Hitler elfeledett szövetségesei
Murányi Gábor

Budapesti olimpiai álmok: az 1955-ös fiaskó históriája

„Örök büszkeségünk, hogy Coubertin már 1894 őszén reánk akarta bízni az első olimpia megrendezését, amikor a sport klasszikus földjén válságosra fordult az athéni olimpia ügye, pedig akkor még gyerekcipőben járt mifelénk a sportkultúra. Ahogy sportéletünk izmosodott – 1911 óta – ismételten a NOB bölcs vezetőihez fordultunk kérő szavunkkal, hogy léptesse elő gyönyörű fővárosunkat olimpiai várossá, de óhajunk máig sem ment teljesedésbe.” 1955 február közepén jelentette be ekképpen Budapest Főváros Tanácsának elnöke, Pongrácz Kálmán, hogy Magyarország – az 1920-as fiaskó után – hivatalosan is megpályázza az 1960-as olimpia rendezési jogát.

Az addigra számtalan pontosításon átesett levélben az is szerepelt, hogy „ideális környezetben épített, korszerű pályáinkra hívjuk a földkerekség szemefényét, olyan nézőközönség elé, amely érti a sportot, lelkesedik érte”. A vasfüggönnyel elzárt ország vezetése nevében a főváros első embere fontosnak tartotta azt is megígérni: „mindent elkövetünk majd, hogy világszerte ismert vendégszeretetünket még fokozni tudjuk.”

Arról, hogy a magyar kommunista vezetés olimpiai álmokat dédelget, a nagyközönség három évvel korábban tudomást szerezhetett, már ha figyelmesen böngészte a pártsajtót. 1953. augusztus 20-án ugyanis a sokszori határidő-módosítást követően is csak félkész állapotig jutó Népstadion átadási ceremóniáján Hegyi Gyula, az Országos Testnevelési és Sportbizottság (OTSB) elnöke hosszú, Rákosi Mátyás-citátumokkal teletűzdelt beszédében mintegy mellékesen vetette oda: „a Népstadion felépülése és a magyar sportolók nagyszerű eredményei lehetővé teszik, hogy Magyarország jogos igénnyel”, és persze: „a biztos siker reményében pályázzon”. (Azt azonban nem említette, hogy a Magyar Dolgozók Pártja politikai bizottságának hozzájárulásával a távirati jelentkezést már egy évvel korábban megküldték.)

Nem páholyból nézte

A „biztos sikert” elég sok minden veszélyeztette. Elsősorban is az, hogy az 1952-es, szigorú államtitokként kezelt bejelentkezés után még a kulisszák mögött sem igen történt semmi. A főtitkár Rákosi Mátyás és az 1953-ban kormányfővé kinevezett Nagy Imre közötti hatalmi vetélkedéssel elfoglalt pártvezetés egyre csak halogatta a – nemzetközi tapasztalatok szerint nélkülözhetetlen –csúcsszervezet, az Olimpiai Propaganda Iroda felállítását. A kétéves késéssel, 1954 nyarán mégis életre lehelt iroda élére ugyan az 1928-as amszterdami szellemi olimpián az ókori játékok történetét feldolgozó, máig megkerülhetetlen monográfiájával aranyérmet nyert Mező Ferenc került, ám ő korántsem élvezte a politikai vezetés bizalmát.

Kényszeredett kinevezését alighanem csak annak köszönhette, hogy az idő tájt ő volt az egyetlen magyar tagja a NOB-nak. Nemzetközi tekintélyét és kiterjedt kapcsolatrendszerét jelzi, hogy nem hivatásos sportdiplomataként a Népstadion avatóünnepségére sikerült Budapestre csábítania a NOB alig egy esztendeje hivatalban lévő elnökét, Avery Brundage-t. Más, nem mellékes kérdés, hogy e látogatás egy kínos protokolláris bakiba torkollott. Az olimpiai mozgalom első számú emberének ugyanis a stadionavató ceremónián már nem jutott hely az államvédelmi hatóság által ellenőrzött díszpáholyban...

Irodavezetőként Mező mondhatni szinte egyszemélyes intézményként tevékenykedett. Levelekkel, kétnyelvű – francia és angol – folyóirattal, a magyar olimpiai bajnokokról szóló kötetekkel „bombázta” NOB-társait. Ezekben a kiadványokban szöveg és kép egyre csak azt bizonygatta, hogy „Budapest felkészülten várja a világ sportolóit”. Ez a megállapítás azonban nem fedte a valóságot. Mégsem emiatt gyűlt meg Mezővel feletteseinek baja, hanem azért, mert a Magyar Olimpiai Bajnokok Aranykönyvéből nem hagyta ki két, „politikailag elfogadhatatlan” vízipólós-olimpikon, Homonnay Márton és Bródy György nevét.

Igazoló jelentésében a szellemi olimpikon hiába érvelt azzal, hogy az 1940-es években szélsőjobboldalra keveredett sportolók kifelejtéssel „könnyű támadófelületet szolgáltattam volna ellenfeleinknek, ellenségeinknek, főleg annak a külföldön ugrásra kész társaságnak, amely lesve lesi, hol lehet nekünk ártani, esetleg belénk kötni”, a hiba megbocsáthatatlannak bizonyult, az iroda pedig végképp súlytalanná vált.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2011. nyár számában olvasható.

Előfizetési lehetőségek

Digitális

Digitális formában
szeretnék előfizetni
a magazinra vagy korábbi
lapszámot vásárolni

vásárolok

Nyomtatott

A magazin nyomtatott
verziójára szeretnék
előfizetni vagy már korábban
megjelent lapszámot vásárolni

vásárolok