Rákosi rosszallásával találkozott a végül 6:3-mal végződő mérkőzés ötlete

Még senki nem készített felmérést, hogy vajon a 6:3-ról hány magyarnak jut eszébe egy teniszmérkőzés, de a végeredmény borítékolható: elenyészően kevés lehet azoknak a honpolgároknak a száma, akiknek ne az Aranycsapat londoni diadala jutna eszébe. Puskásék éppen 69 éve, 1953. november 25-én győzedelmeskedtek a Wembley-ben Anglia válogatottja ellen.

Sebes Wembley-t csinált a Vasas pályából

Az Aranycsapat „arany időszaka” 1950-től 1956-ig tartott. A „mágikus magyaroknak” is hívott nemzeti tizenegy irányítását Sebes Gusztáv 1949 áprilisában vette át. A szövetségi kapitány április 10-én a csehszlovákok ellen egy vereséggel debütált. A Sebes által vezetett Aranycsapat ezután 1950-ben az osztrákoktól, 1952-ben pedig Moszkva válogatottjától szenvedett vereséget.

Az 1952-es helsinki olimpián aztán diadal diadalt követett, Puskásék végül aranyéremmel térhettek haza a finn fővárosból. Sebes még a nyári ötkarikás játékok ideje alatt tárgyalt az angolokkal és lekötött egy barátságos mérkőzést a Wembley-ben.

A szövetségi kapitány magánakcióját a magyar pártvezetés nem nézte jó szemmel. Rákosi Mátyás raportra hívta Sebest, és alapos fejmosásában részesítette, majd ezzel a lakonikus és vészjósló mondattal zárta a találkozót: „Hát jó lesz vigyázni!”

Rákosi talán arra gondolhatott, hogy az angolokat, akik 1872-ben játszották az első hivatalos válogatott mérkőzésüket Skócia ellen, külföldi, pontosabban a szigetcsoporton kívüli csapat még soha nem verte meg otthonukban (a skótok azért többször diadalmaskodtak). A pártvezér foghatta a fejét, ugyanis az angolok az „évszázad mérkőzéseként” kezdték meghirdetni a szenzációsnak ígérkező csatát a londoni Wembley Stadionban.

Az Aranycsapat 1953-ra Európa favoritjává vált és az 1954-es világbajnokság egyik legnagyobb esélyesének tartották, így egy magyar bukás az „angol oroszlánok” hazájában minden bizonnyal kínos lett volna a pártvezetés számára.

Sebes nem is vette félvállról a dolgot. Kiutazott Angliába, kért három labdát az angol szövetségtől, majd fiaival a Vasas-pályán készült fel a nagy megmérettetésre, mert a népligeti futballpálya (akkor nem Angyalföldön volt) hasonlított a legjobban a Wembley-re. Sebes Gusztáv még azt is elérte, hogy a pályát széltében és hosszanti irányban is megtoldják öt-öt méterrel, hogy a fiúk már itthon úgy érezzék, mintha Londonban játszanának.

Csehszlovák-magyar gasztrobarátság Londonban

A meccs előtt tíz nappal indult útnak a csapat. London előtt még megálltak Párizsban, ahol egy edzőmérkőzés keretében porrá zúzták a Club Olympique Billancourt-Renault csapatát, 13 gólt varrva annak hálójába.

Miután az Aranycsapat megérkezett Londonba, az angolok csak egyszer engedték be őket a Wembley-be, akkor is csak civilben. Bár Sebes fiai nem edzhettek egy percet sem a híres stadionban, a mester mindent megtett azért, hogy a fiúk otthon érezzék magukat. A szó szerint ködös Albion fővárosában ugyanis talált egy csehszlovák éttermet magyar szakáccsal, így nem kellett aggódni, hogy az angol konyha esetleg negatív irányban befolyásolja a magyar csapat teljesítményét.

Szepesi még egy angolt is megcsókolt

Az „évszázad mérkőzésére” 105 ezer néző váltott jegyet, a Wembley Stadionban telt ház fogadta Sebes Gusztáv aranylegényeit 1953. november 25-én. A BBC természetesen a helyszínen volt és kamerákkal pásztázta a zöld gyepet. Hazánk polgárai nem voltak ilyen szerencsések, nálunk ugyanis a Magyar Televízió csak 1954 decemberében indította meg próbaadását, így rádión követték az eseményeket.

