Nem egyetlen árvíz volt, hanem két évig tartó katasztrófasorozat

Kiss Andrea és kutatótársai több mint ezer korabeli feljegyzés, hosszú távú árvízi adatsorok és természettudományos rekonstrukciók segítségével mutatták ki, hogy az 1342. évi júliusi, Közép-Európa nagy részét érintő, katasztrofális Magdolna-árvíz nem az egyedüli árvízi esemény volt. Európát 1342 és 1343 folyamán legalább tizenhat jelentős áradás érte. A történeti klimatológust a kutatás módszereiről, a magyarországi források szerepéről, a feltételezett éghajlati háttérről, valamint a mai árvizekkel és aszályokkal kapcsolatos párhuzamokról kérdeztük.

Pályáján a földrajz, a történelem, a középkorkutatás és a klimatológia szempontjai találkoznak. Mi vezette el a klímatörténethez?

Már szakdolgozóként környezettörténettel, s ezen belül klímatörténettel szerettem volna foglalkozni. Mindig érdekelt a történelem és a földrajz és e két szakterület határmezsgyéje, ezért is jelentkeztem hallgatónak budapestiként a Szegedi Tudományegyetemre, ahol már akkor lehetőség nyílt a történelem-földrajz szakpár választására. Később, már történelem, földrajz és magyar középkorász mesterszakos hallgatóként kezdtem el klímatörténettel aktívabban foglalkozni: ellentétben a kora-újkori elemzésekkel, amellyel akkor már Rácz Lajos behatóan foglalkozott, a középkori Magyarország klímatörténete ekkor még egy alig kutatott, szinte ismeretlen terület volt.

A nemzetközi szakirodalomból már akkor tudtam, hogy a 14. század - a Kis Jégkorszak klímatörténeti periódus első századaként - problémákkal terhelt időszak volt, miközben a Magyar Királyságból gazdag, eddig klímatörténeti szempontból kevéssé kutatott egykorú forrásanyag maradt fenn. Először az 1330-as évektől az 1350-es évek végéig terjedő időszak anyagát gyűjtöttem össze: már az oklevelek első, szisztematikus, tömeges átolvasásakor előkerültek időjárási és árvízi adatok, melyekből többek között már akkor látható volt, hogy az 1340-es években, de különösen 1342-ben és 1343-ban viszonylag sok árvízről lehetett tudni. A következő munkámban az egész 14. századra, később pedig - mikor egyre több levéltári anyag vált hozzáférhetővé - már az egész középkor magyarországi írott forrásanyagára terjedtek ki a vizsgálataim, de árvízgyakorisági szempontból az 1342-es és 1343-as évek továbbra is kiemelkedő maradt.

Érdekes, az 1342-1343-as árvizekkel kapcsolatos anekdota, hogy amikor pontosan 20 éve Svájcban a Berni Egyetem Földrajzi Intézetében előadtam az 1340-es évek, illetve a 14. század magyarországi időjárási és árvizes adatairól, felvetették, hogy miként lehetséges az, hogy 1342-ben és 1343-ban az adatbázisomban olyan kiemelkedően sok árvíz jelenik meg (ráadásul napi pontosságú datálással), viszont éppen a híres Magdolna-árvíz nem. Erre a kérdésre az európai időjárási és árvízi adatok ismeretében ma már jó eséllyel tudunk választ adni, viszont klimatológiai és hidrológiai szempontból már ekkor is valószínűtlennek tűnt, hogy a Kárpát-medencében ilyen sok és nagy árvíz legyen, miközben Európa más részein csak egyetlen igazán kiemelkedő, nagy kiterjedésű eseményt tartanak számon. Innen indult el a hosszabb nyomozás.

A történeti klimatológia valójában legalább négyféle tudást kíván. Szükség van középkori forrásismeretre, történészi háttérre, környezetföldrajzi (szintetizáló) szemléletre, továbbá hidrológiai és klimatológiai ismeretekre, valamint további szakterületek (pl. bizonyos szintű légkörfizikai ismeretek, vulkanológia stb.) beintegrálásának képességére. Egyetlen kutató ritkán lehet mindegyik terület szakértője, ezért nélkülözhetetlen az együttműködés. Ugyanakkor a (legalább PhD szintű) történészi és geográfus tudás a kutatás koordinálása és az egyes tudományágak együttműködése és az eredmények együtt, illetve tovább értelmezése szempontjából véleményem szerint kulcsfontosságú volt.

Több mint ezer középkori feljegyzést használtak fel. Hogyan lehet ezekből elkülöníteni az egyes árhullámokat, és miként állapítható meg, hogy ugyanannak az áradásnak a különböző leírásairól vagy egymást követő eseményekről van szó?

