Takargatott diktatúra, kitelepített cigányok, karlendítő franciák – Hitler két olimpiája

Nem egyszer fordult már elő az olimpiák történetében, hogy diktatúrák a játékokat erőfitogtatásra használták fel. Ezek közül a legelső és a leghírhedtebb az 1936-os berlini volt. Hitler a rendezvénysorozat segítségével igyekezett  bizonyítani a nemzetközi közösségnek, hogy Németország kilábalt az első világégésből és visszanyerte erejét, ami különösen bizarrnak hat annak fényében, hogy három évvel később Berlin agressziója révén ki is tört az újabb világháború. Az olimpia előtt aggályosabbá tette a helyzetet, hogy a zsidó származású sportolók részvétele is kérdéses volt. A kép azonban ennél árnyaltabb: az olimpiai pályázatot nem Hitler Németországra nyerte, másrészről nem csak egy olimpiát rendezhettek a nácik 1936-ban: napjaink népszerű síparadicsoma, Garmisch-Partenkirchen adott otthont a téli játékoknak, amit már szintén áthatott a horogkeresztes eszme.

Hitler téli olimpiája

Németország már a kezdetektől szeretett volna főszerepet vállalni az újkori olimpiai mozgalomban, többször pályázva a játékok megrendezésére. Egyszer el is nyerték a jogot, ám az 1916-os olimpiai játékok elmaradtak. A világháború után egészen 1928-ig kellett a német sportolóknak várniuk, míg elindulhattak az ötkarikás játékokon. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság azonban elérkezettnek látta az időt, hogy kárpótolja a békés teljesítési politikát folytató Németországot, így 1931-es ülésén Berlinnek adták a XI. olimpiai játékok rendezési jogát – Budapest, és a második legtöbb szavazatot kapó Barcelona előtt.

A németországi olimpia főszervezői, Carl Diem és Dr. Theodor Lewald az 1932-es Los Angeles-i játékokon tüzetesen megfigyelték a szervezés minden részletét. Hazavitték a belépőjegyeket, programfüzeteket, fényképeket készítettek az olimpiai létesítményekről és az olimpián dolgozóktól tudakozódtak.

A politikai helyzet azonban rövidesen megváltozott. A weimari köztársaság megbukott és 1933. januárjában Hitler került a kancellári székbe. Közismert, hogy a nemzetiszocialisták nem voltak hívei a nemzetek békés versengésének, de Joseph Goebbels, Hitler propagandaminisztere másként gondolkodott. Meglátta a világeseményben a hatalmas lehetőséget, melyben az új Németország nagyságát lehet propagálni és a német nép erejét fitogtatni. Hitler így végül teljes mellszélességgel kiállt az olimpiai mozgalom mellett és elérte, hogy a NOB 1933. nyári bécsi ülésén a téli játékok rendezési jogát is Németország kapja. Hozzá kell tenni, hogy 1948-ig a téli játékokat mindig a nyári olimpiát rendező országban tartották, egy alkalmat leszámítva (1928-ban az arra alkalmatlan Hollandiában „kellett volna” a téli játékokat megtartani).

Goebbels beindította a propagandagépezetet, melynek révén a sportágakról ismertetőket terjesztettek, olimpiai vándorkiállításokat szerveztek, sőt egy hatalmas olimpiai harang is körbevonatozta az országot (egyben a Ruhr-vidék nehéziparát is illusztrálva), hogy majd a berlini harangtoronyban kössön ki. Hitler 1936. február 6-án nyitotta meg a téli olimpiai játékokat, amelyre a szervezők a berlini esemény főpróbájaként tekintettek. Az előkészületekhez tartozott, hogy felsőbb utasításra összevonták Garmisch és Partenkirchen településeket, így a Bajor-Alpok gyöngyszeme napjainkig nevén viseli a Führer keze nyomát.

A náci militarizmus is megmutatkozott a téli olimpián, ugyanis német kérésre ekkor vették vissza a(z 1920-as években már műsoron lévő) katonai járőrözést a sportágak közé, amelynek "jogutódja", a biatlon ma is olimpiai sportág. Érdekesség, hogy az aranyérmet az olasz csapat nyerte, a hazaiak az ötödik helyre szorultak. A 28 ország sportolóival ékesített megnyitón a francia és a brit csapat is feltartott jobb kézzel vonult – a hazai csapathoz hasonlóan, amit a közönség kitörő örömmel fogadott.

