt folytatására a kutatócsoport a német Max Planck Társaságtól 100 ezer eurós támogatást nyert el, amelyből az arkaimi régió további feltárását finanszírozzák a jövőben.

A pestis történelmi megítélését hagyományosan a középkori "fekete halál" határozza meg, amely a 14. században Európa lakosságának mintegy harmadát pusztította el. A középkori pandémia során a Yersinia pestis baktériumot a patkányokon élősködő bolhák terjesztették, átvíve a fertőzést az emberre is.

A kórokozó egy korábbi, ősi törzse azonban már mintegy ötezer évvel ezelőtt, a bronzkorban megjelent, és közel kétezer éven át volt jelen Eurázsiában. Az epidemiológusokat és a régészeket évtizedek óta foglalkoztatta a rejtély: miként tudott a betegség ilyen hatalmas, több ezer kilométeres távolságokon át elterjedni, miközben az eddigi genetikai vizsgálatok bizonyították, hogy ez a korai baktériumtörzs biológiailag még nem volt képes a bolhákon keresztüli fertőzésre.

A mostani, állatcsontokon alapuló felfedezés feloldja ezt az epidemiológiai paradoxont. Az arkaimi lelet, amely a fejlett lótartásáról és bronzművességéről, valamint a közép-ázsiai génáramlásról ismert Szintasta-kultúrához köthető, rámutat a korabeli állattartás járványügyi kockázataira. A betegség terjedése nem kizárólag a humán populációk vándorlásának eredménye volt. A kutatók szerint a folyamat hátterében egy összetett interakció állt az emberek, a hatalmas távolságokat megtevő haszonállatok, valamint egy máig azonosítatlan "természetes rezervoár" (valószínűleg a sztyeppei vadon élő rágcsálók vagy vándormadarak) között.

A nomád pásztorkodó életmód felvirágzása, a nyájak növekedése és a mobilitás kiterjesztése a bronzkorban ahhoz vezetett, hogy az emberi közösségek és állataik egyre mélyebben hatoltak be a természetes ökoszisztémákba. Ez az ökológiai expanzió teremtette meg a feltételeket a kórokozó vadállatokról haszonállatokra, majd onnan az emberre történő átlépéséhez, amely a kiterjedt kereskedelmi és vándorlási útvonalakon keresztül az egész eurázsiai kontinensen elterjesztette az ősi pestisjárványt.