Indiai vadászatok és lenyűgöző britek: Horthy Miklós a világ körül

Azzal kapcsolatban, hogy Horthy Miklós miért is választotta a tengerésztiszti pályát, egyetlen forrással rendelkezünk. A volt kormányzó emlékiratai szerint: „amikor elhatároztam, hogy tengerésztiszt leszek, dehogyis gondoltam tengeri csatákra és győzelmekre, csupán arra vágytam, hogy a széles nagy világot megismerhessem. Utazni, minél többet és minél messzebbre utazni! Ezt tűztem ki célomul.” Majd később hozzátette, hogy „minden fiatal tengerésztiszt legfőbb vágya, hogy a távoli világrészekbe utazhassék”. Ugyan születtek már publikációk a későbbi államfő tengerésztiszti pályafutásáról, azonban életszakaszának a bécsi állami levéltárban fellelhető forrásokon alapuló feldolgozására még nem került sor. Érvényes ez a Saida korvett fedélzetén, 1892 és 1894 között megtett világ körüli útra vonatkozóan is.

Az út első szakasza: az utazás kezdete

Turbucz Dávid: Horthy Miklós a világ körül. Világ körüli út a Saida fedélzetén, 1892–1894 című tanulmányát teljes terjedelmében, ide kattintva a Történelmi Szemle 2020/1. számában olvashatják!

Horthy Miklós már a fiumei Haditengerészeti Akadémián is részt vett hosszabbrövidebb hajóutakon a nyári behajózások alkalmával, eleinte az Adriai-, majd a Földközi tengeren. 1886 őszén, a Haditengerészeti Akadémia befejezését követően újabb utakra került sor – például a barcelonai világkiállításon való részvétel miatt –, elsősorban a Földközi-tengeren. Ezek az utak az akadémián megszerzett ismeretek elmélyítését és gyakorlati tapasztalatok szerzését célozták, amelyek a tengerésztiszti vizsga letételéhez nélkülözhetetlenek voltak. Az első úti célok közé Spanyolország (kétszer), Szicília, Málta, Tunézia, majd Konstantinápoly és a Fekete-tenger tartozott. Az igazán nagy utazásra, amelyre a pályaválasztáskor gondolhatott, csak ezeket követően került sor.

1867 és 1914 között az Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészetének hajói rendszeresen részt vettek különféle expedíciókon, amelyek – az Adriai- és a Földközi-tenger mint hazai vizek mellett – a világ távoli földrészeit is érintették (Észak-, Közép- és Dél-Amerika, Ázsia, Északi-sark, Afrika, Ausztrália). Világ körüli utak lebonyolítására is sor került. A hajóutak konkrét tudományos és diplomáciai célokat is szolgálhattak, azon túl, hogy a Monarchia tengeri hatalmát igyekeztek demonstrálni. Korszakunkban több útleírás is megjelent haditengerészek tollából. Horthy Miklós azonban nem sorolható közéjük: emlékirata nem tekinthető útleírásnak, ráadásul azt évtizedekkel később készítette, így adatai sok esetben pontatlanok. Jelen tanulmány Horthy Miklós 1892 és 1894 közötti útját mutatja be öt szakaszra osztva, egyúttal elhelyezve azt haditengerészeti pályafutásában.

Horthy Miklós 1892. augusztus 24-én kezdte meg a szolgálatát a 2500 tonna vízkiszorítású Saida korvett fedélzetén. A hajó az 1870-es évek második felében épült és azóta kisebb szünetekkel folyamatosan szolgálatban állt: az európai úti célokon kívül járt Észak- és Dél-Amerikában, Kelet-Afrikában, Indiában és Ausztráliában is. A fából épült, öt kazánnal felszerelt vitorlás hajót 1892-ben újabb missziós útra választották ki, amelyen legfiatalabb tisztként, sorhajózászlósként a fiatal Horthy is részt vehetett. A hajó parancsnoka Moriz Sachs fregattkapitány, Ferenc József korábbi szárnysegédje volt. 1892. szeptember 1-jén, a szokásos előkészületek, azaz a hajó fegyverekkel, lőszerrel, navigációs és egyéb eszközökkel, több hónapra elegendő szénnel és élelmiszerrel történő felszerelése után kezdte meg a Saida Indiát, Ausztráliát és a Csendes-óceáni-szigeteket érintő útját.

