Közepesen jelentéktelen káder és „rossz zsaru” – mit kezdjünk Biszku Bélával?

Biszku Béla felelősségre vonásának kérdése immáron több mint fél évtizede része a magyar közéleti vitáknak. Az ügy nemcsak a történelem vagy a jog iránt érdeklődőket késztette állásfoglalásra, hanem a szélesebb közönség érdeklődésére is számon tartott. A Biszku elleni eljárás megindítása óta az ügy kapcsán számos jogi, jogfilozófiai, politikai és történelmi kérdés került felszínre. A Magyar Tudomány Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézetében Biszku Béla büntetőügye címmel tartott, Rainer M. János történész, Gellért Ádám és Hoffmann Tamás nemzetközi jogász, valamint Hollán Miklós büntetőjogász részvételével, Jakab András moderálása mellett zajló kerekasztal-beszélgetésen ezekre igyekeztek választ adni a résztvevők.

A közepesen jelentéktelen káder

A moderátor, Jakab András bevezetőjében kiemelte, hogy a Biszku-ügy – amellett, hogy közéleti szempontból is releváns – számos jogelméleti kérdést vet fel. A felvezetést követően elsőként Rainer M. János kapott szót, aki kifejtette, hogy a Biszku-ügyben a történeti háttér nem csak 1956-ot jelenti. Legalább három rendszerben érdemes megközelíteni a kérdést: az 1956-os helyzet, a magyarországi rendszerváltás és az igazságtétel, számonkérés kérdése, valamint afelől, hogy milyen állapotban van ma a múltfeldolgozás, vagy teátrálisabb szóhasználattal élve: a múlttal való szembenézés. 

Mint a történész elmondta, 1956-ban Biszku egy közepesen jelentéktelen, de energikusan feltörekvő káder, az új hatalom „csillaga” volt, aki részt vett az Politikai Bizottság helyét a forradalom és szabadságharc leverése után ideiglenesen átvevő, 1957. júniusáig fennálló Ideiglenes Intéző Bizottság munkájában. A nyolctagú (később tíztagú) testületben rangban a legalacsonyabban helyezkedett el, életkort tekintve pedig ő volt a legfiatalabb. 1951-től Budapest X. kerületi pártbizottságának titkára volt egészen 1955-ig, majd a XIII. kerületi pártbizottság első titkára lett. Ez személyes kapcsolatot jelentett Kádár Jánossal, amely a 60-as évek közepéig meg is maradt.

Biszku példátlan módon a forradalom alatt is XIII. kerületi párttitkár maradt, és társaihoz hasonlóan kereste, hogy az adott helyzetben mi lehet a legjobb reakció, november 4. után pedig azonnal megértette, hogy hova kell állni. A kádári hatalom berendezkedésében, az első hónapokban nem játszott fontos szerepet, nála Kádár János, Münnich Ferenc, Marosán György és Kállai Gyula személye is meghatározóbbnak bizonyult az események alakításában. 1957 tavaszától azonban ez megváltozott, mivel egészen 1961-ig a belügyminiszteri pozíciót töltötte be, és egy ideig Kádár helyetteseként, potenciális utódjaként is számon tartották.

Rainer M. János szerint adódik a kérdés, hogy miért éppen Biszku Béla került célkeresztbe az egykori kommunista vezetők közül? A történész szerint szerepét mindenekelőtt az indokolja, hogy hosszú élet adatott meg neki (a kádári megtorlás során kulcsszerepet játszó személyek már nem élnek). Biszkura a rossz zsaru szerepét osztották ki: ő lett a sztálinista ortodoxia egyik utolsó mohikánja, az új gazdasági mechanizmus elgáncsolója, amiben természetesen van igazság, de azt sem szabad például elfelejteni, hogy a kép nem ennyire fekete-fehér. Biszku ugyanis – társaival egyetemben –  például az 1968-as csehszlovákiai intervenció ellen szavazott a Politikai Bizottság ülésén. Hogy Magyarország a többi résztvevő tagállammal együtt mégis bevonult, az Kádár János döntésének eredménye volt. 