Először minden, az árvizekre és az időjárásra vonatkozó forrást minőségi szempontból kellett megvizsgálni. Illetve lehetőleg eleve csak az egykorú vagy közel egykorú forrásokat vontuk be a vizsgálatba, mivel nem mindegy, hogy az eseményt egy szemtanú jegyezte fel, esetleg egy olyan szerző, aki maga nem tapasztalta meg az eseményt, de szemtanúk elmondása/leírása alapján írta le a történteket - vagy éppen egy évszázadokkal későbbi szerző többszörös átvétel alapján írt róla. A Magdolna-árvízzel korábban főleg földrajzosok és geomorfológusok foglalkoztak, aminek velejárója volt, hogy viszonylag kevéssé törekedtek teljes körű forrásgyűjtésre és következetes forráskritikára. Gyakran ugyanolyan súllyal használtak fel egykorú beszámolót és jóval későbbi feljegyzéseket, ami hosszú távon többek között időrendi pontatlanságokhoz vezetett.

A mi jelenlegi kutatásunk alapvetően többek között abban különbözik a korábbi elemzésektől, hogy egyrészről elsőbbséget adtunk az egykorú forrásoknak, másrészről pedig igyekeztünk Európa teljes területén további egykorú forrásokat bevonni az elemzésbe. Árvízről és időjárásról szóló adat többféle forrástípusban is fennmaradt, így például még a téma szempontjából eddig nem vizsgált egykorú asztrológiai munkában is találtunk pontosan datált árvízi említést, mely esetben a középkori német szerző (Enno) például az árvízi eseményt bolygók különleges együttállásával magyarázta. Az asztrológiai értelmezést természetesen nem vesszük át, de az árvíz ténye és időpontja ettől még olyan hiteles adat, melyet a szerző saját bevallása szerint is szemtanúként jegyzett le.

Az időjárási hátteret is rekonstruáltuk Európa különböző területeiről. Különösen értékesek William Merle délkelet-angliai napi időjárási feljegyzései, amelyek szokatlanul részletes és a gyakorlatban is jól értelmezhető képet adnak az 1340-es évek, s ezen belül is az 1342. és 1343. évek időjárásáról, mely - más európai egykorú eseti időjárási feljegyzésekkel karöltve - az esetek jelentős részében lehetővé tette az európai időjárási és szinoptikus folyamatok alapszintű megértését.

Minden eseménynél kulcsfontosságú volt, hogy minél több, egymástól független, különböző típusú és lehetőleg egykorú forrásszöveget gyűjtsünk össze, és ezek a nagyjából egyidőben keletkezett források szolgáltassanak aztán minél szélesebb körben adatokat ugyanarról az időjárási helyzetről és magáról az árvízről. Ha például Franciaországtól a Kárpát-medencéig egymástól független szemtanúk számolnak be az ott uralkodó (egymáshoz hasonló vagy különböző) időjárásról illetve áradásokról, az egyrészt meglehetősen erős bizonyítékkal szolgál arra, hogy az esemény valóban megtörtént és nagy területeket érintett, másrészről lehetőséget ad az árvíz által sújtott területek kiterjedésének alapszintű megállapítására illetve a mögötte húzódó időjárási folyamatok megértésére.

Régészeti és üledéktani kutatások, árvíztáblák és árvízhez köthető középkori objektumok, a helytörténeti és településtörténeti kutatások eredményei, valamint a korabeli topográfia, településfejlődés ismerete, és a középkori településrekonstrukciók például szintén nélkülözhetetlen forrásai voltak az események 14. századi környezetben való értelmezésének.

A Magdolna-árvizet sokáig önálló közép-európai katasztrófaként tartották számon. Mikor vált világossá, hogy valójában egy tizenhat nagy áradásból álló, csaknem két évig tartó eseménysorozatról beszélhetünk?

A Magdolna-árvíz Németországban ikonikus esemény, amely nemcsak a szakirodalomban, hanem a szájhagyományban is a mai napig rendkívül erősen jelen van. Éppen ez okozott problémát: úgy tűnik, hogy idővel más árvizek emlékét is „magához vonzotta”. Egyes 1343-as eseményeket is automatikusan az 1342-es Magdolna-árvízhez kapcsoltak, még akkor is, ha a helyi, egykorú források egyértelműen más, 1343. évi időpontot adtak meg.

Amikor módszeresen átvizsgáltuk az európai anyagot, világossá vált, hogy nem egyetlen árvízről és még csak nem is egy árvízi katasztrófáról van szó. Körülbelül tizenkét áradást viszonylag egyértelműen el lehetett különíteni mivel egyidejűleg egymástól távol több folyó is áradt, illetve a rendelkezésünkre álló egykorú árvízi és időjárási adatokat az utóbbi 60 év árvizeinek adatbázisaival összevetve térképezni is tudtuk az 1342. és 1343. évi árvizek feltételezhető európai kiterjedését.

