Kezdetben királyok játéka volt a tenisz 

Manapság a tenisz az egyik legnépszerűbb sport. Milliók nézik a tornákat a tévéközvetítésekben, tízezrek a helyszínen, de sokan gyakorolják is szabadidejükben ezt a játékot. Néhány évtizede a tenisz még igazi elitsportnak számított, amelyet csak a leggazdagabbak űztek. Még manapság is sokan vélik úgy, hogy a játék elsősorban a kiváltságosok szabadidős tevékenysége. A történelem azonban pont a tenisz esetén lehetséges, hogy alátámasztja ezt a vélekedést.

Játék tenyérrel

A tenisz történetének kezdetei a nagyon régi múltra nyúlnak vissza. Ha feltétlenül elődöt keresünk a játéknak, akkor meg kell említenünk az ókori trigon nevű sportot. A játék vélhetően egy ügyességi sport lehetett, amelyet három ember játszhatott. Bár nem sok információnk maradt fenn róla, annyit tudunk, hogy a játékosok háromszög alakzatban álltak fel, és az egyik kezükkel dobták, a másik kezükkel pedig elkapták a labdát. Azt is tudjuk, hogy egynél több labdával játszották, és a messzire hajított játékszerek összegyűjtésére labdaszedőket is alkalmaztak.

A következő játék ebben a sorban a la soule, amelyet a 8. században dél-franciaországi keresztény szerzetesek lestek el az Ibériai-félszigetet meghódító móroktól. A játék szabályai egyszerűek voltak: egy bottal kellett a labdát a falhoz csapkodni. A szerzetesek közt a játék állítólag annyira elterjedt, hogy már-már a betiltás fenyegette. Mindenesetre a fennmaradt források szerint ez a játék még elsősorban csapatsport volt.

Ha azonban az igazi őst kell megneveznünk, akkor nem kell ennyire messzire mennünk időben és térben. A tenisz elődje az észak-franciaországi kolostorok belső udvarában játszott jeu de paume nevű sport. Az elnevezést szabadon úgy fordíthatjuk le, hogy „játék tenyérrel”. (A latin palma szó tenyeret jelent). A nevét onnan kapta, hogy ekkoriban még nyújtott tenyérrel és puszta kézzel ütötték vissza a labdát az ellenfél térfelére. Később már elterjedtek a vastag kesztyűk is.

Persze a késő középkorig ez a játék is alaposan megváltozott. A játékteret eleinte csak egy vonallal választották ketté, a 15-16. századtól kezdve viszont megjelentek a kötelek, amelyeket csípőmagasságban feszítettek ki. A kötélre hálót szereltek, hogy alatta ne lehessen átütni. Ebben az időszakban jelentek meg az első ütők is. Ezek eleinte a battoir nevű rövid nyelű faütők voltak, később fa-, vagy csontkeretű ütők jelentek meg, amelyekre drótot vagy bélből készült húrokat feszítettek ki. Ezek az eszközök már emlékeztettek a manapság használatos teniszütőre.

A labdákat sem úgy kell elképzelni, ahogy azt manapság látjuk. Sokkal nehezebbek lehettek, mint a mai teniszlabdák, tekintve hogy eleinte homokkal vagy földdel, sőt fémforgáccsal töltötték meg. Később állati szőrt vagy emberi hajat használtak erre a célra, amelyet kötözött vagy varrott bőrrel vettek körül.

Az eleinte szabadtéri játékot szép lassan felváltották a fedett sportcsarnokok. Olyannyira, hogy jeu de paume pályából 1596-ban már csak Párizsban kétszázötvenet írtak össze. A játéknak kialakultak a szabályai, bírók és mesteremberek foglalkoztak vele. A fedett pályák mellett megmaradtak a Párizson kívüli parasztság és a munkások számára kialakított longue paume-ok, amelyek tulajdonképpen annyiban tértek el az előző játéktól, hogy nem építettek neki fedett pályát.

Át a Csatornán

A tenisz elterjedésére többféle magyarázat és történet is született. A legvalószínűbb, hogy a játék először Skóciába került a 13. században, majd onnan indult el angliai hódító útjára.

A jeu de paume ezen elmélet szerint az angol nevét onnan nyerte el, hogy az ófrancia tenez szó gyakran hangzott el játék közben, mert ezzel szólították fel az ellenfelet a szerva fogadására.

Az angol nyelven beszélő nézők pedig ezt értették félre teniszként. Az elképzelést gyengíti az a tény, hogy nincs olyan kortárs középkori forrás, amelyben ez a szó feltűnne.

A tenisz skóciai elterjedésével kapcsolatban talán a legismertebb történet I. Jakab király nevéhez fűződik. Az uralkodó ellen 1437. február 20-án merényletet kíséreltek meg, ám a király el tudott menekülni, míg a királyné és az udvarhölgyei feltartották a merénylőket. Egy szennyvízcsatornán keresztül ki is juthatott volna, ám azt az előző napokban lezárták, mert túl sok teniszlabdát nyelt el.

Van egy, a tenisz angliai elterjedéséről szóló történet, amely valószínűleg inkább csak anekdota. Miután V. Henrik angol király megnyerte az azincourti csatát, számos francia előkelőt ejtett foglyul, többek között Charles-t, Orléans hercegét.

A hercegnek hosszasan kellett raboskodnia, ezért olyan elfoglaltságot kereset magának, amely karban tudja tartani magát. Így kezdett bele a jeu de paume-ba, a korabeli teniszbe, amelyet először a várfallal, később már az angolokkal játszott.

