Leleményességével és önbizalmával királyokat is meghódított a szélhámos táncosnő, Lola Montez

Képzett táncosnő lett volna, ahogy önéletrajzában állította? Vagy inkább könnyű, kitartott nőcske, aki remekül keverte az igazságot a nyilvánvaló hazugságokkal? Királyi szerető, aki olyan férfiakat csavart az ujja köré, mint a zeneszerző Liszt Ferenc, az író Alexandre Dumas és a bajor uralkodó, I. Lajos? Művelődéstörténészek szerint leginkább „celeb” volt: nevét botrányaival írta be a történelembe.

Kevés biztos adat

Elizabeth Rosanna Gilbertként 1821. február 21-én Írországban látta meg a napvilágot. Egyetlen csepp spanyol vér sem folyt az ereiben, pedig mindig azt állította, hispán nemes volt az édesapja. Hogyan derült fény a hazugságra?

Az ugyancsak kalandos életű szülők 1823-ban Indiába utaztak, a kislányt Liverpoolban megkeresztelték, ennek köszönhetően születési dátuma – az egyetlen biztos adat! – mégiscsak rendelkezésre áll hősnőnk életéből.

Edward Gilbert, az apa korán meghalt, a mindössze tizenkilenc éves édesanya egy angol főhadnaggyal kötött új házasságot: a feltűnően virgonc kislányt gyorsan hazaküldték Angliába, a nagypapához. A kis Eliza sok gondot okozhatott környezetének: a krónikák feljegyezték, hogy egyszer például virágot tűzött egy idős úr parókájába a szentmise alatt.

Arra is volt példa, hogy meztelenül futott ki az utcára, ne csodálkozzunk hát, hogy a nagypapától előbb egy erélyes nagynénihez, majd végül egy bentlakásos iskolába küldték, ahol egyik tanára így jellemezte: „A szép arc megszelídíthetetlen természettel párosult.”

Alig múlt 16 éves, amikor újra hallunk róla. Bár anyja már tizennégy éves korában odaígérte a kezét egy hatvanas éveiben járó „köszvényes” bírónak, Elizának egészen más elképzelései voltak a jövőről: 1837-ben elszökött egy Thomas James nevű tiszttel, akivel házasságkötésük után Kalkuttába hajóztak.

Ám a kapcsolat idővel megromlott, James maga is jó firma lehetett, öt év után ugyanis lelépett egy segédtiszt feleségével, és Elizának új partner után kellett néznie. A hajóút visszafelé Angliába megoldotta a kérdést: Londonban már bizonyos Lennox kapitány feleségeként jelentkezett be. Ebből aztán híres válóper lett, az úgynevezett James kontra Lennox, amiről 1842-ben még a Times is hírt adott.

A végzet asszonya

1843-ban Eliza már Lola Montezként tűnik fel: miután kiderült, hogy nincs színészi tehetsége, úgy döntött, flamencotáncosnőként érvényesül a „Sevillából származó Maria de los Dolores” néven. Az 1849-ben Stuttgartban kiadott önéletrajzában – amelyben ügyesen keverte a tényeket az orbitális hazugságokkal – azt állította, debütálása „igen sikeres” volt, a nagyközönség azonban alighanem rájöhetett, hogy szélhámossal van dolga: kifütyülték.

Így végül is el kellett hagynia Angliát, Németországba utazott. Tánctudásáról ugyan itt sem szóltak a krónikák, a külsejét azonban részletesen megörökítették. Sötét hajkorona, kék szempár, dús idomok: csoda, hogy a férfiak megőrültek érte? Igazi „femme fatale” volt, a végzet asszonya, aki provokatív módon mindig cigarettával, pisztollyal, lovaglópálcával és egy vérebbel jelent meg a színen, fittyet hányva az illemre. Állítólag úgy pöfékelt egész nap, mint egy matróz.

Ennek ellenére, vagy éppen ezért, vonzotta a férfiakat. 1844-ben Drezdában Liszt Ferenc is a hatása alá került: bár kapcsolatuk pontos jellegére abszolút hiteles forrásból nem derült fény, feltételezhetően szexuális viszonyuk volt. A korabeli szóbeszéd vad dolgokról regélt, és önéletrajzában Lola nem cáfolta: állítólag több alkalommal előfordult, hogy a koncert után a szállodájába visszatérő művész a meztelen táncosnőt az ágyában találta. A pletykák szerint szakításuk is látványos volt: Lola fegyverrel fenyegette meg Lisztet.

Akárhogy is történt: a zeneszerző – többek között George Sandhoz fűződő – franciaországi kapcsolatait felhasználva Lola elérte, hogy kipróbálhassa magát az operaszínpadon is. Azonban párizsi fellépésével sem szerzett babérokat, a szigorú kritikák végleg nem bántak vele kesztyűs kézzel. Annál nagyobb sikere lett a gyanús félvilággal szoros kapcsolatot tartó művésztársadalomban: viszonya volt Alexandre Dumas-val, A három testőr írójával is. Legismertebb kalandja Alexandre Dujarier-vel, az ismert francia laptulajdonossal esett meg: önéletrajzában Lola azt állította, hogy a férfi feleségül akarta venni, amikor párbajban, amelyet „menyasszonya” jó hírének megvédéséért indított, Dujarier az életét vesztette.