A forradalmat leverő hatalomnak a megmaradt tömegmozgalommal (sztrájkok sorával), valamint a sporadikus fegyveres ellenállással szembeni fellépéssel kellett megmutatnia, hogy alkalmas feladata ellátására. Ez volt az új rendszer diktatórikus, totalizáló szakasza. Ez az időszak a szovjet rendszerben megfigyelhető bürokratikus automatizmus kultúrájára épített, amely a rendkívüli helyzet zavarából igyekszik visszatérni a normalitásba, és ezért lő. A merevséget azonban ellensúlyozta a totális informalitás: mindenki tudta, hogy mi a dolga, nem volt szükség hozzá egyértelmű utasításokra, ezért utólag nehéz megtalálni a felelősöket.

A történész a második kérdéssel kapcsolatban felidézte, hogy a magyarországi rendszerváltás (Kis János szavaival) ún. koordinált átmenet volt. A társadalomban legitimációs válság kibontakozott ki, de sikerült elejét venni annak, hogy a válság a koordináció összeomlását okozza. A koordinációt egyesült erőfeszítés tartotta fenn, és nemzeti kerekasztalon rögzítették az átmenet szabályait. A forgatókönyv csak az új rendszer megteremtéséről szólt, amelynek legitimitása kizárja a korábbi legitimálását, ezt azonban a régi, vagyis illegitim parlament fogadta el. Ez egy olyan helyzet volt, amikor az ideális elvárásaiból mindenkinek engednie kellett. Ebből adódik azonban, hogy sokan (többek között a történelmi igazságtétel elmaradása miatt) megkérdőjelezik, hogy valóban végbement-e az átmenet. Rainer M. szerint kérdés, szét lehet-e választani a politikai és történelmi felelősséget, és mit kezdünk azzal az erkölcsi normával, hogy a bűnt büntetés kell kövesse?

Felbujtó vagy sem?

Gellért Ádám a Biszku-ügy anatómiája című referátumában az elmúlt hat évben keletkezett ügyészi határozatokat mutatta be, amelyek szerinte jól mutatják, hogy a rendszerváltás óta ugyanazokra az alapkérdésekre próbálunk válaszolni, de nem találjuk az adekvát megoldásokat. Mint a szakértő elmondta, 2010-ig semmilyen kísérlet nem történt arra, hogy egykori vezetők büntetőjogi felelősségét büntetőeljárásban próbálják meg megállapítani. Gellért elsősorban az ügyészség gyakran egymásnak is ellentmondó ítéleteire, nem megfelelő szakmai színvonalon végzett munkájára hívta fel a figyelmet. 

Az ügyészség 2014 szeptemberében, két és fél év után megszüntette a nyomozást, és nem emelt vádat Biszku Béla Nagy Imre és társai, Tóth Ilona, valamint Mansfeld Péter és társai perében játszott szerepének kérdésében – pusztán a Nagy Imre-per bírójának, Vida Ferencnek egy 1989-ben adott interjújára hivatkozva (amelyben azt állította, hogy nem kapott semmilyen felső utasítást), függetlenül attól, hogy Vida véleménye nem állt összhangban a történeti kutatások eredményeivel. Holott a Nagy Imre-per összes határozatán ott van Biszku aláírása. Gellért szerint nevetséges az ügyészség munkája, mivel a tények semmilyen konkrét ütköztetését nem végezték el.

2014 novemberében Novák Előd feljelentést tett Nyers Rezső ellen, mivel 1957. decemberi KB-ülésen igennel szavazott a Nagy Imre és társai elleni per megindítására. Az ügyészség szerint Nyers magatartása nem volt felbujtásként értékelhető, Biszku esetében, a sortüzek ügyében viszont úgy értékelték, a politikus egy testület tagjaként felbujtóként is felelősségre vonható. Nyers ügyében sem lehet tudni, milyen dokumentumokat nézett át az ügyészség, de feltételezhetően sem a saját iratait, sem a Nagy Imre-ügyben a levéltéri iratokat nem tekintette át. A Biszku- és Nyers-ügyben egymásnak ellentmondó ügyészi határozatok javarészt ennek eredményeképpen születhettek meg. Gellért szerint szükséges a „történelmi igazságszolgáltatás”, de egy állami szervnek alaposan meg kell vizsgálni az ügyet, ehhez pedig megfelelő infrastruktúra, egy 5-10 fős kutatócsoport szükséges.

