Öt tény a szénanátha történetéről

Ahogy egyre nő a levegő pollentartalma, felmerül a kérdés: miért is hívjuk szénanáthának? Hogyan kezelték az emberek a múltban, és miért ismerték a felsőbb osztályok betegségeként? Alább olvasható öt tény a betegség történetéről.

Kétszáz évvel ezelőtt senki sem hallott még róla

Ez nem jelenti azt, hogy ne szenvedtek volna benne az emberek – csupán nem volt még orvosilag elismert betegség. John Bostock angol orvos (1773-1846) volt az első, aki pontosan leírta a tüneteit. 1819-ben „A szem és mellkas időnkénti szenvedésének esete” címmel tartott előadást orvoskollégáinak a Londoni Orvosi és Sebészeti Társaságnál. Beszédében egy „felettébb törékeny” alkatú betegéről számolt be, aki a nyári hónapokban tüsszögésben és viszketésben szenvedett. Bostock a betegre a JB monogrammal hivatkozott, valójában azonban saját magáról beszélt.

Az ekkor 46 éves Bostock nyolcéves kora óta szenvedett allergiás rhinitisben, azaz szénanáthában. Sokféle házi gyógymódot kipróbált az idők során, köztük az ópiumot, tisztítókúrákat, „helyi véreztetést”, és – egészen ijesztő módon – „higanykúrákat” is. Egyik „gyógymódnak” sem volt „észrevehető vagy maradandó haszna”, de Bostock felfedezte, hogy ha hat héten keresztül nem mozdult ki otthonról, tünetei enyhültek.

A „szénanátha” helytelen megnevezés

Habár John Bostock írta le először a szénanáthát, nem ő találta ki a nevét. A „szénanátha” kifejezés abból a népszerű 19. századi következtetésből ered, hogy a nyári friss széna illata okozott irritációt a testben. Bostock írt erről a gondolatról 1828-ban, de sosem gondolta helytállónak. Helyette „catarrhus aestivus”, azaz „nyári hurut” néven utalt a betegségre. A betegség fő okozója – a pollen – csak 30 évvel később került azonosításra Charles H. Blackley manchesteri orvos által. A „pollennátha” kifejezés azonban sosem vált népszerűvé.

A 19. században „arisztokrata betegségnek” tartották

Az 1860-as évekre a „szénanátha” és „szénaasztma” kifejezések váltak elterjedtté orvosi körökben. A betegségben azonban látszólag csaknem kizárólag az elit tagjai szenvedtek. 1873-as, „Kísérleti tanulmányok a catarrhus aestivus természetéről és okairól” című tanulmányában Blackley azt írta, szénanáthában szenvedő betegei többnyire orvosok vagy egyháziak voltak. „Arisztokrata betegség” – írta, amely „teljességgel a társadalom felsőbb osztályaira korlátozódik.”

A szénanátha egykor divatos volt az Egyesült Államokban

Miután összekapcsolták a felsőbb osztályok életmódjával, talán nem meglepő, hogy a szénanátha csaknem státusszimbólummá vált a 19. század végére. Az Egyesült Államokban divatos, sőt, egyes esetekben egyenesen kívánatos betegségnek számított a társadalom felsőbb köreiben. A század végére a betegség növekvő előfordulásának hatására több társaság is létrejött, amelyek vele foglalkoztak. Az egyik legjelentősebb az Egyesült Államok Szénanátha Társasága volt, amelynek a New Hampshire-i White Mountains nevű hegységben volt a központja – az 1874-ben alapított szanatórium egyfajta szénanáthásoknak való üdülőként működött, amely a gazdag középosztálybeliek számára békés menedéket nyújtott a bosszantó nyári pollen elől. A kor egyik „szénanátha-szakértője”, egy Morrill Wyman nevű férfi, gyermekkorában több „szénanátha-nyaraláson” is részt vett a White Mountains-i üdülőben.

Nem volt azonban mindig divatos szénanáthában szenvedni. 1827-ben az angol The Times napilap arról írt, hogy Devonshire hercege abban szenved, „amit vulgárisan szénanáthának neveznek.” Tíz évvel később a betegség iránti lenézésük csökkent. IV. Vilmos király ekkor állítólag „a szénanátha egy támadását szenvedte el, amelyben általánosan több hete szenved.” A király, úgy tűnik, nem szenvedhetett „vulgáris” betegségben. Vilmos nem sokkal e cikk megjelenése után meghalt, de hogy ehhez volt-e bármi köze a „szénanáthájának”, nem tudni.

A dohányzásról úgy hitték, enyhítheti a tüneteket

Egy, a The Petersburg Times című ausztrál lap 1896. szeptember 11-i számában megjelent cikkből kiderül, hogy a kor orvosai egy sor kezelési módot ajánlottak a szénanáthára. A tengerparti séta, hajókázás, vagy a „sűrűn lakott városban” tartózkodás a kellemesebb javaslatok közé tartoztak. A leghatékonyabbnak tartott módszer a legmegkérdőjelezhetőbb is egyben: „Az egyik legjobb gyógymód a dohány, a füstöt a lehető legtovább a szájban tartva, majd az orron át kilélegezve” – javasolta a cikk írója.

A 19. századi szénanáthában szenvedők, akik nem kedvelték ezt a módszert (a nők számára kiváltképp ellenjavallott volt), az ammónium-klorid belélegzése egy lehetséges alternatíva volt. A módszer nem volt kockázatmentes: az újságíró arra figyelmeztet, óvatosan kell bánni az ammónium-kloriddal, mivel „a kloroform-inhalálás bűnének” kapujául szolgálhat, „amely akár halálos is lehet.”