A fennmaradó négy esetnél kevesebb volt az egykorú árvizes adat, ugyanakkor minden esetben pár olyan nagyobb folyó (így például a Tisza) jelentős áradására volt egymástól és más árvízi periódustól jól elkülöníthető információnk, mely a modern árvízi tapasztalatok és elemzések alapján elszigetelt, egyedi esetként nem, csak egy nagyobb kiterjedésű árvízi esemény részeként értelmezhető. Ezzel párhuzamosan Európa más részeiből eső vagy épp tengeri vihar által okozott árvízi helyzetre vagy tengeráradásra volt egykorú írásos bizonyítékunk, mely a rendelkezésre álló egykorú időjárási és más (pl. modern árvízi és időjárási helyzetekkel való összehasonlító) adatokkal karöltve lehetővé tette ezen esetekben is külön árvízi időszakok lehatárolását.

Az adatokban kevésbé gazdag árvizes periódusok lehatárolását különleges, viszonylag ritkán előforduló árvízi események is segítették. Ilyen ritka esemény például, amikor egyszerre van nagy árvíz Észak-Görögországban (az Axios/Vardar vagy az Evros/Marica folyókon) és a Felső-Tiszán, ahogy ez megtörtént például 1343 tavaszán: a két folyó egyidejű jelentős árvize a hidrológiai mérések történetében nem egymástól elszigetelt, helyi eseményként, hanem mindig egy nagyobb európai árvízi esemény részeként következett be. Ráadásul 1342-ben és 1343-ban mindezt Európa nagy részén hónapokig tartó, rendkívül csapadékos időszak előzte meg ami általában is jelentősen megnövelte a kiterjedt árvizek - vagy akár hetekig, hónapokig húzódó, újabb és újabb árvizek - bekövetkezésének esélyét.

Az eredmény tehát nem úgy született, hogy találtunk tizenhat egyforma leírást. Az egész európai képet kellett felépíteni, majd az egymással összefüggő és az egymástól elkülönülő eseményeket rétegenként szétválasztani. A 16 árvízi esemény területi lehatárolása sem végezhető el pontosan, hiszen ehhez a 14. századból messze nem rendelkezünk elegendő adattal.

Ugyanakkor mivel rendelkezésünkre állt Európa legnagyobb modern mért árvízi vízhozam adatbázisa (a Pán-európai árvízi adatbázis) is, így a modern árvízi és részletes vízhozam-mérési adatsorokat is felhasználva (az időjárási adatok figyelembe vételével is) le nagyjából le tudtuk határolni a 16 árvízi esemény lehetséges térbeli kiterjedését. A kiterjedésbeli bizonytalanságok érzékeltetésére - a 16 árvizet hidrológiai módszertanban ilyen esetekben alkalmazott - ellipszis formát alkalmaztuk. Az ellipszis forma alkalmas arra, hogy egy esemény hozzávetőleges térbeli kiterjedését bemutathassuk és érzékeltethessük, még akkor is, ha nem tudjuk minden esetben és mindenütt térben pontosan körülhatárolni a bekövetkezett esemény egykorú, valós méretét.

Miért volt ennyire fontos a Magyar Királyság és a Kárpát-medence forrásanyaga?

A magyar anyag nélkül valószínűleg nem született volna meg ez a tanulmány. Magyarországon kevés olyan középkori krónika maradt fenn, amely időjárási vagy akár árvizes adatokat tartalmaz; viszont rendkívül gazdag a pontosan datált és pontos földrajzi helymegjelöléssel illetve gyakran egykorú terepleírást tartalmazó okleveles forrásanyag. Különösen értékesek a határjárásokról készült iratok.

A határjárás költséges, sok embert megmozgató jogi eljárás volt. Ha árvíz miatt nem tudták bejárni egy birtok határát, csak egy részét tudták felmérni, vagy még a terület közelébe sem jutottak el, ezt hivatalosan jelenteni kellett. Az állításokat ellenőrizhették is, ezért ezeket az adatokat nem lehetett következmények nélkül kitalálni. Az oklevelek alapján szinte minden esetben napra pontosan megállapítható, hogy folyamatban lévő árvíz mikor és milyen mértékben akadályozta az eljárást.

Az esemény nagyságára abból is következtethetünk például, hogy az adott terep- és hidrológiai viszonyok között milyen mértékben hiúsult meg a határjárás. Más szintet jelent, ha csak egy rövid szakaszt nem tudtak például királyi mértékkel felmérni, és mást, ha a határjárás egy részét vagy akár egészét nem tudták elvégezni az árvíz kiterjedése miatt, vagy éppen egy egész földterület (vagy maga a régió is) megközelíthetetlenné vált. Ha egy család iratanyagában ugyanazon birtok több, különböző időpontban végzett határjárása fennmaradt, a táj változása is nyomon követhető.

Ehhez ismerni kell a szabályozások előtti vízrajzot, a terepviszonyokat és a folyók viselkedését. A táj bizonyos elemei viszonylag konzervatívak, ezért a 18. századi vagy akár későbbi adatok is segíthetnek a középkori helyzet értelmezésében. A kutatáshoz, illetve az 1342. és 1343. évi árvizek megértéséhez az is segítséget jelentett, hogy korábban már feldolgoztam a Kárpát-medence középkori árvízi dokumentációját, illetve hogy a 14. század elejéig visszanyúló árvízi adatsorokat építettem a Kárpát-medence érintett folyóira, így például a Dunára és a Tiszára valamint más folyókra vonatkozóan, valamint természetesen az is, hogy ugyanezt a saját kutatási területe folyóira vonatkozóan hasonlóan megtette majdnem két tucat európai társszerző.

