Krisztus legnépszerűbb meséje
Polgárháborús bűnbak, a Billy, a Kölyökkel hadakozó kormányzó, az oszmán szultánnal barátkozó nagykövet – csak néhány dolog, amely Egyesült Államok-szerte már életében ismertté tette Lew Wallace nevét. Az igazi világhírt azonban a Ben-Hur című regénye hozta meg számára, amely még napjainkban is az egyik legnagyobb példányszámban árusított könyv. De mi fordította a kereszténység iránt addig nem kifejezetten érdeklődő, a Szentföldön korábban sohasem járó tábornok figyelmét Jézus históriája felé? És milyen élményekből merített ihletet a legjobb barátja által elárult zsidó herceg kalandjainak megformálásakor?
Ben-Hur: egy amerikai tábornok kalandjai a fikció és a valóság határán
A sorsfordító vonatút
„Maga az, Wallace tábornok?” – szólította meg a hálóinges férfi a vonat egyik hálófülkéjében ülő egykori bajtársát. A naptár ekkor 1876. szeptember 19-ét mutatott, a gőzmozdony pedig Indianapolis városa felé robogott, ahol a szervezők nagyban készülődtek az amerikai polgárháború veteránjainak soron következő összejövetelére. Már jócskán esteledett, amikor a saját kabinja felé tartó Robert G. Ingersoll felismerte a javában őszülő, de jellegzetes bajuszát és szakállát másfél évtized múltán is viselő északi főtisztet, Lewis Wallace-t.
A két férfi mindaddig csak látásból ismerte egymást. Ingersoll ezredparancsnokként szolgált az 1862-es shiloh-i ütközetben, ahol az északi erők egyik főparancsnoka éppen Wallace volt. Ő viszont csak a háború után találkozott a „Nagy Agnosztikus”, Ingersoll nevével, aki a szkeptikus gondolkodás bajnokaként és a korszak népszerű szónokaként beutazta Amerikát, hogy harcosan érveljen az állam és az egyház szétválasztása mellett. Miután üdvözölték egymást, Ingersoll kabinjában telepedtek le, hogy beszélgetéssel üssék el az utazásból hátralévő órákat. Vitájuk középpontjába hamarosan egy örök és kimeríthetetlen téma, Isten létezésének kérdése került.
„Úgy ontotta magából a gondolatokat és az érveket, akárcsak egy intellektuális vulkán” – emlékezett vissza Wallace a beszélgetésre, amely, bár ekkor ezt még nem sejtette, gyökeresen új irányba fordította az életét. Wallace ugyanis ekkor döbbent rá, hogy az alapokat leszámítva szinte semmit sem tud a kereszténységről. Mindez pedig úgy felbosszantotta, hogy mikor másnap hajnalban a vonatról leszállva Indianapolis utcáit rótta, elhatározta, hogy beleássa magát a teológia nagy kérdéseibe. A tanulásnak pedig egy meglehetősen gyakorlatias módját választotta: nekikezdett egy Jézus korában játszódó történelmi regény megírásának, hogy ezzel kényszerítse rá magát a téma minél alaposabb körüljárására.
Ben-Hur története
A regény egy kitalált, Júdeában élő zsidó herceg, Judah Ben-Hur sorsát meséli el. A történet elején a gazdag ifjút barátja, a valós történelmi személyről mintázott római Messala azzal vádolja meg (hamisan), hogy merényletet próbált elkövetni a római provincia újdonsült kormányzója ellen. Messala árulása nyomán Ben-Hurt gályarabságra ítélik, a rabszolgasorból csak azt követően tud szabadulni, hogy egy tengeri csata során megmenti a hajó fuldokló kapitányát. Ezután visszatér a Poncius Pilátus által kormányzott Júdeába, hogy bosszút álljon Messalán, amire végül egy fogatverseny során lehetősége is nyílik.
A történet során rendre visszaköszönnek a Bibliából jól ismert epizódok is. A regény lapjain találkozhatunk a napkeleti bölcsekkel, láthatjuk, amint József és a terhes Mária Betlehem felé tartva áthalad Jeruzsálemen, később pedig ott állhatunk Ben-Hur mellett Jézus megfeszítése során is.