Ebből annyi biztosan igaz, hogy a lapkiadó valóban párbajban halt meg, amelyet egy részeg éjszaka után az őt inzultáló szerencsejátékossal vívott. A párizsi kalandok után Lola bejárta Európa nagyvárosait, mindenütt gazdag férfiak élvezhették a kegyeit. Bájainak állítólag csak Wagner tudott ellenállni, ő kikosarazta a „zeneszerető” kalandornőt; az Európában utazgató I. Miklóst, minden oroszok cárját viszont sikerült meghódítani.

Zajos visszhangja volt, amikor 1845-ben Bonnban egy estélyen, amit Beethoven tiszteletére rendeztek, a „művésznő” „Liszt Ferenc vendégeként” jelent meg, majd ledobta a ruháit, és minden gátlás nélkül táncolni kezdett. A díszvendégek, IV. Frigyes Vilmos porosz király és szemérmes hitvese végül elhagyta a termet, a többi meghívott pedig követte őket. De nem ez volt az egyetlen botránya Poroszországban, miután inzultált egy rendőrt, tizennégy napi elzárásra ítélték, majd kitoloncolták.

A természet ajándéka

1846-ban Lola Münchenbe utazott, hogy táncosnői állást pályázzon meg a bajor királyi színházba. Talán hallott arról, hogy I. Lajos király bőkezűen támogatja a művészeteket, maga is imádja a népünnepélyeket. Amikor trónörökösként 1810. október 12-én feleségül vette Terézia Sarolta szász hercegnőt, hatalmas fogadást tartottak, amelyre Lajos minden alattvalóját meghívta, a hagyomány szerint ez vetette meg az azóta is világhírű Oktoberfest alapjait.

Lola számítása bevált. A király audiencián fogadta, és igaz vagy sem, „érdeklődve fordult formás keblem felé, és azt kérdezte: természet vagy művészet?” Ezek után a táncosnő öltözéke kigombolásával mélyebb betekintést engedett, hogy a király „láthassa a természet ajándékát.” Bár lehet, hogy mindez csupán Lola élénk fantáziájának a szüleménye, az kétségtelen tény, hogy Lajos teljesen belehabarodott a fiatal nőbe. „Megbabonázott” – mondta később a tanácsosainak.

Hosszú órákat töltött a táncosnő budoárjában, és naponta írt hozzá terjedelmes és szenvedélyes verseket. Megtette tanácsadójának, grófnővé nevezte ki, nagy életjáradékot és palotát ajándékozott neki, vakon teljesítve egyéb, igen sokba kerülő kívánságait. Ráadásul az államügyeket is vele beszélte meg, tiltakozó minisztereit, többek között Karl von Abelt, a belügyminisztérium hihetetlen tekintélyű vezetőjét is menesztette.

Mindenki, az egyház is felháborodott: kiátkozással fenyegették meg az erkölcstelen királyt, aki pedig mindvégig tagadta, hogy szexuális kapcsolat lenne közte és a Marie von Lansfeld néven szereplő Lola között. Az uralkodó korát és egészségi állapotát figyelembe véve ez nem is teljességgel kizárt. Az önéletrajzában Lola meglepő szemérmességgel hallgatta el a kapcsolat intim részleteit.

1848 tavaszán aztán az európai forradalmak lázában a bajor nép is megelégelte a dolgot: a király lemondott Miksa fia javára, Lola pedig a koronaékszerek felével és jóval fiatalabb szeretőjével Svájcba szökött. Jellemző módon a távozása előtt még provokálta a háza előtt összegyűlt, hógolyókat, majd köveket dobáló tömeget. Az erkélyen állva pezsgőspoharát a tüntetőkre emelte…

Póktánc felnőtteknek

Legközelebb Londonban tűnt fel, ahol újabb férjet talált: George Traffard jómódú gárdahadnagyot, aki Lolával való találkozása előtt gazdag örökséghez jutott. Ám Traffard csak rövid időt tölthetett az asszonnyal, Lola ugyanis elvált tőle, és Amerikában kezdett új életet.

Korabeli sikerein ne lepődjünk meg, póktáncnak nevezett előadásain addig emelte mozgás közben a szoknyáját, hogy látszódjék: nem visel alsóneműt. Másik attrakciója a korabeli bulvársajtó szerint abból állt, hogy lovaglópálcájával férfiakat fenekelt el a színpadon, azokat, akik a sztori szerint valamiképpen megalázták őt.

Bajorországi emlékeiből színdarabot íratott, a főszerepet természetesen magára osztotta. Utolsó házasságát egy San Francisco-i üzletemberrel kötötte, Patrick Hull segítségével pedig szépségtanácsait is megjelentette könyv formájában.

1855–1856-ban eljutott Ausztráliába is, ahol kalandkereső aranyásók előtt lépett fel, az oda- és visszaúton póktáncával szórakoztatta a nagyérdeműt. Az utolsó botrány, ami vele volt kapcsolatos, éppen egy titokzatos útitársról szólt, aki rejtélyes körülmények között tűnt el a hajóról…

Hősnőnk még 40 éves sem volt, amikor – valószínűleg szifiliszben – meghalt. Élete vége felé vallásos lett, és a kiszolgáltatott nők megsegítésével jótékonykodott. A brooklyni Green Wood temetőben nyugszik, sírkövén ez áll: Gilbert Eliza kisasszony, elhunyt 1861. január 17-én.