Szerelem az illegális kommunista mozgalomban: Kádár János és az ő Piroskája

Szinte országos hadititoknak számított évtizedekig az, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt első titkárát Döme Piroskához egykoron intim kapcsolat is fűzte. Minden bizonnyal ezért „felejtődött” ki az 1987-es, A magyar antifasiszta ellenállás és partizánmozgalom című lexikon Döméről írott szócikkéből is, hogy az illegális ifikhez az 1930-ban csatlakozó polgárlánynak, a „bányászellenállás pártösszekötőjének” nem csak („a csendőrnyomozókkal vívott tűzharcban hősi halált halt”) Ságvári Endre és (az 1970-es évek közepén kulturális miniszterként szolgáló) Orbán László volt úgymond a felső kapcsolata, hanem az illegális kommunisták egyik hazai vezetője, Kádár is. A pártvezér halálát követően számos részlet derült ki kettejük szerelméről.

Vonzó férfi hamiskás mosollyal

„Mihály: Van még egy kis probléma ezzel kapcsolatban…
Anna: Micsoda?
Mihály: De hát ez majd elmúlik.
Anna: Miről van szó?
Mihály: Ugyanis az elvtársak nem tartják helyesnek, ha a mozgalomba érzelmi motívumok is vegyülnek. Növeli a lebukási veszélyt.
Anna: Mondja, maga nem képzel egy kicsit sokat magáról?
Mihály: Én, miért?
Anna: Azt hiszi, hogy érzelmi okokból vállalom?
Mihály: Nem, dehogy. Természetesen nem magáról van szó.
Anna: Hanem...? Mégis miről van szó?
Mihály: Mondtam, majd elmúlik…
Anna: Ne ijedjen meg, most meg fogom csókolni… egy rendőr jön ugyanis a túloldalon. [A heves csók után:] Remélem, nem haragszik?
Mihály [hamiskásan kacsintva]: Nem. Bár az a rendőr, aki a túloldalon volt, az nem rendőr volt, hanem tűzoltó…”

Ez az évődős, némiképp feminista beütésű szópárbaj az Asszony a viharban című 1974-ben forgatott tévéfilmben hangzott el a Mihályt alakító Avar István és az Annát megszemélyesítő Piros Ildikó között. „A háború pusztító vihara adja a komor hátteret ahhoz a tragikus kimenetelű szerelemhez, amely két illegális kommunista között szövődött az 1940-es évek elején” – ekként ajánlotta a nézők figyelmébe egy rövid tartalmi ismertető a parádés szereposztású, Málnay Levente rendezte „filmballadát”.

Azt feltételezni lehetett, hogy Döme Piroska – aki az 1960-as években a Fény és árnyék című „szépirodalmi eszközökkel megformált” memoárjával lépett úgymond írói pályára – az Asszony a viharban című 1969-es regényének nőalakját, Annát önmagáról mintázta. Azt viszont csak a legbeavatottabbak sejthették, hogy az írónő Mihály figuráját is az illegális kommunista mozgalom hús-vér alakjából, Kádár Jánoséból gyúrta.

Szinte országos hadititoknak számított évtizedekig az, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt első titkárát Döme Piroskához egykoron intim kapcsolat is fűzte. Minden bizonnyal ezért „felejtődött” ki az 1987-es, A magyar antifasiszta ellenállás és partizánmozgalom című lexikon Döméről írott szócikkéből is, hogy az illegális ifikhez az 1930-ban csatlakozó polgárlánynak, a „bányászellenállás pártösszekötőjének” nem csak („a csendőrnyomozókkal vívott tűzharcban hősi halált halt”) Ságvári Endre és (az 1970-es évek közepén kulturális miniszterként szolgáló) Orbán László volt úgymond a felső kapcsolata, hanem az illegális kommunisták egyik hazai vezetője, Kádár is.

