Kis ország, 167 olimpiai arany és számos rekord - magyar a második legnagyobb sportnemzet
Elérkezett az a közel három hetes időszak, amikor a földgolyó figyelme egyetlen grandiózus eseményre, a nyári olimpiai játékokra fókuszál. A világ legnézettebb sporteseménye nekünk, magyaroknak mindig is különös, várva-várt alkalomnak számított. Amíg a XX. századi történelmünket inkább a balsors jellemezte, az országok és nemzetek eme háború nélküli versengésében a világ élvonalába tartozunk – futószalagon jöttek a magyar sikerek. Emellett kevéssé ismert az is, hogy hazánk egy alkalommal mégis megkapta az olimpiai játékok rendezésének jogát. A játékok előtt nem árt tudnunk, milyen múltat tudhatnak maguk mögött a magyar olimpikonok. Rió előtt mennyi érmet és azon belül hány aranyat nyertünk? Mindezekkel hányadikak vagyunk az örökranglistán? Miért nem rendezhettünk mindezek ellenére még olimpiát?
Majdnem sikerült a magyar olimpia
Egyes reformkori gondolkodók tervei és az utókor által előolimpiának bélyegzett „palicsi nyári játékok” már jelezték hazánk elköteleződését a sport iránt. Az újkori olimpiai játékok történetében Magyarország így már az olimpiai mozgalom alapításában kivette a részét. Az 1894-ben Párizsban megalakuló Nemzetközi Olimpiai Bizottság tizenhat tagja közt ott találjuk az egri gimnáziumi igazgatót, Dr. Kemény Ferencet is.
Ő ajánlotta a mozgalom (újjá)alapítójának, a francia történész Pierre de Coubertin bárónak, hogy a hezitáló Athén helyett Budapest szívesen megrendezné az első újkori olimpiát – ha már úgyis lázasan készülnek a Millenniumra. Ám az ezredéves ünnepségeket lebonyolító Bánffy-kormány (elsősorban Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter) nem állt be a terv mögé – az új görög miniszterelnökkel ellentétben.
A virágzó magyar főváros 1912-ben újra próbálkozott, ám az 1916-os (végül elmaradó) játékok rendezésének jogát Berlin kapta meg. A világégés előestjén már Budapestre esett a választás az 1920-as játékok helyszínéül, ám a történelem mindent felülírt. Amikor 1919-ben összeült az immáron Svájcba költözött NOB, Budapesten a Tanácsköztársaság tombolt, az ország még a háborút sínylette. A nyugat-európai dominanciájú bizottság előtt így nem sok esélye maradt a magyar pályázatnak. Jelképes értéke is volt, hogy a győztesek által a háború egyik legnagyobb áldozatának tartott Belgium kapta meg a VII. olimpiai játékok rendezésének jogát – amelyen ráadásul vesztes államként részt sem vehettünk.
A Horthy-korszak két olimpiai pályázatot is magáénak tudhat, ám egyik sem kapott szavazatot a NOB ülésein: az 1936-os játékok helyszínéül végül Berlint, az 1944-esnek pedig Londont választották (amely később a harmadik elmaradt olimpiaként vonult be a történelembe).
Az eddigi legkomolyabbnak Magyarország 1960-as olimpiához fűződő ambíciói bizonyultak. Az I. Nagy Imre-kormány által előkészített pályázat Rákosi tetszését is elnyerte, ám az első titkár nem bizonyult jó sportpolitikusnak a NOB-bal szemben, még Moszkva támogatását sem sikerült elnyerni. Budapest bár továbbjutott az 1955-ös szavazás első körében, de végül a negyedik helyen végzett Róma, Lausanne és Brüsszel mögött.
A szovjet tömbnek a budapesti volt az első és sokáig egyetlen olimpiai pályázata, a moszkvai vezetés ugyanis a szovjet fővárosba tervezte az első szocialista olimpiát. Ám a Szovjetunió csak az 1976-os nyári olimpia rendezéséért szállt ringbe, ahol bár alulmaradt, de 1980-ban már az orosz metropolisz adhatott otthont a játékoknak. A 2012-es budapesti olimpiáért létrejövő mozgalom mögül végül kihátrált a kormányzat, így Magyarország 1955 után idén adta be először pályázatát az olimpiai játékok megrendezésére – összesen immár hetedszer. A NOB a jövő évi perui ülésén válthatja valóra a magyar sportrajongók álmát, a nyári olimpiai játékok budapesti rendezését.
