Teljes kudarcot vallott Castróék első akciója, de forradalmuk megállíthatatlannak bizonyult

68 éve, 1953. július 26-án támadta meg A Mozgalom (El Movimiento) nevű forradalmi szervezetének 135 tagjával a Santiago de Cuba városában található Moncada laktanyát a fiatal Fidel Castro. Az esemény a kubai forradalom kezdetét jelöli, a magát a sikertelen támadásról elnevező Július 26-a Mozgalom 1958-ig tartó gerillaháborúba kezdett Fulgencio Batista korrupt rezsimje ellen. Július 26. ma nemzeti ünnep a karibi szigetországban.

Instabil állapotok

Az 1898-as spanyol–amerikai háború után amerikai megszállás alá került Kuba 1902-től volt hivatalosan független, azonban a 20. század első felében a turbulens politikai viszonyok jellemezték. 1906 és 1909 között újra amerikai csapatok szállták meg az országot, de kivonulásuk után is puccsok, elcsalt választások és különféle felkelések követték egymást.

1933-ban következett be az „őrmesterek lázadása” néven ismert katonai puccs, amelynek egyik vezetője volt Fulgencio Batista. A továbbra sem stabil légkörben Batista névlegesen a hadsereg parancsnoka lett, valójában azonban bábkormányok során keresztül valójában ő gyakorolta a hatalmat az országban.

1940 és 1944 között ő maga volt a szigetország elnöke, miután egy populista platformot képviselve demokratikus választást nyert – 1940-ben új alkotmányt léptetett életbe.

Hivatali ideje lejárta után Floridába költözött, majd 1952-ben visszatért Kubába, hogy újra elinduljon az elnöki székért. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a választást nincs esélye megnyerni, három hónappal annak kijelölt időpontja előtt katonai puccsal vette át a hatalmat, és felfüggesztette saját korábbi alkotmányát.

Batista az Egyesült Államok támogatását élvezve korábbi kormányzásához képest lényegesen korruptabb rendszert alakított ki, a hazai és az amerikai szervezett bűnözéssel is jövedelmező kapcsolatot kialakítva, és aránytalanul nagy kedvezményeket biztosítva külföldi (főleg amerikai) vállalatoknak Kuba természeti kincseinek és mezőgazdaságának (különösen a cukornádültetvények) kiaknázására.

Az ekkor 25 éves jogász Fidel Castro az első ellenkező hangok közt volt, és az 1952. márciusi puccsot követően bírósági indítványban követelte Batista eltávolítását. Alkotmányjogi érveit a bíróságok elutasították, innentől pedig kizárólag a fegyveres harcban látta a megoldást.

Lelkes amatőrök

A baloldali fiatalokból (a Kubai Néppárt „ortodox” szárnyának ifjúságából, többnyire munkás- és alsó középosztálybeli huszonévesekből) szervezett Mozgalom tagjai lázas készülődésbe kezdtek. Havannában és környékén magukat a sportlövészet iránt érdeklődő üzletembereknek kiadva járták a lőtereket, és különféle forrásokból szedett-vedett fegyverarzenált halmoztak fel.

Castro öccsével, Raúllal együtt azt tervezte, több katonai installáció ellen indítanak majd egyszerre támadást egy kijelölt időpontban, ez a terv végül két célpontra szűkült: ők ketten Mozgalom 135 tagjával Santiago de Cubában a Moncada laktanya (az ország második legnagyobb katonai létesítményét) ellen indultak, míg további 24 tagjuk a szomszédos Granma tartományban lévő Bayamo városában indított támadást egy laktanya ellen.

A dátum tudatos választás volt, ugyanis Santiago de Cubában július 25-e hagyományosan nagyszabású fiesták napja. Castróék úgy gondolták, a laktanya őrsége az átmulatott éjszaka után kevésbé lesz képes a védekezésre.

A forradalmárok a fegyverek mellett egyenruhákat és autókat is szereztek, és egy magas rangú katonatiszt által vezetett kontingensnek tervezték kiadni magukat. A létesítmény területén belülről szándékoztak megkezdeni a fegyveres akciót, amelynek elsődleges célja a rádióállomás, illetve a fegyverraktár elfoglalása volt.

A reggel öt órakor megindított hadművelet a kezdetektől kudarcra volt ítélve. A 16 járműből álló konvoj hamar szétszakadozott a forgalomban, a nehézfegyverzetet szállító jármű eltévedt, és a gerillák rosszul mérték fel a helyzetüket – már a külső ellenőrzőpontoknál tűzharcba bocsátkoztak a katonákkal, így a laktanya területére be sem jutottak, mielőtt a bázison megszólalt volna a riadó.

A kormányoldalon 19 katona, illetve rendőr vesztette életét és 28-an sebesültek meg, míg a lázadók oldalán kilenc halálos áldozat (ebből négy „baráti tűz” által) és 11 sebesült volt a mérleg.

A laktanya melletti civil kórházat elfoglalni próbáló gerillák közül 18-at azonnal kivégeztek a laktanya lőterén, további 34 főt pedig aznap, illetve a következő napok folyamán fogtak el és öltek meg a kormányerők.

A Castro-fivéreknek és más főbb résztvevőknek sikerült egy időre elrejtőzniük, azonban végül őket is elfogták és bíróság elé állították. A tárgyalás során az ügyészség olyan kormányellenes aktivistákat is megvádolt, akik nem vettek részt az akcióban – sokuk már eleve illegalitásban élt, és nem jelent meg a bíróságon.

A forradalom folytatódik

Az 1953. szeptember 21-étől október 6-áig tartó tárgyaláson a jogász Fidel Castro saját védelmét maga vállalta el, míg társait 24 ügyvéd védte. Castro felrótta a foglyul ejtett gerillák kivégzését a hadseregnek, a negatív visszhang miatt az ő ügyét ezután külön tárgyalták.

Öccsét, Raúlt és az akció többi vezetőjét 13 év, 20 másik résztvevőt 10 év, néhány utolsó pillanatban visszalépőt három év, míg a bizonyíthatóan fegyvert sohasem fogó szervezkedőket hét hónap börtönre ítélték.

Fidel Castró 15 évet kapott, miután tárgyalásán előadta az előzetes letartóztatásban gondosan megkomponált „A történelem majd felment engem” című beszédét, amelynek kéziratát később kicsempészték a börtönből és országszerte terjesztették.

Két évvel később, 1955-ben egy, a rabok édesanyái által indított nyilvános petíció jelentős támogatást nyert a lakosság körében, és a kubai törvényhozás végül általános amnesztiát hirdetett a támadás résztvevőinek.

A Castro-fivérek és híveik szabadulásuk után Mexikóban folytatták a szervezkedést, ahol csatlakozott hozzájuk az argentin Ernesto („Che”) Guevara is. 1956 végén a Granma nevű jacht fedélzetén tértek vissza Kubába, hogy gerillaháborúba kezdjenek a Batista-rezsim ellen.

Az egyre nagyobb országos elégedetlenségnek köszönhetően a kis létszámú gerillacsoport egyre nagyobb támogatást nyert, és harci sikereket is elért a kormányerők ellen.

Egyre tarthatatlanabb helyzetét látva Batista az 1958. december 31-éről 1959. január 1-jére virradó éjszaka folyamán a Dominikai Köztársaságba menekült, január 2-án csapatai beszüntették az ellenállást. Castro és forradalmárai 1959. január 3-án vették át a hatalmat, az ígéretes, mérsékelt kezdeti időszakot követően pedig saját diktatúrájukat építették ki, a Szovjetunió mellett elkötelezve a karibi országot.