A azonosítást számos módon, saját regényes életrajzát is némiképp átírva nehezítette Döme Piroska. A filmbeli Anna például a szerelem fellángolása idején már gyermekét egyedül nevelő és főleg – a valósággal ellentétben – elvált asszony, így a kommunista erkölcsöt betartva is lehetett neki udvarolni. A valóságban Döme Piroska az 1940-es években még csak külön élt első férjétől, gyermeke apjától, amit a korabeli közfelfogás nehezen tolerált.

A legjelentősebb eltérés a valóságtól azonban az volt, hogy főhősét, Mihályt az írónő „megölte”. Pontosabban miután a rendőrség letartóztatta a regénybeli férfit, az – elkerülendő a kínvallatást és azt, hogy esetleg bárkit beköpjön – kiugrott a rendőrségi kihallgatószoba második emeleti ablakán, és így hősi halált halt. Pszichológiai nézőpontból, persze, ugyanaz történt az irodalomban, mint az életben: az egy-másfél, legfeljebb kétéves viszony a nő számára véglegesen lezárult.

A Kádár Jánossal egy esztendőben, 1912-ben egy jobb módú budapesti, pontosabban akkor még rákospalotai polgári családba született Döme Piroskát a társadalmi igazságtalanságok miatti lelkiismeret-furdalása és ifjonti lelkesedése sodorta a munkásmozgalom közelébe. Aztán, minden valószínűség szerint a népszerű diákvezér, a később rendőrspiclivé vált Stolte István iránt fellobbanó vonzalma szippantotta beljebb, az illegális kommunisták közé. Az 1930-as évek elején, a hatályban lévő numerus clausus törvény miatt Brünnben, a Textil Főiskolán tanult tovább, és ott ismerkedett meg, majd ment férjhez igen rövid időn belül mozgalmi és diáktársához, Seres Tiborhoz.

A diploma megszerzése után együtt tértek vissza Magyarországra, elhelyezkedtek a szakmájukban, 1936 legelején fiuk is született, mindeközben minden idejüket az eszme megvalósítására fordították. Az elvtársai által csak Pirinek becézett asszony a legálisan működő szociáldemokrata párt VI. kerületi nőszervezetének lett hamarosan a titkára, és e funkció fedésében a kerületi kommunista sejt összekötőjeként is tevékenykedett. Így ismerkedett meg az 1930-as évek legvégén Csermanek Jánossal.

Az egyik mozgalmi nevét később vezetéknevének felvevő Kádár az elmondások és a fennmaradt fényképek tanúsága szerint vonzó, jó kedélyű és (már akkor is) hamiskásan mosolygó, ugyanakkor távolságot is tartó férfi volt. E zárkózottság a titokzatosságát növelte, a tekintélyét pedig a saját köreiben az emelte, hogy annyit azért lehetett róla tudni, hogy az elveiért már megjárta a szegedi Csillag börtönt, és a politikai rab nem kapott írógépszerelői végzettségének megfelelő munkát.

„Ide költözöl te is?”

A nőszervezeti titkár és az akkor a meglehetően kis létszámú budapesti kommunisták ifjúsági vezetője közötti munkakapcsolatba hamarosan érzelmi motívumok vegyültek. A korábbi sejtések és (az Asszony a viharbanhoz hasonlatos) sejtetések, valamint Kádár halála után Döme Piroska sem titkolódzott tovább.

Hozzájárult ahhoz, hogy a Kádár halála előtt rögzített és az „utódoknak címzett” interjúval a nyilvánosság is megismerkedhessen. Vallomása, miszerint egykoron bizony „szerelem szövődött” közöttük, 1990 tavaszán, a Képes 7 című hetilapban jelent meg.

A részleteket illetően akkor Döme diszkrét és visszafogott volt, sokórás, leginkább az éjszakába nyúló Andrássy úti sétákat idézte fel, no meg Kádár viccbe rejtett félénk kérdését: „Nem fog a férjed elverni az ágydeszkával, ha hajnalban mész haza?”

