Szerelem az illegális kommunista mozgalomban: Kádár János és az ő Piroskája

2020. augusztus 16. 08:23 Murányi Gábor

Korábban

A barlang mélyén

Az eddig elmondottaknak azonban született egy másik, részletesebb és az intimitásokba is bepillantást engedő verziója. Amikor 1989. július 6-án meghalt Kádár János, és a Magyar Szocialista Munkáspárt temetést előkészítő bizottságától Juranicsné Döme Piroska felkérést kapott, hogy a Munkásmozgalmi Panteonnál felállított ravatal 1. számú díszőrségben szíveskedjék részt venni, az asszonyban feltolultak az emlékek.

Asztalához ülve János címmel majd harminc oldalt vert az írógépébe. Az utóbb a Politikatörténeti Intézet Levéltárába is elhelyezett, helyenként fésületlen szövegben a gyászoló nő a maga részéről „furcsa csodálatos szerelmi érzésnek” nevezte Kádárhoz fűződő viszonyát, nem hallgatva el azt a felismerését, hogy „Jánost mindig jégpáncél vette körül… s valójában csak a pártba volt szerelmes”.

A gyászoló nő a jövő számára írt portréban ugyanakkor felidézett például egy Gugger-hegyi, a mély illegalitás körülményei között megszervezett találkozót is, amely „sokkal több volt, mint két szerelmes ember összeborulása”.

Merthogy ez alkalommal még Kádár „fegyelmezett lényéből is sugárzott az öröm”. Így aztán, ha a konspiráció szabályaival szöges ellentétben állt is, de éjszakára behúzódtak egy barlangba, mert „kiderült, hogy mi is emberek vagyunk”.

Efféle felengedést Kádár többször nem engedett meg magának, még a háború előtti utolsó – egyébiránt ebben a második visszaemlékezésben módosított dátumú – randevúikon sem. 1943 elején, hosszú hónapok után Kádár meglátogatta az asszonyt illegális búvóhelyén, egy Ráday utcai albérletben.

„Teát főztem, beszélgettünk, és én vártam… Vártam, hogy kinyújtja értem a kezét, hogy magához húz forró ölelésre, oly régóta hiányzó szerelemre… önfegyelme engedett, de én szenvedélyt akartam, látni, hogy akar engem, hogy nem én közeledem felé. S halálosan sértette női magamat, hogy nem tör rám” – tolultak fel a rossz emlékek még 46 év után is a fájdalmát írásba öntő, egykori kedvesétől búcsúzó asszonyban.

Ugyanő ugyanerről 95 évének minden tapasztalatával már megértő iróniával is tudott fogalmazni (e sorok szerzőjének 2007-ben): „Végső soron azt nem tudom, hogy János miért volt ilyen tartózkodó, bátortalan. Miközben az életét bármikor feláldozta volna, a nők felé egy lépést sem tett. Azt azért biztosra veszem, hogy ha az ágyában véletlenül talált egy nőt, akkor azért teljesítette férfiúi kötelességét.”

előző oldal következő oldal 3 / 4