Éremszám tekintetében a nyolcadik legsikeresebb olimpiai nemzet
Az immár 120 éves időszakot magáénak tudható újkori olimpiák minden korszakában bebizonyosodott, hogy Magyarország ha a világtérképen nem is, de a sportban nagyhatalomnak számít. Ami a részvételt illeti, a magyar csapat jelenleg a negyvenhetedik, ha csak a nyári játékokat nézzük, a huszonhatodik olimpiai megmérettetésére készül. Ezzel (vagy annál többel) csak nyolc, csak a nyári játékokat nézve mindössze tizenhárom másik ország büszkélkedhet. Csak Nagy-Britannia, Svájc, Franciaország és Görögország azok, akik mind a 27 eddig megrendezett nyári olimpián ott voltak.
Az összesített olimpiai éremtáblázaton is rangos helyet foglalunk el: Oroszország 2012-es „előzése” után Magyarország a tizenegyedik helyre csúszott, de ha csak a nyári olimpián szerzett 476 érmünket nézzük, hazánk már az előkelő nyolcadik helyet foglalja el. Ám nem árt vigyáznunk: Kína és Ausztrália alig néhány dobogós helyezéssel lemaradva van mögöttünk. Ami a legfényesebb érmet illeti, a Magyar Olimpiai Bizottság szintén a nyolcadik helyet tudhatja magáénak – a 167 első helyezést 294 olimpiai bajnokunknak köszönhetjük. (A téli olimpiákat is hozzászámítva megmutatkozik ezen sportok földrajzi kötöttsége is, így ugyanis már éppen kiszorulunk az első tízből).
Ahol viszont sokak szerint a legjobban kiütközik a sportnemzeti jelleg, az az olimpiai aranyérmeknek a lakossághoz viszonyított aránya. Ebben a tekintetben nincs okunk szerénykedni, ugyanis csak Finnország választ el minket a világelsőségtől.
Itt jegyezzük meg, hogy a mai hivatalos olimpiai statisztikák egyrészről aranyérem alatt minden első-, ezüst alatt minden második-, míg bronz alatt minden harmadik helyezést értik, ám a kettő nem mindig jelentette ugyanazt. 1896-ban és 1900-ban még ezüstéremmel jutalmazták a bajnokot, a második helyezett bronzérmet, míg a harmadik babérkoszorút kapott.
Emellett a NOB nem szokta az éremtáblázathoz hozzászámolni az ún. művészeti versenyeket („compétitions artistiques”), melyek valóban nem sorolhatóak a sportok közé. Az 1912 és 1948 közötti nyári játékokon rendezett művészeti versenyek egyébként négy magyar éremmel (köztük egy arannyal) gazdagítják olimpiai sikereinket.
Miben vagyunk világelsők?
Az olimpián szereplő sportágaknak mind van egy-egy legfélelmetesebb ellenfele, úgynevezett „nation to beat”-je. Magyarország négy sportágban vezeti ezt az örökranglistát: öttusában, kardvívásban, férfi labdarúgásban, de legismertebb csapatsportban elért sikereink a vízilabdához kötődnek. Hazánk már a második, vízilabdát is a számai között tudó olimpiától napjainkig minden lehetséges alkalommal szerepeltette csapatát a játékokon. A sportágban az 1920-as évek óta tartozunk az élbolyhoz. A budai uszoda névadója, Komjádi Béla szövetségi kapitány keze alatt csiszolódott világverővé az első sikeres válogatott csapat: 1932-ben, Los Angelesben – négy évvel egy elvesztett olimpiai döntő után – állhatott magyar csapat először a dobogó tetejére. 1936-ban újfent az immáron hazai pályán játszó németek legyőzésén át törtek utat az aranyéremig a fiúk. „Hitler olimpiáján” végül a harmadik helyen végeztünk az éremtáblázaton.
A világháború okozta szünet után hamar kiderült, hogy a magyar uszodákból könnyen össze lehet állítani egy világelső pólócsapatot. 1952-ben Helsinkiben a Rajki Béla vezette alakulat ismét egy ezüstérmet cserélt aranyszínűre négy év után. De a finn rendezésű olimpia nem csak erről híres: ez volt Magyarország eddigi legsikeresebb szereplése. A tizenhat arany- és huszonhat egyéb érem mellett az éremtáblázaton ismételten elért harmadik helyezés ma is megdobogtatja a szurkolói szíveket.