Wallace érezte, hogy regényével kényes témákat feszeget az erősen vallásos Egyesült Államokban, így mindvégig kínosan ügyelt arra, hogy a lehető legpontosabban ábrázolja nagyszabású történetének elemeit. Alapos kutatásokat végzett Washington, New York és Boston könyvtáraiban, hogy hitelesen mutathassa be az ókori Izraelt, a csak ritkán megszólaló Jézus szájából pedig kizárólag bibliai idézetek hangoznak el a könyvben.
Kalandregény egy kalandortól
Az 1827-ben született Wallace egész életében szenvedélyesen vágyott a kalandokra – különösen a háborús dicsőségre –, és amikor 1905. február 15-én elhunyt, nem is volt miért szégyenkeznie e téren. Alig volt 15 éves, amikor 1842-ben egy barátjával kenura szállva indult Texas felé, hogy önkéntesként segítse az akkor még független köztársaság Mexikó elleni harcát. A fiúkat végül Wallace nagyapja érte utol és cipelte haza.
1846-ban viszont már semmi sem akadályozhatta meg, hogy hadba vonuljon Mexikó ellen. Amikor az Egyesült Államok hadat üzent szomszédjának, az akkoriban ügyvédnek tanuló Wallace vizsgáit összecsapva azonnal jelentkezett a sereghez, és hamarosan már egyenruhában masírozott dél felé. A dicsőségre éhes ifjúnak azonban csalatkoznia kellett: nem vívhatott meg a mexikóiak legendás tábornokával, Santa Annával, és nem vonulhatott be Mexikóvárosba sem az amerikai csapatokkal. A háború elején ugyanis őt és egységét egy Rio Grande melletti elhagyatott erőd védelmével bízták meg, ahol legnagyobb ellenségük az – egyébként számos áldozatot követelő – fertőző hasmenés volt.
Wallace háború iránti lelkesedése azonban ezután sem csökkent, így nem csoda, hogy amikor 1861-ben a polgárháború kettészakította az Egyesült Államokat, ismét az elsők között jelentkezett szolgálatra. Első feladata az volt, hogy Indiana állam önkénteseiből ütőképes haderőt kovácsoljon, amit az akkor ezredesi rangot viselő Wallace meglehetősen sajátos módon oldott meg. Katonáit a korabeli francia hadsereg egyik elitalakulatának számító algériai zuávok módjára képezte ki, akikről egy magazincikkben olvasott korábban. A zuáv harcmodor egyik fő jellegzetessége az volt, hogy a katonák fegyvereiket nem állva, hanem a földön fekve töltötték újra, ezzel elkerülve, hogy könnyű célpontot kínáljanak az ellenségnek. Emellett híresek voltak arról is, hogy parancsszavak helyett kürtjelekkel kommunikáltak – ami a csata forgatagában szintén igen praktikusnak bizonyult.
A polgárháború után egy időre visszatért a jogi szakmához, és olyan nevezetes ügyekben közreműködött, mint a Lincoln-gyilkosság után bíróság elé állított összeesküvők pere, valamint ő elnökölt az egyetlen, háborús bűnök miatt halálra ítélt déli tiszt, az Andersonville mellett működő kegyetlen fogolytábor parancsnoka, Henry Wirz tárgyalásán. Az 1870-es évektől aztán egyre inkább a politika felé fordult. A Republikánus Párt tagjaként nagy szerepet vállalt Rutherford B. Hayes 1876-os elnöki kampányának sikerében, amiért hálából elnyerte Új-Mexikó kormányzói posztját.
Kormányzóként legfontosabb feladata az volt, hogy rendet tegyen a bandaháborúk tépázta területen. Ennek során Wallace egy alkalommal személyesen találkozott a hírhedt vadnyugati banditával, Billy, a Kölyökkel, akinek amnesztiát ígért cserébe azért, ha tanúskodik társai ellen. Már itt, a Santa Fe városában álló kormányzói palotában töltött évek alatt fejezte be a Ben-Hur kéziratát is.
