Amerikai blamázs: reménytelen puccskísérlet a Disznó-öbölnél

Ma hatvan éve, 1961. április 17-én szállt partra az a maroknyi, kubai emigránsokból álló haderő, amelytől az Egyesült Államok a szovjetbarát Fidel Castro vezette kommunista rezsim megbuktatását remélte. A terv kudarcot vallott, a Disznó-öblöt az amerikai vezetés máig egyik legnagyobb baklövéseként tartja számon a történelem. A CIA szervezeti válsága és hatalmi játszmái, rossz tanácsadók rossz javaslatai és a tétova – még tapasztalatlan – Kennedy elnök együttesen osztoznak a felelősségen.

Kuba, a hidegháború kulcsszereplője

Kuba stratégiai jelentősége a hidegháború egyik „legfagyosabb” időszakában értékelődött fel. A forradalom 1959. január 1-jén aratott végső győzelme közvetve azt eredményezte, hogy a Szovjetunió az Egyesült Államok „szomszédjává” vált. A viszony a két fél ideológiai és politikai nézetkülönbsége okán nem lehetett baráti.

Az Egyesült Államok félelme túlmutatott azon, hogy a szomszédjuk egy, a Szovjetunió felé potenciálisan elkötelezett rezsim. Kuba precedenst teremtett, és egyáltalán nem volt rá garancia, hogy Latin-Amerika néhány további államában nem talál követőre a kommunizmus gondolata.

A feszültség hamar kiéleződött. A kubai vezetés földreformot vezetett be, valamint államosított mindent – azokat a cégeket is, amelyek korábban amerikai tulajdonban voltak –, amire hiába reagált embargóval az amerikai vezetés. Ezzel még inkább az ellenséges oldal malmára hajtotta a vizet, ugyanis ezután a kubai cukor szovjet kőolajért cserélt gazdát.

Az Egyesült Államok nem vállalt volna egy nyílt konfliktust Kubával, így mindent megtettek, hogy az események irányítását a háttérből végezzék. Kellettek viszont „áldozati bárányok”, akiket frontvonalba lehetett állítani: választásuk értelemszerűen a kubai emigrációra esett.

Azok a kubaiak, akik nem fogadták el a Fidel Castro vezette rezsimet, kénytelenek voltak Amerikába menekülni – nagyrészt Floridában telepedtek le –, de nem adták fel a reményt, hogy visszatérhetnek szülőföldjükre. Tehát közös célért, de eltérő indíttatásból szövetkeztek az emigráció tagjai az amerikaiakkal.

A CIA az emigránsok közül toborozta azokat, akiket később Guatemalában, Puerto Ricóban és Nicaraguában képeztek ki. Az amerikai „inkognitó” megőrzése érdekében a kiképzőtáborok nem működhettek hazai földön, mert az már nyílt támogatása lett volna a Castro vezette Kuba elleni szervezkedésnek.

Noha már Dwight D. Eisenhower elnök kezdeményezte a kubai kormány destabilizálását, a valódi szerep utódjára, John Fitzgerald Kennedy elnökre és kabinetjére hárult, természetesen a CIA aktív közreműködésével.

Bevetés a Disznó-öbölnél

A terv alapja az volt, hogy a kiképzett kubai emigránsok partraszállnak, és nem elsősorban katonai erőként, hanem a szabadság hírvivőiként támogatókat szereznek a civil lakosság körében, belülről buktatva meg a kommunista rezsimet. Ehhez az Egyesült Államok a légierő fedezésével biztosította – volna – a vízi utánpótlást.

Voltak baljós előjelek. A  hírszerzés figyelmeztetett, hogy az akció sikere kérdéses: a civil lakosság jelentős része támogatta a vezetést, így nem számíthatnak arra, hogy a partraszállók a saját ügyük mellé állítják a lakosságot. Arról ugyan nem tudhattak biztosan, hogy a szovjet titkosszolgálatok is tudomást szereztek az akcióról, és adatokkal látták el a kubai rezsimet, de arra felkészülhettek volna, hogy Kubát nem fogja teljesen váratlanul érni az akció.

A nagyjából 1500 fő alkotta 2506. számú dandár 1961. április 17-én szállt partra a Disznó-öbölnél. A Havannától százhatvan kilométerre fekvő, nehezen védhető vidék jó kiindulópontnak tűnt az offenzíva megindítására.