A tanulmány több áradáshoz ötszáz vagy akár ezer évet meghaladó visszatérési időt rendel. Mekkora bizonytalansággal határozható meg egy középkori esemény nagysága?

Ez elsősorban a forrásokban található, az árvíz maximális kiterjedésére és magasságára vonatkozó adatok részletességétől függ. A tanulmányban jelezni kell, mit tudunk biztosan, mit valószínűsítünk, és hol marad nagyobb bizonytalanság - ahogy ezt a Nature által publikált tanulmányunkban is megtettük (lásd 5. ábra). A középkorra vonatkozóan - már csak a maitól eltérő környezeti viszonyokból eredő bizonytalansági tényezőkből adódóan is - sosem adunk meg pontos visszatérési időt. Ezért a bizonytalanság érzékeltetéséhez a mi középkori eseteinkben az is hozzá tartozik, hogy nem egy bizonyos visszatérési időt, hanem inkább visszatérési időintervallumot adunk meg (pl. a Nature cikkben is), s ezen belül is elhatárolunk egy, a források adatai alapján legvalószínűbb szűkített időtartományt.

A visszatérési idők meghatározására például a Magdolna árvíz (kb. 1000 év körüli legvalószínűbb visszatérési idő) esetén már meglévő, korábbi részletes német rekonstrukciókra támaszkodhattunk, melyek a kibővített forrásadatbázis alapján is megállják a helyüket, de mi a részlethiányból, illetve a környezeti változásokból eredő bizonytalanság miatt kiegészítettük ezt egy 500-10000 közötti, egyre kevésbé valószínű, de még ki nem zárható visszatérési időintervallummal is. A további három, általában 200-, 500- és 1000 év közötti valószínűsíthető visszatérési időintervallum (a Gyertyaszentelő, Jakab és Bertalan árvizek esetén) pedig a Magdolna árvízhez részben hasonló részletességű adatokkal rendelkezünk.

Ilyenek például azok a leírások, amikor az egykorú krónikaíró például meglehetős részletességgel beszámol arról, hogy meddig ért a víz egy település utcáiban, vagy éppen mekkora volt a víz maximális magassága egy épületen belül vagy épp az egykori híd vagy a korabeli városfal magasságához képest (például Chartres, Vendome Franciaországban, Lindau Németországban és Luzern, Bazel Svájcban).

A visszatérési idők esetén a svájci esetekben is támaszkodhattunk egy-egy korábbi visszatérési idő elemzésre (illetve ezt a helyi társszerzőink maguk is elvégezték), így az árvizek visszatérési idejének meghatározását többen együtt és néha egymással párhuzamosan végeztük a helyi, szakértő társszerzőkkel. Mivel régészeti és helytörténeti adatokból (szakirodalmi leírásokból) meglehetős pontossággal ismerjük az érintett területek középkori topográfiáját, valamint a folyó vagy tó üledéktani viszonyainak rekonstrukciójából a folyó mederviszonyai is bizonyos hibahatárok között megbecsülhetők, így a víz maximális kiterjedése és hozzávetőleges szintje - a bizonytalanságok figyelembevételével - is bizonyos hibahatárok között meghatározható.

Amikor a rendelkezésre álló források nem ennyire részletesen mutatják be az árvízi eseményt, vagy a a 14. századi viszonyokhoz képest túl nagy volt a környezetátalakulás ahhoz, hogy az említett tereptárgyak segítségével konkrét vízszinteket tudjunk meghatározni, az ilyen esetekben csak árvízi intenzitásindexet tudunk megadni, vagyis azt, hogy az esemény jelentős (1: általában 5-10 éves visszatérési idő), nagy (2: kb. 20-50 éves visszatérési idő), vagy kiemelkedő, katasztrofális (3: 50 év feletti visszatérési idő) nagyságú árvízi esemény volt-e. Akad olyan nagy észak-spanyolországi árvíz is, melynek kiemelkedő (kb. 100 éves visszatérési idejű) méreteiről ugyan két jelentős folyóra vonatkozóan is rendelkezünk egykorú adminisztratív forrásadatokkal, de mivel csak az árvíz(ek) bekövetkezési évét ismerjük, ezért egyelőre nem tudjuk a 16 jelentősebb európai árvízi esemény egyikéhez sem kapcsolni.

A Gyertyaszentelő körüli árvíznél páldául legalább két helyszínen vízszint alapján volt igazolható az ötszáz és ezer év közötti visszatérési idő. Ez nem azt jelenti, hogy az árvíz pontosan ötszáz vagy ezer évente következik be. A visszatérési idő statisztikai mérőszám, amely az árvíz ismételt bekövetkezésének becsült időintervalluma.