1881-ben Wallace új megbízást kapott mint az Egyesült Államok török nagykövete. Az Isztambulban töltött évek alatt baráti kapcsolatot alakított ki II. Abdul Hamid szultánnal, és végre lehetősége nyílt személyesen is ellátogatni regényének helyszínére. Jeruzsálemben járva maga is meglepődött, hogy könyvtári kutatásai révén milyen pontos képet tudott festeni a Szentföld természeti viszonyairól.
Az 1884-es elnökválasztáson győztes demokrata Grover Cleveland hivatalba lépésével Wallace diplomáciai karrierje véget ért. Élete hátralevő részét ismét szülőhazájában, az Indiana állambeli Crawfordsville városában töltötte, ahol leginkább írással foglalkozott. A háborús dicsőség iránti vágya azonban még idős korára sem lankadt. Amikor 1898-ban háború tört ki az Egyesült Államok és Spanyolország között, az akkor már 71 éves Wallace ismét felajánlotta szolgálatait a kormányzatnak. A Hadügyminisztériumnak küldött táviratában azt részletezte, hogy miként állítana fel és képezne ki egy feketékből álló ezredet, amelyet aztán személyesen vezetne hadba. A kormány udvariasan elutasította Wallace ajánlatát, mire a nyugalmazott tábornok megjelent a legközelebbi toborzóirodánál azzal a szándékkal, hogy ha hadvezérként nem, legalább közlegényként szolgálhassa hazáját. Jelentkezését természetesen ezúttal is elutasították, minden bizonnyal egészségügyi okokra hivatkozva.
Shiloh árnyai
Az idős katona-író kiújult harci kedve mögött azonban valószínűleg nem csak a „szokásos” kalandvágyat kell sejtenünk. Bár napjainkban Lew Wallace nevét egyértelműen a Ben-Hur miatt ismeri a világ, a XIX. századi Egyesült Államokban ez korántsem volt így. Az amerikai közvélemény ugyanis már jóval a regény megjelenése előtt ismerte őt, leginkább amiatt, mert ő volt az a tábornok, aki nem ért oda időben a csatába.
Ahogy korábban láthattuk, Wallace polgárháborús karrierje igazi sikersztoriként indult. Az általa kiképzett zuávok híre még Lincoln elnök fülébe is eljutott, és amikor elnyerte a tábornoki kinevezést, Wallace minden bizonnyal úgy érezte, hogy már csak egy karnyújtásnyira van attól, hogy örökre beírja magát a hadtörténelem lapjaira. Ez a vágya kétségtelenül teljesült…
1862 elején az északi erők – Ulysses S. Grant tábornok vezetésével – betörtek Tennessee állam területére, és a tavasz folyamán nagy lendülettel nyomultak előre. Április első napjaiban az államból már szinte teljesen kiszorult konföderációs seregek parancsnoka, Albert Sidney Johnston Corinth városa mellett táborozott 40 ezer katonájával, míg tőle alig 32 kilométerre északra Grant ugyancsak 40 ezer főt számláló erői álltak Pittsburg Landing mellett. Mindeközben egy másik északi, 35 ezer fős hadseregcsoport Don Carlos Buell vezetésével nagy sebességgel közeledett, hogy egyesüljön Grant erőivel.
Grant teljesen biztos volt benne, hogy a rövidesen kétszeresére duzzadó seregével könnyedén elsöpri majd a délieket. Johnston azonban április 6-án úgy döntött, hogy nem várja be az északi erősítés megérkezését, és inkább a támadást választja. A hajnali órákban megindított konföderációs támadás teljesen váratlanul érte az északiakat. Néhány óra leforgása alatt jelentősen visszaszorították Grant erőit, akiket lassan már a bekerítés és a teljes megsemmisülés fenyegetett. Az északi seregek végül nagy vérveszteségek árán estére meg tudták szilárdítani vonalaikat, majd az éjszaka folyamán érkező erősítések révén április 7-én már ők indítottak támadást, és visszavonulásra késztették a délieket.
