Közel hatvan éve mérgezi Kína és India kapcsolatát a „himalájai Pearl Harbor”

A napokban halálos áldozatokkal is járó összetűzés bontakozott ki Kína és India határán, a vitatott hovatartozású Ladakh régióban. Az időről időre fel-fellángoló határvita gyökere a határvonal tisztázatlansága egy alig több mint egy hónapos háború, amely 1962-ben mély sebet ejtett a két ország korábban jó kapcsolatán. A kérdés természetesen összetettebb a térképre rajzolt vonalaknál: szorosan kapcsolódik Tibet kínai bekebelezéséhez és a két ország távlati geopolitikai érdekeihez.

A szövetségesek egymásnak esnek

A Kínai Népköztársaság és az Indiai Köztársaság a világ leghosszabb vitatott határszakaszán osztozik, az úgynevezett „tényleges ellenőrzés vonala” mentén a Himalája hegyei közt. 1962. október 19-én a két ország közötti határvillongások tényleges háborúba csaptak át a vitatott hovatartozású területen.

A harcok több mint egy hónapon át tartottak, ennek során Kína 23 200 négyzetkilométernyi területet foglalt el Indiától, és súlyos veszteségeket mért csapataira. Az indiai kormány nagyjából 7000 főnyi veszteséget ismert el, 1383 halottal, 1696 eltűnttel és 3968 fogságba esett katonával. A kínaiak a maguk részéről szintén „nagyon súlyos” veszteségekről számoltak be.

November 21-én aztán teljesen váratlanul Kína egyoldalú tűzszünetet jelentett be, valamint csapatai visszavonását a harcok előtti határállomásaikhoz. Egyedül Ladakh régióban megtartva 4023 négyzetkilométer területet.

E rövid háború azóta is meghatározza Ázsia két legnagyobb országának kapcsolatait, és a határvita máig feloldatlan. Peking továbbra is igényt tart 92 000 négyzetkilométernyi területre, főként az északkelet-indiai Arunácsal Pradesban.

A háború gyökeres fordulópontot jelentett India számára. A legtöbb indiai „hátbadöfésként” látta, hatalmas árulásként fogta fel a kínai vezetés részéről – attól a kínai vezetéstől, amelyet Dzsaváharlál Nehru, India első miniszterelnöke (1947 és 1964 között) még testvérként dicsért a két ország barátságának csúcsán, az 1950-es években.

Ezt tükrözte a „békés egymás mellett élés öt alapelve”, avagy a „pancsa síla”, amelyre alapozva 1954-ben kétoldalú egyezményt írtak alá, majd az 1955-ös bandungi konferencia is Indonéziában, ahol Nehru személyesen mutatta be Csou En-laj kínai miniszterelnököt számos afrikai és ázsiai vezetőnek, csökkentendő a kommunista Kína akkoriban rendkívül nagyfokú elszigeteltségét a nemzetközi porondon.

Szerteágazó okok

Az indiai elitek jóval kritikusabb szemlélettel viszonyultak a háborúhoz: Nehru önzetlen el nem köteleződési politikáját (amely a hidegháborús szuperhatalmak versengésére adott válaszként indult), illetve Kínával kapcsolatos naiv, a valóságtól elrugaszkodott hozzáállását tekintették a vereség okának.

Felelősnek tartották továbbá Nehru védelmi miniszterét és protezsáltját, Krisna Menont, legfőképpen India véderőinek borzasztó állapotáért és a katonai vezetés helytelen, különc kezeléséért.

Maga Nehru azt a magyarázatot adta az agresszióra, hogy Kína nem tűrte India egyre növekvő nemzetközi presztízsét, és azt sem, hogy az el nem kötelezett országok mozgalmának élére állt.

Nem lehetett figyelmen kívül hagyni azonban a Kínát rendkívüli mértékben irritáló tibeti kérdést sem, különösen nem az India vendégeként száműzetésben élő dalai láma által kiadott Kína-ellenes propagandát.

Mindemellett Kína egyszerűen kinyilvánította fennhatóságát olyan határvonalak felett, amelyek formálisan sosem kerültek meghatározásra, mert megtehette. A bizonytalan határvonalak leginkább India gyarmati múltja nehéz örökségének részei – a britek által egykor kijelölt határokat a térségben terjeszkedő Kína nem érezte magára nézve kötelezőnek.

Közel 60 év elteltével az 1962-es konfliktusra való visszautalások különböző okokból mind Kína, mind India részéről tele vannak kollektív emlékezetkiesésekkel. Indiában a háború máig traumatikus pillanat, a felszabadulás utáni történelem szégyenfoltja, amellyel az ország máig nem birkózott meg.

A béke megkívánja az újraértékelést

Kínában ezzel szemben egyszerű határvillongásként, nem pedig valódi háborúként tekintenek rá, a történelemkönyvekben alig említik.

Ráadásul az összecsapás Mao Ce-tung katasztrofális eredményű „nagy ugrás” programja (1958-1961) végén történt, amikor a fejlődést célzó erőltetett kollektivizálás szinte felfoghatatlan mértékű éhínséget és emberi szenvedést hozott, tízmilliók halálát okozva. Kína saját történelmének ezen időszakával – érthető módon – nem szívesen foglalkozik.