Mi különböztette meg az 1342-es és 1343-as eseménysort a középkor más árvizes időszakaitól?

A jelenlegi ismereteink szerint ekkora, két éven át tartó és ilyen nagy területre kiterjedő árvízsorozatot nem ismerünk a középkorból. Voltak más, súlyosan árvizes évek, így például 1374-ben, 1432-ben, vagy mondjuk 1480-ban és 1496-ban. Ezek időjárási hátterére általában gyakran hideg, csapadékos tél, majd hűvös és csapadékos nyár volt jellemző. Az 1480-as évek például kifejezetten problémásak voltak. Az 1342-es és 1343-as eseménysorozat azonban még ebből a körből is kiemelkedik.

Nemcsak az árvizek nagysága volt különleges, hanem sok esetben az időzítésük is. A Közép-Rajnán a legnagyobb modern árvizek többsége télen következett be. Egy tízes rangsorban nyolc téli, egy késő őszi és egy kora tavaszi eseményt találunk. Ehhez képest a Magdolna-árvíz július végén tetőzött, amikor azon a folyószakaszon szinte semmi esélye nem lett volna ilyen méretű áradásnak.

Mivel Németország északi részén és Skandinávia nagy részén eközben napsütéses, meleg idő uralkodhatott, ezért valószínűsíthető, hogy a rendkívüli árvízi helyzetért részben egy Észak-Európa fölött elhelyezkedő tartós anticiklon is felelős, mely ezen a nyáron (csakúgy, mint 1343-ban) blokkolta a csapadékot szállító ciklon(ok) pályáját. Ami a szokatlan árvízi időzítést illeti, említhetjük például még az igen különleges 1342. évi augusztusi(!) itáliai áradásokat is, mely esemény a műszeres mérési időszakban száz évenként nyáron egyszer vagy maximum kétszer fordul elő.

A tanulmány a vulkánkitörések, a sarkvidéki tengeri jég visszahúzódása és a légköri cirkuláció megváltozása közötti kapcsolatot valószínűsíti. Melyik elem mellett szólnak a legerősebb bizonyítékok, és hol húzódik a határ a bizonyított kapcsolat és a hipotézis között?

Mindhárom elem mellett perdöntő adatok szólnak, ráadásul nem szabad teljesen figyelmen kívül hagynunk azt a tényt sem, hogy az 1340-es évek még a Wolf naptevékenységi minimum időszak végéhez tartozik, és általában Közép-Európában az alacsonyabb naptevékenység-intenzitás általában is (áttételesen) kedvezhet árvízi helyzetek kialakulásának. Az 1330-as évek végén és az 1340-es évek elején több éves rendkívül erős északi sarkvidéki olvadássorozat figyelhető meg a jégmintákban éves pontossággal meghatározott oxigénizotóp-arány alapú rekonstrukciókban.

Ebből a szempontból a Barents-tenger térsége és ezen belül a Ferenc József-szigetek különösen fontos indikátorterület, mert az ottani változások jó indikátorai az északi félgömb időjárási folyamatainak, és statisztikailag erős összefüggés mutatható ki egyes távoli régiók (így pl. Nyugat-Európa, Északkelet- és Délkelet-Kína) uralkodó hőmérsékleti és csapadékviszonyaival. A Ferenc József-szigetekről és más északi sarkvidéki, így Grönland különböző területeiről származó nyári és téli hőmérsékleti és csapadékrekonstrukciók és klimatikus, légkörfizikai modellek és elemzések jelentős mértékű kapcsolatot mutattak ki az európai hőmérsékleti és csapadékviszonyok illetve a jelentős mértékű éves jégolvadás között.

Az elemzések szerint az adott (akkori) sarki jég kiterjedés mellett bekövetkezett több éves jelentős olvadási periódus általában hűvösebb és csapadékosabb időjárást vont maga után Európa nagy részén, miközben több éves szinten az Észak-Atlanti óceáni térség tengerfelszín-hőmérséklete az átlagosnál magasabb szinten állandósult (ez általában kedvezni szokott az európai csapadékképződési folyamatoknak).

Ehhez járult több izlandi (de lehet, hogy egyéb, trópusi) vulkánkitörés is, köztük a Hekla kitörése. A pontos erősség és időtartam nem minden esetben ismert, de még a legóvatosabb becslések szerint is olyan események történtek, amelyeknek érdemi légköri hatással kellett járniuk, vagyis a kitöréshez kapcsolható légköri folyamatok hűtő és csapadéknövelő hatása Európát is valószínűleg elérte. A több éves sarkvidéki olvadással járó melegebb észak-atlanti tengerfelszín, mely növelhette a légkörbe kerülő nedvesség mennyiségét, kombinálva a vulkánkitörés miatti légköri lehűléssel és csapadéknövekedéssel egy olyan egymást kiegészítő és egymás hatásait felerősítő folyamatot indított be, mely nagy valószínűséggel okozhatta az 1342-1343. évi rendkívüli árvízhullámot.