Az olimpia sztárja a norvég Sonja Henie volt. A Führerrel is jó viszonyba kerülő műkorcsolyázó aranyérmével hozzájárult ahhoz, hogy az éremtáblázat élére Norvégia került, második helyre szorítva Németországot. Hitler látványos fáklyás sílesiklást szervezett a tíznapos esemény zárására, amely mindennel együtt lenyűgözte a NOB-ot. Németország így elkezdett a berlini olimpiára összpontosítani.

A Führer megalomániája

Bár az 1936-os nyári játékokra minden idejében elkészült, és a szervezés sem hagyott maga után kívánnivalót, mégis árnyék vetült az olimpiára még a megnyitó előtt. 1935 novembere óta a zsidók és cigányok kvázi „félállampolgári” sztátuszba kerültek; az aggályokat csak növelte amikor a Wehrmacht 1936 márciusában bevonult a Rajna-vidékre. Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök már a bojkotott fontolgatta, ám Hitler megnyugtatta a kedélyeket és biztosította a szabad részvételt fajra vagy vallásra való tekintet nélkül. Roosevelt jobb belátásra térítésében döntő szerepet vállalt az amerikai sportpolitikus Avery Brundage, a NOB későbbi elnöke, így végül csak a baloldali vezetésű Spanyolország bojkottálta Hitler olimpiáját (a barcelonai „ellenolimpiát” a spanyol polgárháború kitörése miatt kellett elhalasztani).

Hitler az olimpia alatt igyekezett takargatni a diktatúrát, a játékok idején az antiszemita hangvételű cikkek közlésével is felhagyott a német sajtó, Németország jó vendéglátó képét nyújtotta a külföldiek felé. Az előkészületek során Berlinben új villamos- és metróvonalat építettek, a helybéli cigányokat pedig kitelepítették. Az 1936-os olimpia nem csak monumentális építményei miatt vált a legek olimpiájává. 1800 akkreditált újságíró révén az eddiginél jóval nagyobb tömegek informálódtak a napi sporteseményekről. Emellett ez volt az első olimpia, amelyet a rádió élőben közvetített, de ugyanúgy a televízióban is elsőként sugároztak néhány eseményt. Az akkori technikai viszonyok mellett ez rendkívüli teljesítménynek számított.

Az olimpiai fáklya is ekkor debütált. 1936-ban vitték végig először az olimpiai lángot a görög Olümpiától a játékok helyszínéig hét országon – köztük hazánkon – át. Görögországban a Carl Zeiss Jena cég által gyártott tükörrel gyújtották meg a fáklyát, melynek bécsi állomását Anschluss-párti-, míg Prágában németellenes tüntetés kísérte, amely során el is oltották az olimpiai lángot. Egy hivatalos német plakát ugyanis a Szudéta-vidéket Németország részeként ábrázolta.

A náci építészet és az olimpiai eszme 1936-ban egymásra talált, ugyanis a létesítményeket ez alkalommal indokolt volt ókori mintára konstruálni. A hatalmas stadionok minden látogatót lenyűgöztek, a nézőtér a legtöbb eseményen teltházig töltötte az amfiteátrumokra emlékeztető építményeket. A világ akkori legnagyobb stadionja, a Reichssportfeld (mai nevén: Olimpiai Stadion) 110 ezer embert, az úszóstadion 18 ezret, míg a fedett Deutschlandhalle 20 ezer embert tudott befogadni.

Az emlékezetpolitika kiemelt helyet kapott az olimpián. Létesítményt neveztek el Paul von Hindenburg első világháborús német főparancsnok, későbbi köztársasági birodalmi elnökről, a belgiumi Langemarck csatahelyszínéről is, sőt az első nap a sportolók „kötelezően” megkoszorúzták az ismeretlen katona emlékművét az Unter den Lindenen.