Az emberiesség elleni bűncselekmények kérdése

Hoffmann Tamás nemzetközi jogász kifejtette, hogy Biszku ellen emberiesség elleni bűncselekmények, valamint háborús bűncselekmények ügyében is eljárást indíthattak volna, a  Fővárosi Törvényszék azonban csak ez utóbbi miatt tett feljelentést. Hozzátette, a nemzetközi bűncselekmények nem évülnek el, az erről szóló egyezményt Magyarország is ratifikálta.

A szakértő hangsúlyozta, a nemzetközi jog nem írott szabályait annyiban alkalmazhatjuk, amennyiben az alkotmány ezt megengedni. A nemzetközi jog nem írott szabályai, vagyis a szokásjog kapcsán felmerül a kérdés: vajon a feltételezett elkövetés idején melyek voltak a nemzetközi szokásjog emberiesség elleni bűncselekményekre és háborús bűncselekményekre vonatkozó szabályai? Emberiesség elleni bűncselekmények ügyében nem emeltek vádat Biszku ellen, mivel (egyetlen kivétellel) a magyar bíróságok sohasem alkalmazták ezt a büntetőjogi kategóriát, ugyanis az nem létezik a magyar jogban. A Btk. 11. fejezetében emberiség elleni bűncselekmények voltak, vagyis sorozatosan háborús bűncselekményekben hoztak ítéleteket a magyar bíróságok, ez pedig büntetőjogi szempontból a fából vaskarika esete – fejtette ki Hoffmann Tamás.

A háborús bűncselekmény esetében kérdés, hogy elkülöníthetünk-e magyar és nemzetközi fegyveres konfliktusokat egyazon idősávon belül? 1956-ban háborús bűncselekményeket csak nemzetközi konfliktusok idején lehetett elkövetni, és a háborús bűncselekmények elévülése csak ehhez köthető volt. Ezt a kérdést sem vizsgálta meg a Fővárosi Törvényszék.

A nemzetközi jogász kifejtette: a magyar szervek azért nem képesek alkalmazni a nemzetközi büntetőjogot, mivel a bírák nem nemzetközi jogászok. A bírákat erre nem képezik ki külön, különösen ha a szokásjogi szabályokról van szó. Nemzetközi szakirodalmat kellene feldolgozni, ismerni kéne ennek a módszertanát, erre pedig a bírák nem feltétlenül alkalmasak.

Kérdésként merülhet fel az is, hogy mennyire alkalmasak a múlttal való szembenézésre a nemzetközi jogi eljárások? Hoffmann Tamás hangsúlyozta, a nemzetközi jog egy viszonylag új jogterület, amely egy rendkívüli szituációra adandó válaszként jött létre. Igénye, hogy radikálisan leszámoljon az eddigi felfogással, (Francis Fukuyama szavaival szólva) véget vessen a történelemnek, vagy legalábbis a historikus felfogásnak. Történelmi személyiségeknél általában az egész életútjukat értékeljük, a nemzetközi büntetőjog azonban ezzel a felfogással radikálisan szakít: egyetlen nemzetközi bűncselekményt sem lehet menteni, a történelmi érdemek nem számítanak. Ha valaki egy ügyben bűnös, felelősségre kell vonni. Ez egy teljesen új felfogás.

Történelmi királyaink esetében például nem vizsgáljuk, hogy milyen bűncselekményeket követtek el, de Napóleon felelősségre vonása sem került szóba, mivel az államot képviselte, az állam pedig nem tud bűncselekményt elkövetni, szólt az eddig érvelés. A nemzetközi jog ezzel szemben az egyéni felelősségből indul ki, senkit sem mentesít a felelősség alól az, hogy az állam nevében cselekedett. Mint a szakértő kifejtette, Biszku felelősségének kimondása azért fontos elsősorban, mert rajta keresztül egy egész rendszer bűnösségét lehet kimondani. Ezért kétségbeesetten próbálják Biszkut felelősségre vonni, ennek során pedig olyan cselekményeket vonnak egybe, amelyeket nem lehetne.