Az elmondottak alapján életszerűvé lett az, hogy az első csókváltás is valahogy úgy történt, ahogy azt az említett játékfilmben Avar István–Piros Ildikó szerelmespárja eljátszotta. És nem volt légből kapott az sem, hogy Kádár egykoron elvtársi jóváhagyást is várt.

„Egyik találkozónkon ünnepélyesen bejelentette, hogy a párt vezetősége engedélyezte az összetartozásunkat” – elevenítette fel az emlékezetes pillanatot Döme Piroska a forrásértékű, ám meglehetősen hatásvadász felcímű (Kádár János menyasszonya volt) interjúban. Az írónő ugyanis sosem állította, hogy ő bármikor is Kádár arája lett volna.

Évtizedek távolából is megértő szomorúsággal számolt be arról, hogy amikor elfogadható albérletet talált, „János” segített ugyan a hurcolkodásban, a villanyszerelésben, ám a reménykedő kérdésére – „Ide költözöl te is?” – hárítással felelt, mondván „annak még nem jött el az ideje”. Egyre ritkultak a napi találkozások is: „Valószínűleg azért építette le a legális tevékenységét, mert az illegális KMP valamelyik vezető testületében kellett részt vennie. Természetesen kérdezősködni nem lehetett – ez volt az illegalitás egyik fő szabálya.”

A háború vége előtt már csak egyszer találkoztak, 1942-ben – mesélte az interjúban Döme – akkor, amikor Kádár szinte parancsba adta, hogy a nő azonnal vonuljon illegalitásba, mert nyomukban van a politikai rendőrség. Az akkor szerzett hamis papírokkal az asszony két éven át sikerrel bujkált, 1944. október végén tartóztatták csak le, és kínvallatásakor leginkább Kádárról faggatták, nem hitték el neki, hogy akkor már két éve elváltak útjaik, azóta nem is látta a „felső kapcsolatát”.

A barlang mélyén

Az eddig elmondottaknak azonban született egy másik, részletesebb és az intimitásokba is bepillantást engedő verziója. Amikor 1989. július 6-án meghalt Kádár János, és a Magyar Szocialista Munkáspárt temetést előkészítő bizottságától Juranicsné Döme Piroska felkérést kapott, hogy a Munkásmozgalmi Panteonnál felállított ravatal 1. számú díszőrségben szíveskedjék részt venni, az asszonyban feltolultak az emlékek.

Asztalához ülve János címmel majd harminc oldalt vert az írógépébe. Az utóbb a Politikatörténeti Intézet Levéltárába is elhelyezett, helyenként fésületlen szövegben a gyászoló nő a maga részéről „furcsa csodálatos szerelmi érzésnek” nevezte Kádárhoz fűződő viszonyát, nem hallgatva el azt a felismerését, hogy „Jánost mindig jégpáncél vette körül… s valójában csak a pártba volt szerelmes”.

A gyászoló nő a jövő számára írt portréban ugyanakkor felidézett például egy Gugger-hegyi, a mély illegalitás körülményei között megszervezett találkozót is, amely „sokkal több volt, mint két szerelmes ember összeborulása”.

Merthogy ez alkalommal még Kádár „fegyelmezett lényéből is sugárzott az öröm”. Így aztán, ha a konspiráció szabályaival szöges ellentétben állt is, de éjszakára behúzódtak egy barlangba, mert „kiderült, hogy mi is emberek vagyunk”.

Efféle felengedést Kádár többször nem engedett meg magának, még a háború előtti utolsó – egyébiránt ebben a második visszaemlékezésben módosított dátumú – randevúikon sem. 1943 elején, hosszú hónapok után Kádár meglátogatta az asszonyt illegális búvóhelyén, egy Ráday utcai albérletben.

„Teát főztem, beszélgettünk, és én vártam… Vártam, hogy kinyújtja értem a kezét, hogy magához húz forró ölelésre, oly régóta hiányzó szerelemre… önfegyelme engedett, de én szenvedélyt akartam, látni, hogy akar engem, hogy nem én közeledem felé. S halálosan sértette női magamat, hogy nem tör rám” – tolultak fel a rossz emlékek még 46 év után is a fájdalmát írásba öntő, egykori kedvesétől búcsúzó asszonyban.