A sarki jégolvadás és a vulkánkitörés légköri hatásai mellett ugyanakkor fontos az is, hogy milyenek voltak a megelőző időszak hidroklimatológiai viszonyai. A Rajna-völgyből származó faévgyűrű-alapú éves, évtizedes pontosságú elemzések például arra utalnak, hogy az 1330-as évek végén és 1340-es évek elején Közép-Európa nagy részén eleve magas talajvízszintek jellemzők, mely körülmény hatással lehetett a talajnedvességre és a talaj vízbefogadó kapacitására is, mely általában növeli - jelentős csapadék esetén - az árvíz kialakulásának esélyét.

Ráadásul 1342-ben és 1343-ban nem egyszerűen magas éves csapadékról beszélünk. A tél igen havas volt, az eső több, egymástól független, egykorú forrás szerint is részben hosszan tartó folyamatos esőzések, részben pedig több, rendkívül intenzív, napokig tartó hullámban érkezhetett.

Ezek a tényezők együtt erős magyarázatot adnak, azt azonban nem lehet bizonyítani, hogy pontosan mely folyamat milyen mértékben okozta az egyes árvizeket. Ez jóval több, mint egy egyszerű hipotézis, de nem azonos a közvetlenül bizonyítható ok-okozati összefüggéssel.

A tizennegyedik századi események lehűléssel járó időszakban következtek be, miközben ma az ember okozta felmelegedéssel szembesülünk. Milyen párhuzamokat szabad levonni, és mit lenne félrevezető állítani?

A mi esetünkben a közös pont a klíma módosulása, változása. Ennek a módosulásnak vagy akár változásnak az iránya is fontos, természetesen, de általában maga az a tény, hogy egy klimatikus szempontból változó időszakban vagyunk, teremthet hasonlóan problematikus helyzeteket. A klíma módosulásának, változásának időszakaiban általában gyakoribbá válnak az időjáráshoz kapcsolható szélsőségek.

Jó példa erre az, hogy a felmelegedés és az aszályok ellenére összességében, több mint fél évezredes időtávlatot figyelembe véve, az utóbbi pár évtized mégis nagy árvizekben bővelkedő időszak volt. Hasonlóan például az 1342-1343-at megelőző, Európában általában naposabb, szárazabb, európai árvizekben viszonylag szegény időszakhoz, mely után különösen sokkolóan hatott az 1342-1343. évi árvízsorozat.

A 14. századi eseménysorozatot a sarkvidéki jégolvadás, a vulkánkitörés okozta légköri folyamatok, a megelőző viszonylag magas talajvízszint és ezek együttállása, egymásra hatása idézhette elő. Ma mindehhez hozzáadódik többek között az átlagosnál magasabb naptevékenység-intenzitás, az üvegházhatású gázok koncentrációjának gyors növekedése, a sarki jég szélsőséges mértékű visszahúzódása, az emberi tájátalakítás, a vegetáció változása.

A 14. századi viszonyokhoz képest a jelenlegi folyamatokat részben különböző, a korábbiaktól eltérő hatások befolyásolják. Ugyanakkor az 1342-1343. évi nagy árvízsorozathoz hasonló árvizek bekövetkezésének az esélye ma is fennáll. Ezért is fontos az, hogy az ilyen, részletesen elemzett történeti eseménysorozatokból levonható következtetéseket beépítsük a modern árvízvédekezésbe. Az ilyen történeti példák arra is figyelmeztetnek, hogy a szélsőségek nem feltétlenül egymástól időben és térben elszigetelten jelentkeznek. A múlt ugyanakkor nem kínál egyszerű másolatot vagy közvetlen előrejelzést a jövőre, viszont a múlt tanulságai beépíthetők az előrejelzésekbe és a környezeti katasztrófák elleni védekezés mechanizmusába.

A tanulmány a 2013-as és a 2021-es árvizeket is modern párhuzamként említi. Ide sorolható a 2024-es Boris ciklon közép-európai árvízhulláma is?

Bizonyos elemek összehasonlíthatók, de természetesen egyik modern esemény sem teljesen azonos az 1342-es és 1343-as sorozattal, hiszen az utóbbiban hóolvadás és jégtorlódás, katasztrofális esőzések, illetve hosszan tartó nagy mennyiségű csapadék miatt bekövetkezett árvíz, sőt nagy valószínűséggel villámárvíz, is megtalálható. Tehát az árvizek genetikáját tekintve az 1342-1343. évi árvízsorozat eléggé összetett volt, míg a felsorolt árvizek leginkább az egyik vagy másik kategóriába tartoztak, és térbelileg is jóval kisebb területet érintettek.

A 2013-as nagy dunai árvíz az Alpokban néhány nap alatt leesett nagy mennyiségű csapadék hatására alakult ki, míg a másik kettő lényegében hasonló módon, de kisebb és szélsőségesebb vízjárású folyókon keletkezett villámárvíz volt. Továbbá, és ez is megkülönbözteti a 2013-as, 2021-es vagy 2024-es helyi szinten katasztrofális árvizektől, az 1342-1343. évi nagy árvizek egyik különlegessége a szokatlan időben, évszakban bekövetkezett nagy árvíz volt.