Helsinkiben mutatkozott be – többek között – az Aranycsapat is. A már olimpiai bajnok Puskásék egy évre rá elért 6-3-as győzelme mellett minden bizonnyal a helsinki aranyeső is ott lebegett Nagy Imre miniszterelnök szeme előtt amikor közmondást alkotva kijelentette: „Magyarország sportnagyhatalom”.
Az 1950-es évek kemény diktatúrájában a sportban joggal keresett várva vágyott sikerélményt minden magyar – különösen az 1956 november végén kezdődő melbourne-i olimpián. Vízilabdázóink ott a Szovjetuniót a hat csapat részvételével zajló, hatos döntőben verték meg. Ez a soha le nem fújt meccs kapta a médiában a „melbourne-i vérfürdő” („Blood in the water”) elnevezést. Az aranyérmet nyert csapat egy része sok más magyarral együtt nem is tért haza többé Ausztráliából. Az így meggyengült vízilabda válogatottunk a híres Gyarmati-Kárpáti kettős vezetésével 1964-ben immár a Szovjetuniót hagyta maga mögött a döntőben – begyűjtve a sportág ötödik magyar olimpiai aranyérmét.
A háromszoros olimpiai bajnokok sorába belépő páros szövetségi kapitányként, illetve edzőként is aranyéremig juttatta a magyar csapatot 1976-ban, Montréalban. A következő olimpiai sikerig azonban a Kemény-éráig kellett várnia a nagyérdeműnek. Ám nem akárhogyan tört meg a 24 éves csönd: a magyar csapat zsinórban háromszor (2000, 2004, 2008) állt fel a dobogó tetejére, kilencre emelve győzelmeink számát. Közülük hatan csatlakoztak az addig Gyarmati Dezső és Kárpáti György alkotta háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázóink táborához. Ilyen teljesítményre csak Nagy-Britannia vízilabdacsapata volt képes a XX. század legelején – ám a sportág akkor még igencsak gyerekcipőben járt.
Tíz olimpia, tíz arany – vívóink tündöklése
Magyarország olimpiai sikereivel kapcsolatban nem maradhat említés nélkül legsikeresebb sportágunk, a vívás – olimpiai aranyaink egyötödét vívóinknak köszönhetjük. Amellett, hogy Gerevich Aladár személyében mi adtuk a világnak legsikeresebb vívóját (ezzel ő a legeredményesebb magyar olimpikon is), csak a francia és olasz vívás tekinthet vissza győzelemben gazdagabb olimpiai múltra a magyarnál.
Magyarország 1908-ban, Londonban robbant be a sportág élvonalába. Azóta egyetlen alkalommal sem fordult elő, hogy vívóink érem nélkül térjenek haza (a már említett antwerpenit és a bojkottal kísért Los Angeles-i olimpiát leszámítva). Legfigyelemreméltóbb kardozóink szereplése: 1908-1960-ig, tíz olimpiából tízszer magyar versenyző állhatott férfi egyéniben a dobogó tetejére, kardcsapatunknak pedig csak egyszer kellett „beérnie” az ezüsttel. Kilenc alkalommal szólt értük a Himnusz, hét győzelmet ezek közül (1928-1960) zsinórban nyertek meg. Képzeljük csak el, hogy alakult volna ha megtartják az 1940-es és az 1944-es játékokat.
Ez is érdekelhet
De vívósikereink nem tudhatók le mindössze az aranyérmekkel: az említett 1908-1960-ig terjedő korszakban egy, azaz egy alkalommal fordult elő a férfi egyéni kard versenyében, hogy az első három helyezett között „mindössze” egy magyar volt – sőt, az 1912-es stockholmi olimpián egyedülálló eset történt, ugyanis a nyolc döntőbe jutó versenyzőből hét volt magyar (az ötödik helyezett olasz később Antwerpenben ötszörös bajnok lett).
1980-ban, Moszkvában – hosszú idő után – fordult elő először, hogy aranyérem nélkül tértek haza vívóink. Azonban ahogy azt a XXI. század olimpiái is bizonyítják, ez nem jelentett sikereinkben korszakhatárt.
Annak ellenére, hogy az olimpiai alapokmány leszögezi, hogy a játékok egyének és csapatok versengése, nem pedig országoké, vagy nemzeteké, az államok közötti versengés egyértelműen kirajzolódik. De tagadhatatlan, hogy minden sportoló maga mögött tudhatja országának szurkoló közönségét, amely nem csak hajtóerőt ad a versenyek alatt, de lehetővé teszi, hogy az otthoniak is osztozzanak a sikerekben és a kudarcokban egyaránt. Bízzunk benne, hogy Rióban az előbbiből fogunk többet kapni.