Mindemellett mára Kína és India párbeszéde jobbára elfordult a nemzeti büszkeség és önállóság jelszavaitól, és sokkal inkább a globális piacon való gazdasági együttműködésre fókuszál. 2011-re két évtized alatt kétszázszorosára, 73 milliárd dollárra emelkedett a kétoldalú kereskedelem összértéke, azóta pedig csak tovább nőtt, átlépve a 80 milliárd dollárt is.

A két ország a világ második, illetve ötödik legnagyobb gazdaságának számít, világgazdasági szerepük pedig nagy valószínűséggel továbbra is meghatározó lesz az elkövetkező évtizedek során.

Az ilyesfajta kilátások hatására az országok rendszerint hajlamosak megfeledkezni a múltbéli megoldatlan kérdésekről. Kína és India esetében is ez tapasztalható, és az sem gyakran kerül terítékre, a két ország mennyire eltérő szemmel néz egymásra a 21. században.

Ugyanakkor az is látszik, hogy egyik fél sem túlzottan nyitott ama gondolat felé, hogy a múlttal való szembenézés megkönnyítené a megbékélést és a bizalom mélyítését.

Pedig a kínai-indiai háború újraértékelése kezdődhetne első körben azzal, hogy nem kizárólag a két ország viszonya, hanem a szélesebb globális helyzet kontextusában kerüljön vizsgálatra.

A világ máshová figyelt

A háború első napjaiban például felsejlett a harmadik világháború kitörésének lehetősége is: 1962. október 21-én, amikor már indiai területen nyomultak előre a kínai csapatok, John F. Kennedy amerikai elnök elrendelte Kuba blokád alá vonását.

A kibontakozó kubai rakétaválság minden addiginál közelebb hozta a nyílt háborúhoz, mi több: az atomháborúhoz a Szovjetuniót és az Egyesült Államokat, és mindkét szuperhatalmat elsősorban ez a válsághelyzet kötötte le.

Ezzel egyidőben a kommunista blokkon belül is gyökeres változás volt kialakulóban: a nemzeti érdek és a nemzetközi kommunizmus építése közti súrlódások, a marxista tanok eltérő értelmezése, valamint a kommunista tömb vezető szerepének kérdése egyre távolabb sodorta egymástól a Szovjetuniót és Kínát. A kínai-indiai háború e szakadékot csak tovább mélyítette.

Mára ismert tény, hogy november 19-én, amikor a helyzet a legkilátástalanabbnak tűnt India számára, Nehru két levelet is címzett Kennedynek, melyekben beszámolt országa „elkeseredett” helyzetéről és átfogó katonai segítséget kért.

Elsőként „azonnali támogatást” kért „légierőnk megfelelő megerősítéséhez, hogy megállíthassuk a kínai előrenyomulást”. Egészen pontosan „minimum 12 századnyi szuperszonikus, minden időjárási körülmények közt bevethető vadászrepülőt”, radarfedezetet, és a mindehhez szükséges amerikai személyzet biztosítását kérte.

„E segítség bármiféle késedelme országunk számára nem kevesebbel érne fel, mint a katasztrófával” – figyelmeztette az elnököt Nehru, aki Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkártól és Harold McMillan brit miniszterelnöktől is támogatást kért. Az el nem köteleződés politikája úgy tűnt, romokban hever.

Az események jobb megértése érdekében érdemes elmozdulni a nemzeti narratíváktól, és leszámolni a mítoszokkal és sztereotípiákkal. Ezek ékes példája az, hogy Indiában immár két nemzedék nőtt fel abban a hitben, hogy a kínaiak hirtelen, előzmény nélküli támadást, egyfajta „himalájai Pearl Harbort” hajtottak végre.

A korabeli forrásokból azonban jól lekövethető a két ország elhidegülése, majd a feszültség egyre erőteljesebb növekedése, ami már legkésőbb 1959-ben megkezdődött. Az elemzéseknek el kell fordulniuk azoktól a narratíváktól is, amelyek Nehru alakját helyezik középpontba, mivel nem egyedül az indiai miniszterelnökön múlt a konfliktus kitörése és kimenetele.

A globalizáció hangzatos narratívái egy „ázsiai évszázadot” vetítenek előre, amelyben India és Kína együtt áll a világ élére. A múlt érzelmi kutakból táplálkozó, makacs nacionalizmusát azonban nem lehet egyszerűen az akarat erejével megszüntetni.

Jól mutatja ezt a napokban kibontakozó határkonfliktus, amely 1975 óta először újra halálos áldozatokkal is járt, bár lövések nem dördültek – a kínai és indiai katonák botokkal és kövekkel estek egymásnak.

A konfliktus elmérgesedése és kiszélesedése egyik országnak sem áll érdekében. Azonban ha tárgyalásos úton sikerül is elsimítani a jelenlegi egymásnak feszülést, annak kiindulópontja továbbra is megmarad, és bármikor ismét belobbanhat, ha a mélyrehatóbb párbeszédet nem vállalva, az 1962-es háború örökségével és a vitatott határvonallal nem birkózik meg a két ország.