A játékról 1555-ben született meg az első könyv, egy itáliai pap, Antonio Scanio da Salothe tollából. A szabályokat először 1599-ben foglalta össze egy Forbet nevű profi játékos.

Királyi kikapcsolódás

A tenisz terjedését elősegítette, hogy az uralkodók előszeretettel játszották mind Franciaországban, mind Angliában. A legelső francia király, akiről tudjuk, hogy szívesen űzte ezt a sportot, X. Lajos (1314 – 1316) volt.

Igaz, ő éppen egy kimerítő teniszparti után ivott nagy mennyiségű hideg bort, és ezt követően tüdő-, vagy mellhártyagyulladásban meghalt. A franciaországi királyi kastélyokban viszont az ő uralkodásától kezdve szinte mindenütt találunk teniszpályaként használt tereket.

I. Ferenc (1515 – 1547) francia király szenvedélyes teniszjátékosnak számított, és udvarának tagjait is arra bátorította, hogy minél többet játsszanak. Fia, II. Henrik (1547 – 1559) pedig annyira büszke volt tudására, hogy nem akart többet zárt ajtók mögött játszani, hanem kifejezetten szerette a legjobbakkal nagyobb közönség előtt összemérni az erejét.

Fiát, a későbbi IX. Károlyt két éves korában egy rajz már ütővel a kezében ábrázolta. Gyermekkori szerelme nem múlhatott el nyomtalanul, mert 1571-ben alapszabályt engedélyezett a profi teniszjátékosok szervezetének, és az ő időszakában szervezték meg az első tornákat, azaz tourokat, három nehézségi fokozattal. Az e kiváltsággal megjutalmazott céh ellenőrizte a felszereléseket gyártó manufaktúrákat, és a tornákon való részvételhez tagsági viszony kellett.

Az angol királyok közül már V. Henrik (1413 – 1422) is bizonyosan teniszezett, de a híresen takarékos VII. Henrik (1485 – 1509) is több pályát építtetett a kastélyaiban, miután egy alkalommal örömét lelte egy teniszpartiban. Fiáról, VIII. Henrikről (1509 – 1547) azonban mindenki tudta, hogy szenvedélyes játékos volt.

Hampton Courtban teniszpályát építtetett magának, és a második felesége, Boleyn Anna is őt figyelte a pálya széléről, amikor letartóztatták, a kivégzésének a híre pedig ugyancsak egy teniszmeccs közben érte a királyt.

1522-ben egy uralkodói páros meccsre is sor került, amikor V. Károly német-római császárral együtt játszott egy diplomáciai találkozó során. Miután a királyok kedvelt szórakozásává vált a tenisz, előbb az arisztokraták, majd mások is elkezdték követni őket, így széles körben elterjedt a játék egész Európában.

Hanyatlás és feltámadás

Ennek ellenére a Tudor-kor második felében a tenisz veszített a jelentőségéből. VIII. Henrik kórosan elhízott, és már nem tudott úgy játszani, mint régen, gyermekei pedig nem gyakorolták a játékot. A Stuart-korban még újra elterjedt a játék, mivel I. Jakab, I. Károly és II. Károly is szeretett játszani, sőt Orániai Vilmos is a lelkes teniszjátékosok közé tartozott. Mégis a puritanizmus terjedése visszaszorította a játékot, mivel ellentétesnek tekintették a puritán erkölccsel, többek között a köré kiépült fogadási ipar miatt.

Franciaországban is sokat veszített jelentőségéből a tenisz. 1657-ben már csak 114 pályáról tudtak, 1783-ra pedig mindössze tizenhárom fedett pálya maradt az országban. Ennek oka, hogy a Napkirály, a hosszú ideig uralkodó XIV. Lajos (1643 – 1715) egyszerűen nem szerette a játékot, és utódai sem lelkesedtek érte. A francia forradalom idején az ország történetében jelentős szerepet játszott a labdaházi eskü, ám a monarchia bukásával a korábbi kiváltságokat is eltörölték. A jeu de paume soha nem nyerte vissza korábbi népszerűségét.

Angliában azonban fennmaradt a királyság intézménye, és a viktoriánus kor újra felfedezte magának a játékot, köszönhetően az időközben végbement változtatásoknak. 1830-tól egyre több helyen lenyírt füves területen játszottak, 1839-től pedig elterjedt a felfújható gumilabda, amely jobban tudott pattanni bőrből készült elődeinél.

1859-ben Harry Gem és Augurio Perera Birminghamben egy saját változatot fejlesztett ki, elegyítve az ütős játékok és a baszk pelota elemeit. 1874-ben két másik társukkal együtt megalapították a világ első teniszklubját. Velük párhuzamosan, még 1873 decemberében Walter Clopton Wingfield őrnagy egy nyilvános bemutatót tartott. Az általa felállított szabályok hasonlóak voltak Gem és Perera játékához. (Ők magukat tekintették a tenisz feltalálóinak). Wingfield 1874-ben szabadalmaztatta az általa akkor szfarisztikénak (görögül „levegőben lévő labdával történő játéknak”) nevezett teniszt.

A szabadalmaztatott játékot azonban később mindenki lawn tennisnek nevezte, megkülönböztetendő a real tennistől, amelyet jeu de paume néven játszottak évszázadokig. Az új szabályrendszernek köszönhetően előbbi sport végül elindulhatott máig tartó hódító útjára.