Az öröm az ürömben a magyar rádiós sportkommentátor legenda, Szepesi György személye volt, aki elképesztően érzelemgazdagon közvetítette a meccset, így az otthoni rádióhallgatók az „Aranycsapat tizenkettedik emberének” köszönhetően szinte élőben nézhették a viadalt, amely londoni idő szerint 2 óra 17 perckor vette kezdetét.

Az első magyar gólra még egy percet sem kellett várni. Hidegkuti Nándor nagyjából a tizenhatos vonalából egy bombával vette be a hazai kaput. Az angolok a 14. percben egyenlítettek, de nem örülhettek sokáig, mert Hidegkuti a 22. percben újból megszerezte a vezetést. Pár percre rá Puskás Ferenc írta be magát a futballtörténelem nagykönyvébe, a világhírűvé váló, az angolok ötösénél végrehajtott visszahúzós cselével.

Szepesi György ekkor már nem bírta tovább, felpattant a kommentátori székéből és az éterbe kiáltotta: „Óriási volt! (…) felugrottam és örömömben megcsókoltam egy angolt!” Puskás szenzációs találata a holland játékvezetőnek is tetszett, aki barátian megpaskolta a magyar térfél felé kocogó csatár vállát.

Az első félidőben még két gól esett. Puskás megint megvillant: Bozsik szabadrúgásába hanyagul beletette a sarkát, mire a labda irányt váltott; az angol kapusnak esélye sem volt. Az angolok még a félidő vége előtt szépítettek, így a csapatok 4-2-es állással mentek be az öltözőbe.

A második félidőben sem adtunk esélyt az ellenfélnek. Az 50. percben Bozsik József a tizenhatoson kívülről egy hatalmas bombával büntetett, majd három perccel később jött az igazi űrfutball. A magyar támadás a jobb szélről, az angolok térfeléről, a felezővonal tájékáról indult és mindössze hat passzból állt, miközben a labda csak egyszer érintette a gyepet. Az angolok feje fölött ívelgettünk; a befejező ember végül Hidegkuti volt, aki jobbszélről, kapásból a kapuba vágta a labdát.

Az angolok még egy tizenegyest rúghattak, miután a kapusunk, Grosics Gyula hibázott, és belül az ötösön, már vert helyzetben a gyepen fekve, kezével kihúzta az angol támadó lábát. Szepesi, akiből kitört a magyar szurkolói maximalizmus, úgy sajnálkozott, mintha a mérkőzést veszítettük volna el: „Gyula! Gyula! Gyula! Mit csináltál! Mit csináltál! Ezért de kár volt, ezért a gólért!” Tizenegyes ide, büntetőrúgás oda, a hazaiak nem tudtak mit kezdeni a „mágikus magyarokkal”. Az angolok, akik 90 éve nem szenvedtek vereséget otthonukban kontinentális csapattól, szomorúan sétáltak le a pályáról.

A világ és az angol sajtó szájtátva állt a 6:3-as végeredmény előtt: „Olyan erőnlétet láttunk a magyaroknál, amilyet nálunk sohasem követelnek meg... A tragédia az volt, hogy az angol tizenegy meg tudott volna verni bármely más csapatot a világon – csak a magyart nem... Ez a mérkőzés történelmi fordulatot jelent a labdarúgásban.”

A „fehér oroszlánok” Budapestről is zsákmány nélkül tértek haza

A fiaskó után a szigetországi közvélemény revansot követelt. A visszavágóra 1954. május 23-án a budapesti Népstadionban került sor. Az angolok számára azonban a mérkőzés a londoninál is katasztrofálisabban végződött, Puskásék ugyanis 7:1-re győzték le a „fehér oroszlánokat”.

Az angol szövetségi kapitány, Walter Winterbottom elkeseredetten nyilatkozott: „Védőrendszerünk ugyanaz, mint a magyaroké, mégis egészen másnak látszott, mert a magyar hátvédhármas gyorsabb volt, hamarabb és jobban zárt, mint a mieink. Csodálatosan szép és eredményes volt a magyarok játéka, de számunkra igen elkeserítő. A tehetetlenség érzése mindig döbbenetes és mi ezt éreztük.”