Két év alatt tizenhat árvíz pusztította a középkori Közép-Európát
Közép-Európát egy tizenhat eseményből álló, pusztító árvízsorozat sújtotta 1341 és 1343 között. Ahogy az a Nature tudományos folyóirat augusztus közepén megjelent számából kiderül, a korábban egyedi katasztrófának hitt 1342-es Magdolna-árvíz valójában egy kiterjedt klímaesemény része volt. A Kiss Andrea, a Bécsi Műszaki Egyetem kutatója által vezetett nemzetközi vizsgálat rávilágít a korai kis jégkorszak átmeneti időszakának szélsőséges időjárási viszonyaira, ezzel pontosítva a középkori Európa történelméről alkotott eddigi képet.
- A Nature folyóiratban publikált tanulmány szerint az 1342-es Magdolna-árvíz egy tizenhat katasztrófából álló eseménysorozat része volt.
- A kutatók több mint ezer középkori levéltári forrás bevonásával rekonstruálták az 1341 és 1343 közötti időszak szélsőséges időjárását.
- A klímatörténeti vizsgálatok rámutattak, hogy az ismétlődő áradásokat vulkánkitörések, valamint az északi-sarki jégtakaró zsugorodása idézhette elő.
A történészekből, földrajztudósokból és klimatológusokból álló kutatócsoport több mint ezer középkori dokumentumot elemzett a korszakból. Az egyházi szövegek, jogi iratok, adminisztratív feljegyzések és személyes beszámolók vizsgálata alapján a szakemberek megállapították, hogy szűk két év leforgása alatt a korábbi időszakokat messze meghaladó mennyiségű csapadék hullott le a régióban.
A tanulmány megállapításai szerint csak 1342-ben annyi jelentős áradás történt, mint az azt megelőző vagy követő hétszáz évben egyetlen más esztendőben sem. Az egymást követő természeti csapások elmosták a hidakat, elpusztították a termést, és rengeteg ember életét követelték, ami után a térség lakossága kénytelen volt áttérni a masszívabb árvízvédelmi rendszerek és a folyószabályozások alkalmazására.
A természeti katasztrófák kiváltó okait a modern klímamodellek és az archív források összevetésével azonosították a kutatók. A szélsőséges csapadékeloszlás hátterében az 1340-ben és 1341-ben lezajlott vulkánkitörések, köztük az izlandi Hekla aktivitása állt. A légkörbe kerülő kén-aeroszolok, kiegészülve az alacsony naptevékenységgel és az északi-sarki tengeri jég kiterjedésének csökkenésével, tartós alacsony légnyomású rendszereket alakítottak ki a térség felett. Ezek a tényezők együttesen okozták az elhúzódó esőzéseket és az ezekből fakadó halmozott áradásokat.
Az 1340-es évek Közép-Európa történelmének egyik legválságosabb időszakát jelentették, a most publikált adatok pedig tovább árnyalják a korszak megpróbáltatásait. Martin Bauch, a lipcsei Leibniz Kelet-Európa Történeti és Kulturális Intézet kutatója és a tanulmány társszerzője felhívta a figyelmet arra, hogy a demográfiai és gazdasági összeomlást okozó árvízsorozat csupán a kezdete volt a kontinens nehézségeinek. Alig néhány évvel a mezőgazdasági pusztulás és az éhínségek után a legyengült népességre lecsapott a fekete halálként ismert pestisjárvány, amely becslések szerint Európa lakosságának harminc-ötven százalékát elpusztította.
Ez is érdekelhet
A történelmi adatok a modern árvízvédelem számára is kulcsfontosságú tanulságokkal szolgálnak. Neil Macdonald, a Liverpooli Egyetem földrajztudósa szerint a vizsgálat rámutatott, hogy a szélsőséges időjárási események gyakran nem elszigetelten, hanem gyors egymásutánban jelentkeznek, ami megsokszorozza a károkat, és megakadályozza a települések regenerálódását.
A kutatók hangsúlyozzák, hogy a klímaváltozás hatásainak felmérésekor a jelenlegi kockázatelemzési stratégiáknak is fokozottan figyelembe kell venniük a halmozott árvízi események lehetőségét.
