Parfümök régészete: utazás az ősi illatokon keresztül

Az ókorban a parfümöket a mediterrán térségben vallási célokra, gyógyításra vagy egyszerűen csak örömszerzésre használták. Hogyan készültek ezek a parfümök, és milyen illatuk volt? Az érzékek régészete fényt derít erre.

A tanulmány hangsúlyozza az illatszer fontosságát a szobrok, különösen az istenségek díszítésében. Az ókorban az istenségek márványszobrai ugyanis nem olyanok voltak, mint amilyennek ma ismerjük azokat. Gyakran polikróm festékkel borították, de akár fel is öltöztették, ékszerekkel díszítették őket. A Cecilie Brøns régész által vezetett és az Oxford Journal of Archaeology című folyóiratban publikált kutatás rávilágít arra, hogy ezeket a szobrokat az ókorban nemcsak a szemükkel élték meg: illat vette körül őket. Az illatra pedig úgy tekintettek, mint egyfajta hídra az emberi és az isteni világ, a jelen és a túlvilág között.

Illatok, fények

A Földközi-tenger keleti és nyugati partjaitól a parfüm széles körben elterjedt termék volt, amelyet az ókorban sokféle formában gyártottak és különböző körülmények között használtak. Az illatokra afrodiziákumként, gyógyírként tekintettek, de alkalmazták sportoláshoz és pusztán a fényéért is. A parfümök alapjául szolgáló olaj (és nem az alkohol, mint manapság) ugyanis finom fényt kölcsönzött a bekent bőrnek vagy hajnak. És persze ugyanígy ragyogtak a szobrok is, ami még előkelőbbé tette a műalkotásokat. Ha pedig ezek nem márványból, hanem fából vagy fémből készültek, akkor az illatosított olaj gondoskodott a karbantartásukról is. Az illatos szobrok több érzékszervre ható élményt nyújtottak. Az olyan fesztiválok, mint a római Floralia, illatos rózsa- és ibolyafüzérekkel gazdagították a szobrok körüli szaglási élményt.

Irodalmi utalások

Az illatok alapanyagainak feltérképezését sokáig inkább az írásos emlékek segítették, semmint a kémiai elemzések. Az ókori szövegek sok mindent elárulnak az illatos olajok vagy párlatok előállításához szükséges összetevőkről és módszerekről.

A római szónok, Cicero irodalmi forrásaiban utal a szobrok illatos olajokkal való megkenésének gyakorlatára. A szicíliai Artemisz-szobrot aromás kenőcsökkel kenegették, amolyan rituáléként. A görögországi Délosz-szentély feliratai részletekkel szolgálnak az Artemisz és Héra szobrainak karbantartásához használt illatszerek, például olívaolajok, méhviasz és rózsavíz költségeiről és összetevőiről.

Kallimakhosz költő is utal illatszerekre II. Bereniké egyiptomi királynő fejszobrának leírásában, mondván, hogy az „illattól nedves” volt. Ez egyértelműen jelzi, hogy ennek gyakorlata nem korlátozódott csupán isteni alakokra, hanem királyi és egyéb tiszteletre méltó személyeknél is alkalmazták.

A vizualitáson túl

A szóbeliségen túl, az érzékek archeológiája fejlődik: egyre jobban támaszkodik az illatanyag-maradványokat tartalmazó kerámiák biokémiai vizsgálatára. Vagyis egyre több fizikai bizonyíték is rendelkezésre áll a történelmi beszámolók alátámasztására. Ilyen például, hogy méhviasz nyomait találták II. Bereniké királynő fejszobrán, ami arra utal, hogy egykor illatos fürdőn esett át. A déloszi régészeti leletek emellett feltárják azokat a műhelyeket is, amelyek valószínűleg a vallási rituálékban használt illatokat készítették.

A megtalált illatanyagok némelyike hasonlíthat egyes konyhai szagokra, tekintve, hogy a készítésükhöz használt esszenciák között olyanokat találunk, mint: zsálya, kakukkfű, rozmaring. Ugyanakkor hasonlíthatnak bizonyos, Észak-Afrikában még mindig használt parfümökre is, amelyek erős jázmin- illetve rózsa komponenseket tartalmaznak. És persze ne feledkezzünk meg a Közel-Keletről származó, száraz, füstölő típusú aromákról sem, mint például a mirha vagy a nard.

Brøns munkája megkérdőjelezi azt a régóta fennálló hiedelmet, hogy a klasszikus szobrok pusztán vizuális tárgyak. Ehelyett ezek az új felfedezések gazdagabb, magával ragadóbb érzékszervi élményre utalnak. A parfümöket nem csupán esztétikai célokra használták; alkalmazásuk szimbolikát és mély vallási kötődést is jelentett, amelyek révén ezeket a szobrokat istenek, vagy egyéb tisztelt alakok élő megtestesüléseinek tekintették.

Ez a felfedezés arra késztet, hogy szélesebb körben újragondoljuk, hogyan viszonyult az ókori közönség a művészethez. Ahogy Brøns megjegyzi: „Az ókori világban egy szobor csodálata nemcsak vizuális, hanem szaglási élmény is volt.”