Az említett három árvízhez képest 1342-1343 általában nagy területeken folyamatosan igen csapadékos volt, Közép-Európában többször is hatalmas, néhány napos özönvízszerű esőzésekkel tarkítva, melyek önmagukban egyenként is néhány hónapon belül ismétlődve kialakítottak olyan árvízi helyzeteket, mint az említett három híres 21. századi árvíz.

A 2013-as, 2021-es és 2024-es árvizek ugyanakkor hasznos összehasonlítási alapok is, mert részletes műszeres mérési adatok állnak rendelkezésre róluk.

A történelmi árvizek esetében mennyire választható el a természeti szélsőség az emberi döntések következményeitől?

A legnagyobb emberveszteséget okozó folyami katasztrófák között sok olyan van, amelyben emberi mulasztás vagy az alkalmazkodás nem megfelelő módja jelentős szerepet játszott.

Amikor régi árvizek pusztításáról olvasok egykorú forrásokban, akkor számomra a legmegrázóbbak azok a helyzetek, amikor egyértelműen emberi hiba okozza rengeteg ember halálát. Ezek közül az egyik legjellemzőbb (akár középkori magyarországi forrásokban is), amikor egy helytelenül megépített víztározó (pl. malomtó és/vagy halastó) gátja átszakad, és a víz percek alatt elsodor mindent, ami az útjába kerül.

Például egy 1499. évi, erdélyi oklevél részletesen leír egy ilyen esetet. A vizsgálatból kiderül, hogy a gátat túl magasra építették, illetve túl sok vizet tároltak mögötte. Ehhez egy jelentősen csapadékos év is társult, vagyis természeti és emberi okok egyszerre vezettek a tragédiához: a villámárvíz két, Kolozs vármegyei település (Borsa és Válaszút) otthon lévő lakosságát (ingóságaikkal együtt) magával sodorta, sokan meghaltak, köztük sok asszony és gyerek.

Szintén különösen sokkolóak például a vihardagályok és tengerbetörések, illetve azok óriási emberveszteségekkel járó pusztításai. Nyilván itt is felmerül az emberi mulasztás, hisz legtöbbször ezek az emberek olyan területeken éltek, amelyeket csak gátakkal lehetett megvédeni. Németalföldön a tőzeg kitermelése miatt nagy területeken a talajfelszín több méterrel alacsonyabb lett a középkorban és a kora újkor folyamán, miközben a gátakat egyre magasabbra kellett emelni. A vihar és a tengerszint változása természeti tényező, de a sérülékenység jelentős részben az emberi tevékenység következménye.

A jelenlegi magyarországi száraz időszak mennyire tekinthető rendkívülinek az elmúlt évszázadok tükrében?

Habár pontosan rangsorolni az utóbbi néhány száz (mondjuk 700) év dokumentált magyarországi aszályainak ismeretében nem merném, az mindenképpen elmondható, hogy a jelenlegi időszak biztosan a legsúlyosabbak között van, és elképzelhető, hogy a legnagyobb, de a történeti aszályokról annyira biztos adatok nem állnak rendelkezésre, hogy az elsőbbséget egyértelműen kijelenthessük.

A mai helyzetből az emberi beavatkozás hatását már nem lehet kiszűrni, ugyanakkor ez a múltbeli aszályok esetén is igaz, mivel az emberi tájátalakítás és különösen a gazdálkodás módjának érzékenysége a hosszan tartó nagy aszályokra, valamint más tényezők (így például a népsűrűség, vagy a haszonállatok száma) a múltban is fontos befolyásoló tényezők voltak.

Az mindenestre általánosságban elmondható, hogy természetesen a múltban is voltak több évig tartó, rendkívül súlyos aszályok. A Kárpát-medencében az aszályos időszak általában nem egy hanem legalább két vagy több éven keresztül tartott; így például a „hét szűk esztendő” hagyományos képének is tapasztalati háttere lehet. Ugyanakkor előfordult olyan időszak is, amikor árvizes és aszályos évek viszonylag gyorsan váltották egymást, sőt olyan is, hogy egy éven belül volt aszályos és árvizes időszak is.

Azt is fontos ugyanakkor megemlíteni, hogy még a folyószabályozások előtti, természetesebb vízrajzi viszonyok között is voltak jelentős, hosszan tartó, akár katasztrofális mértékű aszályok, amikor kiszáradhattak a kiterjedt vízzel borított területek, láp-/mocsárvidékek is. Hosszan sorolhatnánk erre egykorú, írott forrásokból idézett példákat a 15. századtól kezdve a 16. századon keresztül a 18.-19. századig. Érdekes példa lehet az az 1439-ből származó katonai beszámoló, amely szerint a Tisza torkolatvidékéhez közeli, mocsárvidék teljesen kiszáradt, annyira, hogy a seregnek alapvető (előre nem látott) vízellátási gondjai lettek.