A franciák ismét üdvözlik Hitlert

A 49 ország sportcsapatával tartott megnyitón az osztrák, a román és – a téli olimpiához hasonlóan – a francia csapat is náci karlendítéssel üdvözölte Hitlert díszpáholya előtt, az amerikaiak azonban elfordították a fejüket. Előbbieknek éljenzés, míg a tengerentúliaknak füttykoncert járt a közönség részéről a bevonuláskor. A franciák később ezt úgy magyarázták, hogy mindössze egy ókori üdvözlést utánoztak.

A körülmények mellett a versenyeken is sorra születtek a legek. Az olimpiai sztárja az afroamerikai Jesse Owens lett, akit a német közönség is a szívébe zárt. Amikor például megdöntötte a 100 méteres síkfutás világrekordját, a Reichssportfeld lelátója a nevét skandálta. A közhiedelemmel ellentétben Hitler – bár a nyilvánosság mögött elöntötte a düh – felállva intett Owensnek gratulációja jeléül, aki visszaintett neki. Máig vitatott, hogy a Führer kezet is fogott-e az aranyérmes atlétával, az azonban tény, hogy Roosevelt elnök még csak nem is gratulált neki. Az USA elnöke ugyanis nem akart a három hónap múlva esedékes elnökválasztáson déli szavazatokat veszíteni azzal, hogy kezet ráz egy alabamai feketével.

Nemzetközi nyomásra végül egy-egy zsidót beválogattak a német téli-, illetve nyári olimpiai csapatba, utóbbira a világ legjobb tőrözőjének tartott Helene Mayert. A már USÁ-ban élő vívónő azonban a várakozásokkal ellentétben elveszítette a döntőt a magyar Elek Ilonával szemben. A bronzérmes az osztrák Ellen Preis lett. Így történhetett meg, hogy a tőrvívás dobogójára három zsidó származású és három Ilona keresztnevű állhatott fel.

A berlini olimpián debütált a kosárlabda és a kézilabda is. Az utóbbi, ekkor még futballpályán, futballkapukra játszott sportág döntőjét 100 ezer néző tekintette meg, ami máig rekordnak számít a kézilabdázásban. Az éremtáblázat élén Németország végzett (ez azóta csak téli olimpián ismétlődött meg), az USA csapata lett a második, őket Magyarország követte. Hazánk addigi legjobb teljesítményét érte el az olimpiákon 10 arany és 1 ezüst és 5 bronzérmével. Az éremtáblán elért harmadik helyezést csak 1952-ben, Helsinkiben tudták azóta elérni sportolóink. 

Az 1936-os olimpia a hatalmas, látványos beruházások ellenére pénzügyileg is hasznot hozott. Az egymilliónál is több látogatónak köszönhetően már a jegyeladás is fedezte a játékok költségeit, amelyen Németország sikerrel mutatkozott be a békebeli nemzetközi küzdőtéren. A záróünnepély után Avery Brundage az eddigi legszebb játékoknak nyilvánította a berlini olimpiát.

A náci párt utólag is nagy figyelmet fordított a propagandára. A téli játékokról Carl Junghans készítette el A világ ifjúsága című filmet, de máig tartó ismertségnek Leni Riefenstahl két filmje örvend a berlini olimpiáról. A rendezőnő még Az akarat diadala című művével nyerte el Hitler kegyeit, amelyet az NSDAP nürnbergi pártnapjáról forgatott. A nyári játékokról készült filmjéhez már minden technikai segítséget megkapott. Olympia című alkotását az árja faj felsőbbrendűségének sugallására és az olimpiai eszmére helyezte – ez utóbbi miatt kaphatott benne helyet Owens győzelme.

A következő nyári olimpia rendezésének jogát a NOB még a német fővárosban, napokkal a megnyitó előtt tartott ülésén adta oda Tokiónak, majd a téli olimpiát Szapporónak. Japán addigra már Mandzsúriában terjeszkedett, Hitler pedig fokozatosan agresszív külpolitikához fogott. 1939 nyarán a Japántól visszavett téli olimpia rendezési jogát ítélték oda ismét Garmisch-Partenkirchennek – azonban őszre már a német tankoké volt a főszerep. A világ olimpikonjai Berlin után legközelebb 1948 januárjában, a svájci St. Moritzban találkozhattak – Németország részvétele nélkül.