Két, mára lakatlan sziget jelentette Velence védvonalát a pestissel szemben

Egy kicsivel a több tucatnyi szigetből álló Velence partjain túl fekszik két lakatlan sziget, melyek igen gazdag történettel bírnak. A napjainkban fűvel és fákkal borított szigeteken néhány régi kőépület még kilátszik a növényzetből, egykor azonban e szigetpár volt a városállam kapuja – és a halálos pestissel szembeni kettős védelme.

Régi és új

A Lazzaretto Vecchio és Lazzaretto Nuovo néven ismert földdarabok a 14. századi hatalmas európai pestisjárvány, a fekete halál korába nyújtanak páratlan betekintést. Az emberek tízmillióit, Európa lakosságának akár több mint felét kiirtó kórnak Velence kereskedelmi központként különösen ki volt szolgáltatva, és ennek megfelelően kellett intézkednie a védelemről.

A járvány több hulláma során a velenceiek felismerték, hogy az egyetlen kézenfekvő megoldás a fertőzöttek, illetve fertőzésgyanúsak elválasztása a többi lakostól, és a városba érkezők hasonló szűrése.

A Lazzaretto Vecchio a 15. század elejétől szolgált a pestissel fertőzött velenceiek gyűjtőhelyéül, a Lazzaretto Nuovo pedig néhány évtizeddel később a fertőzött területekről érkező hajók horgonyzóhelyéül lett kijelölve. Az ilyen hajók legénységükkel együtt 40 („quaranta”) napot töltöttek itt, innen a mai „karantén” szavunk.

A két sziget tehát együttesen jelentette a város válaszát a fenyegetésre. Velence vált a Földközi-tengeri térség első államává, amely nagyszabású izolációs intézkedésekkel és információgyűjtéssel küzdött a fertőző betegségek ellen.

A városállam erőfeszítései annál inkább elismerésre méltók, ha az ember tekintetbe veszi, hogy ekkoriban nem állt rendelkezésre tudományos magyarázat a fertőzés terjedésére – a mikróbaelméletre még mintegy 400 évet kellett várni.

Napjaink járványintézkedéseit elnézve különösen érdekes visszatekinteni Velence kiválóan vezetett és megőrzött feljegyzéseire, amelyek a két Lazzaretto-sziget működéséről szólnak.

A dokumentumok szerint a Lazzaretto Vecchiót 1423-ban, a Lazzaretto Nuovót 1468-ban jelölték ki a fenti célokra. A szigetek neve is innen ered: a lazarettók eredetileg a leprások elkülönítő házai, illetve telepei voltak, míg a „vecchio” régit, a „nuovo” újat jelent.

Füst, ecet és tömegsírok

A szigetek némi régészeti anyaggal is szolgálnak: A Vecchión több, a Nuovón viszonylag kevés eredeti épület maradt fenn. A feljegyzések szerint utóbbin inkább feltöltött raktárak voltak elhelyezve, valamint szállások is a kikötött hajók legénysége számára, mintegy száz szobával. A 16. századi történész Francesco Sansovino szerint az épületek „egy vár benyomását keltették”.

A Lazzaretto Nuovo legnagyobb raktára, a Tezon Grande, ma is áll. E hosszú, négyszögletű téglaépületnél annak idején fegyveres őrök dolgoztak, hogy a hajók rakománya minél gyorsabban bekerüljön – életüket kockáztatták a nagy eséllyel fertőzött hajók mellett a város biztonságáért.

A raktárakban aztán különféle gyógynövények füstjével, illetve sós vízzel tisztították meg az árut, az eljárás után pedig ecettel mostak kezet.

A velencei prevenciós rendszer működéséhez hivatalnokok százaira volt szükség. Ezt megelőzően minden, a betegekkel és betegségekkel kapcsolatos intézkedés az egyházra, illetve egyéb jótékony szervezetekre hárult.

A városállam példát mutatott abban, hogy állandó kormányzati felügyelet szükséges a járványok elharapódzásának megelőzéséhez. A velencei rendszer a kora újkorban is tovább működött – egészen Napóleon és csapatai 1797-es megérkezéséig.

Az állandó készenlét ellenére nehéznek bizonyult a lakosság folyamatos járványügyi felügyelete. „A pestis nem figyelmeztet előre, mely hajóval érkezik” – írta egy városi hivatalnok a 18. században.

A hatóságok a kora újkorban sem állíthattak meg minden egyes utazót, és nem vizsgálhatták át minden tömegrendezvény minden egyes résztvevőjét – ahogy ma sem lehetséges.

A szigorú szabályok ellenére időről időre elszabadult a pestis Velencében a középkor után is, az utolsó nagy járványok a 17. században sújtott le rá – 1630-ban mind Velence, mind Bologna lakosságának egyharmada veszett oda.

A múlt titkai

Az elmúlt két évtized során a régészek több tömegsírt is felfedeztek mindkét szigeten, amelyekben egykor az áldozatokat helyezték el. A becslések szerint a Lazzaretto Nuovón mintegy 200 ember maradványait találták meg eddig.

Habár a betegek elsődleges úticélja a Lazzaretto Vecchio volt, e leletek arra utalnak, a Nuovóra is jutott belőlük – vagy legalábbis volt, hogy a halottak egy részét itt temették el.

A tömegsírokban talált nyomok alapján az is megállapítható, hogy többször fel lettek nyitva, hogy újabb halottakat helyezzenek el bennük.

Maguk az előkerült csontok azt szemléltetik, hogy a járvány senkit sem kímélt: egyes emberek csontjain a bőséges húsfogyasztás, másokon a főként hal- és zöldségalapú étkezés, a legtöbbön pedig a főként gabonára épülő étrend nyomai látszanak.

Ezek a gazdagok, a középosztálybeliek és a szegények maradványai. A csontokból egyfajta körkép rajzolódik ki a velencei társadalomról.

Velence példája jól szemlélteti, mennyire nehéz a zsúfolt, számos távoli térséghez ezer szálon kötődő nagyvárosokat megóvni a halálos járványoktól, egyúttal azonban a leginkább járható utat is megmutatja.

Nem véletlenül követték idővel a térség más városai is Velence példáját: nem csak a járvány ellen kívántak hatékonyabban fellépni, de a Velence által sugárzott felelősségvállalás és magabiztosság vonzerejét is felismerték: többen mentek oda kereskedni, ahol úgy érezték, jobban vigyáznak rájuk.