A konföderációs offenzíva hajnalán Lew Wallace 7500 főt számláló hadosztálya 10 kilométerre az északi vonalak mögött helyezkedett el. Feladatuk tartalékként épp az volt, hogy szükség esetén támogatást nyújtsanak a fronton harcoló seregrészeknek. Grant a déli támadás hírére rögtön futárt küldött Wallace-hoz azzal a paranccsal, hogy azonnal csatlakozzon a küzdelemhez. Az ifjú tábornok nem is késlekedett, menetbe állította katonáit, és dél felé indult egy korábban erre a célra már kinézett és előkészített útvonalon. Wallace emberei azonban sosem érkeztek meg a csatába, és végül csak estére foglalták el helyüket az északi vonalakban.
Pontosan ma sem tudjuk, hogy mi okozta Wallace késlekedését, de a legvalószínűbb magyarázatnak az tűnik, hogy Grant hozzá küldött első parancsa nem volt teljesen egyértelmű. Míg Grant – állítása szerint – pontosan megszabta, hogy hova kell vonulnia Wallace seregének, addig Wallace szerint a hozzá érkezett utasítás mindössze arról szólt, hogy minél hamarabb csatlakozzon az északi fősereghez, amit ő az előzetes (Grant által is ismert) terveinek megfelelően a Shunpike út mentén igyekezett megvalósítani. Wallace azonban nem tudta, hogy az északi vonalakat ekkorra már szétzilálta, és kilométerekkel hátrébb tolta a déli támadás, így ha végighaladt volna ezen az úton, úgy a végén már a konföderációs sereg mögött kötött volna ki, az északiaktól elvágva. Amikor Wallace ezzel szembesült, visszafordította csapatait, és csak egy nagy kerülővel, a csata kritikus óráit lekésve sikerült csatlakoznia Granthez.
A shiloh-i csata, bár végeredményben északi győzelemmel végződött, óriási veszteségekkel járt mindkét oldal számára. Ez volt az első pillanat, amikor az amerikai közvélemény valóban szembesült a polgárháború borzalmaival. Az 1400 halott, a 8400 sebesült és a 2900 eltűnt északi katona több volt, mint az Unió addigi valamennyi vesztesége együttvéve. A politikai vezetés tajtékzott, és bűnbakot keresett, és végül Grant hathatós „közbenjárására” talált is – a csatából elkésett Lew Wallace személyében.
Wallace katonai karrierje sosem tudta kiheverni a shiloh-i kudarcot. A hadvezetés felmentette a szolgálat alól, és a következő éveket a „partvonalon kívül” volt kénytelen tölteni. 1862-ben és 1863-ban folyamatosan levelekkel és kérvényekkel bombázta feletteseit, hogy tisztára mossa a nevét – mindhiába. 1864 nyarán újabb lehetőséget kapott, igaz csak kényszerből.
Grant és Wallace kapcsolatáról fennmaradt még egy érdekes történet. A főváros hősies megmentését követően Grant meghívta magához Wallace-t, és személyesen gratulált neki a monocacyi csatában nyújtott teljesítményéért. Ekkor történt állítólag, hogy a két tábornok kilovagolt, hogy seregszemlét tartson. A szemléről visszafelé tartva Grant hirtelen ötlettől vezérelve kihívta egy lóversenyre Wallace-t, aki ennek során csúfosan lehagyta az északi főparancsnokot.
Grant és Wallace versenyéről elsőként egy 1905-ben megjelent újságcikkben olvashattak az érdeklődők. Bár a cikket a Wallace-család egyik barátja írta, a történet hitelessége legalábbis kétséges, hiszen maga Wallace – legjobb tudomásunk szerint – sosem dicsekedett írásban eme győzelmével. Hacsaknem akkor, amikor világhíres regényének csúcspontján elmeséli, hogy miként arat fényes győzelmet egy fogatversenyen egy júdeai nemes ifjú az őt eláruló egykori barátja felett.
Ez is érdekelhet
A cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2019. tavasz (A vörösterror 133 napja) számában jelent meg.