Az aggasztó jóslatok viszont igaznak bizonyultak. Kuba óriási túlerőben, már felfegyverkezve várta a partraszállókat: körülbelül kétszázezer fős polgári haderő, és több mint huszonötezer hivatásos katona állt szemben azokkal az emigránsokkal, akik még a civil lakosság köreiben sem leltek támogatókra.

Két nap alatt véglegesen visszaszorították a támadókat, így Fidel Castro április 20-án már be is jelenthette a győzelmet. A gyors lefolyású, bukással végződő intervenció összesen száztizennyolc kubai emigráns, és százhetvenhat védő életét követelte. Nagyjából kétszáz embert sikerült kimenekíteni, a maradék ezerkétszáz fő pedig hadifogságba esett.

A forradalmi törvényszék közel száz halálos ítéletet hozott, mivel a nemzetközi jog nem védte a bevetés résztvevőit. Az Egyesült Államok ebben a nehéz helyzetben előlépett, és gyógyszereket, egészségügyi eszközöket kínált fel Kubának, a fogságba esettek szabadon – majd „haza” – engedéséért.

A terv balul sült el mind az emigránsok, mind az amerikai vezetők számára. A presztízsveszteség mellett az intervenció az Egyesült Államok és Kuba, valamint a Szovjetunió közti konfliktus elmérgesedésének is egyik fontos lépcsőfoka volt.

A tovább romló viszony többek között azt is eredményezte, hogy a szovjetek rakétákat kezdtek telepíteni Kubába, amire válaszul az amerikaiak tengeri blokád alá vonták a szigetet. A kubai rakétaválság szerencsére nem eszkalálódott, így a világ megmenekült egy esetleges nukleáris katasztrófától.

Kié a felelősség?

Joggal merül fel a kérdés, hogyan mérhette fel ennyire rosszul a kubai viszonyokat az Egyesült Államok vezetése?

Az évtizedek során vita alakult ki azzal kapcsolatban is, hogy Kennedy csak a körülmények áldozata volt, akit a vezérkari főnökök ajánlásai kényszerítették egy olyan intervencióra, melynek már a kezdetén kódolva volt az akció bukása, vagy a tények ismeretében döntött – felelőtlenül – a beavatkozás mellett. Kérdéses az is, hogy a jelentések, amelyek óvatosságra inthették volna, eljutottak-e az elnökig?

Az bizonyos, hogy Kennedy a Disznó-öböl kudarcából tanulva mentette meg a világot egy még nagyobb konfliktustól, hiszen a rakétaválság idején szembement azoknak a vezérkari főnököknek a tanácsaival, akik részben a Disznó-öböl kudarcának okozói is voltak.

Noha az elnök magára vállalta a felelősséget, a CIA szerepe szintén nem elhanyagolható tényező a balul elsült akcióban. Az 1961-ben, Lyman B. Kirkpatrick által írt jelentés szerint több ponton is hibázott a szervezet, melyek közül érdemes kiemelni néhányat: „Nem sikerült megszervezni a belső ellenállást Kubában, illetve a haderejükről sem sikerült összegyűjteni és elemezni a szükséges adatokat”; „az emigránsok vezetőinek hatékony bevonásának elmaradása az ő mulasztásuk”; valamint „a kockázatelemzés pontatlan volt, a belső kommunikáció és információáramlás pedig megbukott a szervezeten belül”.

Jack Pfeiffer, akit a Disznó-öböl eseményeinek történészi igényű összegzésére kértek fel, öt kötetet írt a balul sikerült akció részleteiről és lehetséges okairól. A CIA sokáig, egészen 2016-ig nem járult hozzá az ötödik kötet publikálásához, azonban öt évvel ezelőtt végül kiadásra került a mozaik utolsó, hiányzó darabja.

Az itt olvasható összegzés ugyan nem tár fel rejtélyes összeesküvéseket, de arra egyértelműen rávilágít, hogy a CIA belső hatalmi konfliktusai, és az ebből adódó szervezeti válság mennyiben hátráltatta az események hatékonyabb koordinálását.

Ennek fényében érthető, hogy a szervezet miért késleltette a kötet nyilvánosság elé tárását. A CIA felelőssége megkérdőjelezhetetlen, megítélésük és renoméjuk pedig még nagyobbat zuhant volna, ha a kötet megjelenésekor a Disznó-öböl csúfos kudarca még frissebben él az amerikaiak emlékezetében.