Így lett a Real Madrid „királyi” klub

Madrid városát az Institución Libre de Enseñanza Oxfordot és Cambridge-et megjárt diákjai ismertették meg a futballal. Az angol kötődést mutatja, hogy a diákok 1897-ben megalakult csapata is angol nevet kapott, a Foot Ball Club Sky-t, amelynek tagjai vasárnap délelőttönként többnyire egymás ellen játszottak focimeccseket. A Sky-ból kiváló tagok 1902. március 6-án Juan Padrós vezetésével megalakították a Real Madrid ősét, a Madrid Football Clubot. A dolog pikantériája, hogy Padrós a Real Madrid jövőbeli legnagyobb riválisának, az FC Barcelonának otthont adó városból, Barcelonából származott.

XIII. Alfonz jóvoltából lett „királyi” a Madrid

Az új klub a fehér-kék színösszeállítás mellett kötelezte el magát és egy angol edzőt, bizonyos Arthur Johnsont szerződtetett. Juan Padrós és öccse, Carlos a Madrid FC megalapítása mellett megszerveztek egy új futballtornát is, amelyet XIII. Alfonz spanyol király megkoronázásának tiszteletére indítottak.

A torna, amely eredetileg a Copa de la Coronación (Koronázási Kupa) néven futott, gyökeret eresztett a spanyol futballéletben, hiszen a mai napig megrendezik, igaz ma már Copa del Rey (Király-kupa) néven fut.

A kupát 1905 és 1908 között egymás után négyszer nyerte meg a Madrid, amely 1920-ban, miután a spanyol király engedélyezte, felvette a királyi név és címer használatát, így a Madrid FC-ről Real (királyi) Madridra módosult a név.

Az új nevet kapó Madrid a királyi jelző felvétele után is a mérsékelten sikeres csapatok között foglalt helyet. Bár a Király-kupát a harmincas évek végére hétszer is sikerült elhódítania, az 1928-ban elinduló nemzeti bajnokságot csak két alkalommal, 1932-ben és 1933-ban sikerült megnyerniük.

A klub történetében fordulópontot jelentett Santiago Bernabéu elnökké választása, aki ebben a minőségében 1943-tól egészen 1978-ig irányította a királyi gárdát. Bernabéu 1911-ben debütált a Real Madridban és 1928-ig csatárként küzdött a klub színeiben, majd 1929-tól szögre akasztotta a cipőjét, és a klub titkáraként folytatta munkáját.

Bernabéu igazi reformer volt, rengeteg átszervezést hajtott végre a Realnál és egy új stadiont is építtetett, amelyet nagyobbrészt a klubtagok által befizetett pénzből finanszírozott.

A tagok így részvényesek is lettek, ebben a minőségükben pedig használhatták a stadionhoz tartozó teniszpályákat, úszómedencét és a tornatermet, és az egyesület kórházában is kezeltethették magukat.

Az Estadio Chamartín nevet viselő, majd később az építtető nevére átkeresztelt futballarénát 1947-ben nyitották meg.

Az 1955-től Santiago Bernabéu Stadionnak hívott épület ma is az elit stadionok közé tartozik, ahol számos rangos összecsapást rendeztek, így négy alkalommal adott otthont a Bajnokok Ligája, az akkor még BEK-nek (Bajnokcsapatok Európa Kupája) hívott labdarúgótorna döntőjének.

Az elhízott Puskás is új lendületet kapott

A remek stadionnal párhuzamosan a Real Madrid az ötvenes évek közepétől igazi európai nagyágyúvá vált, köszönhetően az argentin Alfredo Di Stéfano, majd a másik csatárfenomén, Puskás Ferenc leigazolásának.

A Di Stéfano–Puskás kettősről sokaknak eredetileg az volt a véleménye, hogy két dudás nem férhet meg egy csárdában.

Di Stéfano sem lelkesedett Puskás Öcsi leigazolása hallatán, és amikor meglátta a magyar gólvágót – akit az 1956-os disszidálása miatt az MLSZ az UEFA-nál másfél évre eltiltatott a profi futballtól – valósággal szörnyülködött:

„Évtizedek távlatából elmondhatom, szinte nem kaptam levegőt, amikor először megláttam. Hatalmas túlsúly volt rajta. Mi meg akkor már a csúcson voltunk, csodálkoztam, mit akarnak ezzel a dagadttal? Persze a nevét jól ismertük, tudtuk, hogy a futball nagy varázslója, de nem fért a fejembe, hogy tud majd ez az ember futni közöttünk. Mit szépítsem, eleinte nem túlságosan lelkesedtem jöveteléért.”