Ugyanő ugyanerről 95 évének minden tapasztalatával már megértő iróniával is tudott fogalmazni (e sorok szerzőjének 2007-ben): „Végső soron azt nem tudom, hogy János miért volt ilyen tartózkodó, bátortalan. Miközben az életét bármikor feláldozta volna, a nők felé egy lépést sem tett. Azt azért biztosra veszem, hogy ha az ágyában véletlenül talált egy nőt, akkor azért teljesítette férfiúi kötelességét.”

„Elfogult vagyok veled szemben”

1944 végén Döme Piroskát Ravensbrückbe deportálták, onnan tért vissza 1945 kora tavaszán Budapestre, ahol a kommunista párt Köztársaság téri központjában találkozott egykori szerelmével. Kádár akkor épp a párt káderosztályának volt a vezetője.

„Én nem adhatok neked semmilyen beosztást, mert elfogult vagyok veled szemben” – mondta volna a férfi azután, hogy megölelték egymást. Az akkor beígért hosszú beszélgetés is elmaradt. Mindketten egy másik ember oldalán kötöttek ki, először az időközben elvált asszony ment újra férjhez, utóbb Kádár vette feleségül Tamáska Máriát.

Elvtársi kapcsolatuk azonban, amint azt töredékes levélváltásaik is tanúsítják, folyamatos maradt. Attól függően, hogy éppen milyen ügyről volt szó, a megszólítás változott ugyan („Kedves Juranics elvtársnő”, „Kedves Piroska”, viszont mindig: „Kedves Kádár elvtárs”), de a tegezés és a levél végi baráti üdvözlés ugyanúgy mindvégig megmaradt.

Csakúgy mint az időszakonkénti négyszemközti eszmecsere, amelynek helyszíne 1956 után a legtöbbször – Döme Piroska elmondása szerint – az első titkár dolgozószobája volt a Balassi Bálint utcai – Fehér Háznak titulált – pártközpontban.

Nehéz lenne eldönteni, hogy olyan illegális kommunista múlttal, amelyet Döme Piroska maga mögött tudhatott, és amelyet 1959-ben maga Kádár „igazolt”, miért nem futott be nagyobb hivatali karriert.

Volt ugyanis nőtitkár Esztergomban, miniszterelnökségi osztályvezető-helyettes, a londoni magyar követségen kultúrattasé, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat szakosztályi titkára, majd 1961-ben, a Régi Párttagok Bizottságának segítségével 49 évesen nyugdíjba vonult, hogy végre az írásnak szentelhesse minden idejét.

A könyvírással párhuzamosan önkéntes, a régi elvtársak ügyeiben egyfajta „kijáró” szerepet is vállalt. Olyannyira, hogy 1973-ban Kádár – szokatlanul hosszú és szokatlanul türelmes – levélben próbálta mederbe terelni fokozott tennivágyását.

„Te az ügyek halmazatát teszed szóvá a legkülönbözőbb szerveknél (Központi Bizottság, Központi Ellenőrző Bizottság, VI. kerületi Pártbizottság stb.) hiányos adatokkal, sokszor ugyanazon ember ügyét egyidejűleg három szervnél is. Ez nem komoly ügyintézés (…) az az érzésem, ha kevesebb féle-fajta üggyel foglalkoznál, akkor abban a kevesebben többet tudnál adni (…) és így többet tudnál segíteni a kommunizmus ügyének is, aminek érdekében annyit dolgoztál egész életedben.”

Aki csak egyszer is belelapoz Kádár János – néhány éve közreadott – levelezésgyűjteményébe, az rögvest felismeri ennek a levélnek kuriózum voltát, és érthetővé teszi valamelyest azt is, hogy miért biztosítottak számára helyet az 1. számú díszőrségben Kádár ravatalánál.