„A felelősség Kádár Jánosé”

Hollán Miklós büntetőjogász hangsúlyozta, hogy a bíróság a Biszku-ügyben megállapította: nemzetközi jogon alapuló felelősség volt megállapítható, vagyis a lex Biszkutól és a kommunista „bűnöktől” függetlenül is megállapítható volt a politikus felelőssége. Felmerülhetett még a felbujtás kérdése is, ezzel kapcsolatban az elsőfokú ítélet azonban megállapította, hogy nincs okozati összefüggés aközött, hogy Biszku egy bizonyos szervezet tagja volt, valamint aközött, hogy a sortüzeket (ha egyáltalán annak lehet őket nevezni - az ügye szakértőként bevont Horváth Miklós szerint nem) levezényelték. Hollán hozzátette, a német büntetőjogi megoldás ismeri a közvetett tettesség (erőszakszervezet által közvetett tettesként elkövetett bűncselekmény) kategóriáját, a magyar büntetőjogban ez azonban nem alkalmazható.

Felmerülhetett emellett a parancsnoki felelősség kérdése is, a korabeli büntetőjogban ez a kategória azonban feltehetően hiányzott. A mulasztásos bűnpártolás esete is szóba jöhetett (Biszku nem tett feljelentést a kérdéses ügyekben). Ma ez nem lenne megállapítható, de az akkor hatályos jog szerint ez is kérdéses. Biszkut egyszerű lett volna kommunista bűncselekményért felelősségre vonni, de a bíróság nem ezt az utat választotta, hanem a nemzetközi jog alapján kívánta a felelősséget megállapítani. Hollán Miklós elmondta, szerinte történész szakértő nélkül nem lehet ítélete hozni az ügyben. Helyes, hogy a második elsőfokú ítélet szakértők is segítették a bíróság munkáját.

Rainer M. János az előadások után lefolytatott vita során kifejtette, hogy a salgótarjáni sortűz ügyében Biszku politikai-történelmi felelőssége vitathatatlan. A bíróság ezt a felelősséget büntetőjogi értelemben nem látta bizonyítottnak, ennek ellenére a bűnösség egyértelműen megállapítható. Szerinte a Nagy Imre-perben nem kellett semmit sem elrendelni Biszkunak, a szervek tették a dolgukat, Biszku csak koordinálta ezt a munkát. A lényeges az, hogy hol születik meg a perről szóló politikai akarat. Ez részben nemzetközi tanácskozásokhoz kötődött (először egy 1957. januári nemzetközi kommunista tanácskozáson merült fel a büntetőjogi felelősség), utána Kádár és Hruscsov egyeztetett az ügyben, majd döntés született a büntetőper megindításáról. A fő felelősség nyilvánvalóan Kádár Jánosé. Az MSZMP KB 1957. december 21-i ülésén nem csak Biszku, senki más sem szavazott a Nagy Imre és társai elleni büntetőeljárás megindítása ellen.

A történész szerint nyilvánvaló, hogy a felelősségre vonás nem megfelelő módját választották, mivel az eljáró hatóságok politikai nyomás alatt állnak. Gellért Ádám ezzel szemben feltette a kérdést, hogy ha Biszkut sem ítéljük el, akkor ki mást? Több olyan ügyet sorolt fel a környező államokból, amelyek arról tanúskodnak, hogy máshol is számos hasonló eljárást indítottak a hatalom egykori képviselői ellen.

Hoffmann Tamás hozzászólásában hangsúlyozta, hogy amennyiben kommunista bűnökért ítélnék el Biszkut (a lex Biszkut tulajdonképpen emiatt hozták), akkor utána a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bírósága megállapítaná, hogy ez ütközik a nemzetközi jogi egyezményekkel. A parancsnoki felelősség kérdésében pedig felhozta a Jamasita-ügyet: a japán Jamasita Tomojukit a japán csapatok manilai rémtetteiért ítélték halálra, holott parancsba is adta, hogy semmiképpen se bántsák a lakosságot, ezt követően pedig megszakadt az összeköttetése katonáival, így lehetősége sem volt megakadályozni az elkövetett bűncselekményeket, vagyis a parancsnoki felelősség kérdésének megállapításában ez az ügy nem tekinthető mércének. Hoffmann Tamás hozzátette: a Biszku-ügyben egyértelmű a politikai nyomás, és szomorú, hogy a bíróságnak folyamatosan hangsúlyoznia kell, hogy a jogszabályok miatt dönt úgy ahogy dönt.