Mégsem félt a Homo sapiens az esőerdőktől

A kutatás előzményei a múlt század nyolcvanas éveire nyúlnak vissza, amikor Yodé Guédé, a Félix Houphouët-Boigny Egyetem professzora egy szovjet és elefántcsontparti expedíció keretében kőeszközöket fedezett fel a Bété I elnevezésű lelőhelyen. A korabeli technológia azonban nem tette lehetővé a mélyen a föld alatt fekvő leletek kormeghatározását és a paleokörnyezet pontos rekonstrukcióját.

A James Blinkhorn, a Liverpooli Egyetem és a Max Planck Intézet munkatársa által vezetett új, nemzetközi misszió a legmodernebb eljárásokat alkalmazta a területen. A szakemberek optikailag stimulált lumineszcencia és elektronspin-rezonancia vizsgálatoknak vetették alá a kőzeteket és az üledéket, majd mindkét módszer egybehangzóan mintegy 150 ezer évesre datálta az emberi jelenlétet. Az adatmentés az utolsó pillanatban történt, a lelőhelyet ugyanis egy közelmúltbeli bányászati beruházás azóta teljesen megsemmisítette.

A kutatók a datálás mellett az ősi környezet pontos feltérképezésére is nagy hangsúlyt fektettek. Az üledékben megőrződött virágporok, a növények által hátrahagyott mikroszkopikus szilícium-dioxid szerkezetek, azaz a fitolitok, valamint a kémiai nyomok és a növényi viaszok elemzése egyértelműen bizonyította, hogy a terület a vizsgált időszakban sűrű, csapadékos trópusi esőerdő volt. A fűfélék rendkívül alacsony pollenszáma kizárta annak lehetőségét, hogy az ősemberek csupán az erdő peremén vagy ritkás ligetekben éltek volna.

Eslem Ben Arous, a tanulmány vezető szerzője rámutatott arra, hogy a felfedezésig az afrikai esőerdők emberi benépesülésére vonatkozó legrégebbi biztos bizonyíték mindössze 18 ezer éves volt, a globális rekordot pedig egy nagyjából 70 ezer éves délkelet-ázsiai lelőhely tartotta. Az elefántcsontparti eredmények ezt az időtávot több mint a duplájára tolják ki.

A felfedezés jelentősége abban áll, hogy megcáfolja a paleoantropológia egyik régóta fennálló dogmáját. Évtizedeken át úgy vélték a szakemberek, hogy korai őseink a nyílt szavannákat és partvidékeket preferálták, a sűrű, áthatolhatatlan trópusi dzsungeleket pedig élhetetlen környezetnek tekintették, amelyeket csak az evolúció jóval későbbi szakaszában hódítottak meg. Az új leletek megerősítik azt a feltevést, miszerint a Homo sapiens egy ökológiai generalista faj volt, amely rendkívüli alkalmazkodóképességével a legkülönfélébb élőhelyeken is túl tudott élni.

Eleanor Scerri professzor, a tanulmány rangidős szerzője szerint ez a rugalmasság lehetett fajunk globális elterjedésének és fennmaradásának legfőbb kulcsa, miközben a többi emberféle eltűnt a Földről. A kutatás emellett arra is rávilágít, hogy az emberi tevékenység a vadászat és a környezetformálás révén már több mint százezer éve is aktívan alakíthatta a trópusi ökoszisztémákat.

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

klímakutatás

• Sarkvidéki jégből vizsgálták a Római Birodalom gazdaságát
• Ősi tölgyfák őrzik a fekete halál ökológiai nyomait
• Ősi vízelvezető rendszereket vizsgálnak Norvégiában
• Második világháborús erdősítési program okozza Japán pollenválságát
• A talaj hőmérsékletétől függött a neolitikus kínai mezőgazdaság
• Az égetéses földművelés is formálta a múlt erdőtüzeit
• Folytatódik a kiotói cseresznyevirágzás történeti adatainak kutatása
• A klímaváltozás mérséklése megmentheti az UNESCO világörökségi helyszíneit
• Amerikai diákmozgalomból nőtt világméretű kampánnyá a Föld napja