Nos, Puskás Ferenc rácáfolt Di Stefanóra: először is lefogyott, másodszor nem törekedett a „primadonnaszerepre” sem, azt meghagyta az argentinnak, aki a meccseken mindig elsőként lépett a pályára, ezzel szemben az Aranycsapat egykori csapatkapitánya és vezére, „Öcsi” mindig utolsóként érintette cipőjével a pályát.

Puskás az első körben Di Stéfano „segédje” volt, amivel megnyerte az argentin barátságát és rokonszenvét; a dél-amerikai rájött, hogy Puskásban nem vetélytársra, hanem egy erős szövetségesre lelt.

Az 1958 szeptemberétől a Realnál futballozó Puskás–Di Stéfano páros sikert sikerre halmozott, és a spanyolok által csak „Pancho-nak” nevezett „Öcsiből” a Real Madridban is sztár lett.

Csapata BEK-győzelmei közül (1956, 1957, 1958, 1959, 1960) kettőből is kivette a részét, amelyek közül a második igen parádésra sikerült, hiszen az 1960-as Real Madrid – Eintracht Frankfurt, 7:3-ra végződő döntőn négy gólt is rúgott. (Jellemző, hogy a Real másik három gólját Di Stéfano szerezte.)

Bár a Puskás – Di Stéfano korszaknak az 1960-as évek második felében leáldozott, a Real Madrid FC az 1960-as évtizedet egy újabb emlékezetes BEK-trófeával „zárta le” 1966-ban, amikor a Partizan Beograd ellen sikerült 2-1-re nyerniük a döntőben.

A galaktikusok kora

A hetvenes évek az előző két évtizedhez mérten visszafogottabban teltek a Real háza táján, hiszen ebben az évtizedben „csak” 5 bajnoki cím, és két nemzetközi kupasiker jött össze a fehér mezükről csak „Blancóknak” nevezett „Királyi Gárda” tagjainak.

A nyolcvanas évek közepétől aztán többnyire a saját nevelésű játékosokra, úgy, mint Emilio Butragueñóra és José Antonio Camachóra épülő Real Madrid 1986-tól zsinórban ötször nyerte meg a spanyol bajnokságot, és játékosai ezen kívül még két UEFA-kupát, két Király-kupát, és négy spanyol szuperkupát is bezsebeltek.

A kilencvenes évek közepén Butragueño mellett feltűnt egy Raúl González névre hallgató fiatalember, aki 1994-től egészen 2010-ig játszott a Real Madrid színeiben.

A zseniális csatár, akit mindenki csak Raúlnak hívott, ezen időszak alatt három Bajnokok Ligája- és hat spanyol bajnoki címmel gazdagította klubját, amely a 2000-es években igazi világválogatottá nőtte ki magát.

Raúl mellett olyan, „galaktikusoknak” hívott szupersztárok futballoztak a klubnál, mint a legendás hálóőr Iker Casillas, David Beckham, Louís Figo, Zinédine Zidane, Robero Carlos, és a brazil fenomén Ronaldo. Érdekesség, hogy mindazonáltal ez a klasszisokkal teli Real a 2003-as bajnoki cím és a 2007-es bajnoki cím között eltelt időszakban semmit sem tudott nyerni.

Az újabb aranykor tulajdonképpen Carlo Ancelotti edző érkezése nyitotta meg, aki 2014-ben egy újabb BL trófeával gazdagította a Királyi Gárdát.

Jegyezzük meg, hogy ennek a csapatnak már tagja volt a 2009-ben rekordösszegért, 94 millió euróért igazolt Cristiano Ronaldo is. Ancelotti a következő évben azonban nem tudta kihozni a csapatából a maximumot, amely saját magához mérten mélyrepülésbe kezdett.

Ebből egykori játékosa, a játékoszseniből egy szempillantás alatt edzőzsenivé váló Zidane húzta ki a klubot, aki az ötvenes évek sikerszériáját majdnem megismételve, 2016-ban, 2017-ben, és 2018-ban is megnyerte a Reallal a Bajnokok Ligáját.

A Real Madrid 2019-től, a csapat egyik húzóembere és világsztárja, Cristiano Ronaldo távozása után ismét „alacsonyabb hőfokon” futballozik, de a klub történetét és anyagi forrásait ismerve ez minden bizonnyal csak átmeneti állapot, és bizton állíthatjuk, hogy a Blancók a jövőben is rengeteg hazai és nemzetközi diadallal fogják megörvendeztetni szurkolóikat.