Ami mellesleg elősegítette súlyos fertőző betegségek, így a vérhas terjedését (amibe aztán később maga a király is meghalt).. Ezen és sok más, nagyobb történeti aszályok idején bemutatott esetek alapján az a gondolat is felvethető, hogy a Kárpát-medencében az aszályra érzékeny (főleg alföldi) területeken történelmileg is létezett az aszálynak olyan szintje, amelyet önmagában a természetes vízvisszatartás (illetve a szabályozások előtti természetes kiterjedt vízborítottság ténye) sem tud ellensúlyozni.

Mit tanulhatunk mindebből a mai vízgazdálkodás és alkalmazkodás szempontjából?

A vízvisszatartás fontos, és hatékony megoldást nyújthat különösen kisebb és közepes aszályok idején, mivel összességében a vízvisszatartás meghosszabbítja azt az időszakot, amikor még nem alakul ki krónikus vízhiány, és mérsékelheti a mezőgazdasági, ökológiai és társadalmi károkat. Ugyanakkor több évig tartó, tartós és egyre intenzívebbé váló aszály esetén, mint például, amelyet most a 2020-as években átélünk, már önmagában a vízvisszatartás sem jelent megoldást, hisz egy idő után még a visszatartott víz is elfogyhat.

A történeti aszályoknál az igazán krónikus válság ott kezdődik, amikor nemcsak a mezőgazdaságot s így a terméseredményeket érinti súlyosan az aszály, hanem kiterjedt területeken már az ivóvízellátás (emberi, állati) sem biztosított. Ilyen eset fordult elő például - az amúgy vizekben meglehetősen gazdag Bánátban - az 1740-es és 1750-es évek fordulóján vagy akár a híres 1863. évi nagy aszály idején is, de az ilyen típusú helyzetek tehetők felelőssé a katasztrofális állatállomány pusztulással járó aszályok (így pl. az 1510-es évek második felében, az 1790-es években vagy 1863-ban) esetén is. A hőség, az aszály, a növényzet pusztulása és a rossz minőségű víz együtt nem egyszer betegségekhez, járványokhoz és súlyos társadalmi feszültségek, problémák kialakulásához vezetett.

A mai társadalom ellenálló képessége többek között a magasabb szervezettség, az infrastruktúra és az erősebb állami szerepvállalás és a fejlettebb szociális háló miatt jóval nagyobb. Ez azonban nem jelenti azt, hogy korlátlanul védettek lennénk. A történeti kutatás egyik fontos tanulsága éppen az, hogy nemcsak egyetlen szélsőséges eseményre kell felkészülni. Számolni kell azzal is, hogy árvizek vagy aszályok rövid időn belül sorozatban jelentkezhetnek, miközben a társadalom és a környezet még nem heverte ki az előző eseményt.

Saját kutatói pályájára visszatekintve mit tart a mostani eredmény legfontosabb hozadékának?

Ez a kutatás több évtizedes munka eredménye és, habár az eredmények főként két év viszonyaira fókuszálnak, ehhez a munkához rengeteg háttéradatra és ismeretre volt szükség; így például a Kárpát-medence középkori árvízi dokumentációjára, a Duna, a Tisza és a Maros hosszú adatsoraira, az európai ötszáz, majd hétszáz éves árvízi rekonstrukciókra, valamint a műszeres mérési időszak, vagyis az utóbbi 60-100 év, árvizeinek részletes európai adatbázisára. Így legalább három nagy árvízi adatrendszert kellett összehangolni, és ehhez járult a kapcsolódó európai időjárási adatbázis kiépítése és elemzése, valamint a mintegy 36 szerző (pl. régészet, helytörténet, hidrológia, klimatológiai) szakirányú ismeretei.

A legfontosabb felismerés az, hogy az ikonikus Magdolna-árvíz mögött egy jóval nagyobb és összetettebb eseménysorozat húzódott meg. A kulturális emlékezet egyetlen katasztrófára összpontosított, miközben a források tizenhat jelentős áradást őriztek meg.

Miközben a modern árvízvédekezés és megelőzés elsősorban egyes nagy vagy épp katasztrofális méretű árvíz kivédésére épül, az 1342-1343. évi árvizek arra figyelmeztetnek, hogy az árvízi stratégiákba be kell a jövőben építeni a rövid időn belül bekövetkező, ismételt, nagy intenzitású és kiterjedésű - akár ugyanazt a területet néhány hónapon belül többször is sújtó árvizek eshetőségét is. Az európai árvízvédelem ma nincs felkészülve egy lehetőségre, viszont, ha mégis bekövetkezik, az kontinentális szinten óriási és több évig ható károkkal járhat.

Ami a jövőt illeti, pontosan a több száz évre kiterjedő, nagy méretű adatbázisoknak köszönhetően a munka ezzel a tanulmánnyal természetesen nem zárult le; továbbá hasonló típusú elemzések az európai történeti aszályok elemzésére vonatkozóan is igen időszerűek, szükségesek.