Első állomása, amelyet különösebb esemény nélkül ért el, Egyiptom volt. Port Szaid kikötőjébe, a Szuezi-csatorna bejáratához szeptember 28-án érkeztek meg. A piramisok, a szfinx, az ókori civilizáció romjai, kiegészülve az arab és az angol hatásokkal – Port Szaid és Szuez akkoriban szinte angol városnak volt tekinthető –, mély benyomást tettek a Saida tisztjeire és legénységére, így Horthy Miklósra is. Miután a hajó parancsnoka tájékozódott a kairói egészségi viszonyokról, engedélyezte néhány tisztnek, hogy pár napos szabadságuk alatt ellátogassanak oda. Ez lehetővé tette, hogy „megismerhessük Egyiptom látnivalóit, a piramisokat, pompás mecseteket, gazdag múzeumokat – de egyúttal a szórakozóhelyeket is”. Horthy azonban nem a kulturális élményeit osztotta meg emlékiratainak olvasóival, hanem a szórakozással, a vadászatokkal kapcsolatos eseményeket vagy anekdotisztikus történeteket mesélt el. (Leírta például egy kölcsönszerzés történetét.)

A szabadságolt tisztek 1892. október 2-án, Szuezben tértek vissza a csatornán időközben áthajózott Saida fedélzetére. Horthy Miklós a Szuezi-csatornát tehát akkor nem látta. A korvett ezt követően folytatta útját Áden, a térség fontos angol támaszpontja felé a Vörös-tengeren, ahol gyakran uralkodott szélcsend és rettenetes hőség. A vitorlás, mint említettem, kazánokkal is fel volt szerelve: a Monarchia haditengerészete átmeneti időszakát élte a fatestű vitorlás, illetve a gőzenergiával hajtott, vasból és acélból készült hajók között. A Saida az út során elsősorban a vitorláját használta, de az időjárási viszonyok – főleg a szélcsend – időnként megkövetelték a kazánok alkalmazását. Az összesített adatok szerint a huszonegy hónapig tartó út során a korvett 36 313 tengeri mérföldet tett meg, ebből 26 945 mérföldet vitorlával. Szuezből Ádenbe tizenegy napig tartott az út, ahova így 1892. október 13-án érkeztek meg. Erre a szakaszra esett október 4-e, az uralkodó névnapja, amit a szolgálati szabályzat előírásai szerint megünnepeltek.

Az út második szakasza: India

Az utazás egyik legfontosabb szakasza Indiához, pontosabban a kikötővárosokhoz, tehát a szubkontinens kicsi, de jelentős részeihez kötődött. A kikötők ugyanis a gyarmatosító nagyhatalmak politikai, katonai és gazdasági jelenlétét szimbolizálták, rajtuk keresztül valósult meg a kontinensek közötti kapcsolatteremtés. A kikötőkben a cs[ászári]. és kir[ályi]. haditengerészet tisztjei képet alkothattak a brit gyarmatosításról. A Saida India központi kikötőinél szakította meg útját: Bombayben 1892. november 3–17., Colombóban december 3–8., Kalkuttában pedig 1893. január 3–17. között tartózkodott.

Megérkezésekor a korvett – ahogyan az út más állomásain is – tisztelgő lövéseket adott le. A horgonyvetés után kezdetét vették a tisztelgő látogatások. A kikötői és városi hatóságok, illetve a brit gyarmattartók reprezentánsai (a kormányzó, a helyőrség parancsnoka, a kikötő parancsnoka stb.) meglátogatták Sachs kapitányt a fedélzeten, amely látogatásokat ő még aznap vagy egy-két napon belül viszonzott. (Előfordult fordított sorrend is.) A kapcsolatfelvételből a Monarchia diplomatái sem maradtak ki. Bombayben például – amelynek kikötője Anglia gazdasági, politikai és katonai jelenlétének egyik központjaként fontos szerepet töltött be Európa és Ázsia összekötésében –, amint megérkezett a Saida, egy kikötői tiszt, illetve egy angol tengerésztiszt jött a fedélzetre, hogy üdvözölje a Saida parancsokát és a hajón szolgáló tiszteket. Colombóban – amelynek jelentősége Bombayhez hasonlóan a Szuezi-csatorna megnyitása után nőtt meg – tiszteletüket tették a fedélzeten angol tisztek, ahogyan a cs. és kir. konzul is.

Az események másik kategóriáját alkották a társasági események: vadászatok, pólójátékok, lóversenyek, vacsorák, táncos mulatságok, színházi előadások stb. A Saida tisztjei indiai állomásaikon rendszeresen meghívást kaptak ezekre, ahogyan a kikötővárosokban működő klubokba is. Bombayben a Royal Jacht Klub látta őket vendégül, Colombóban pedig a Colombo Klub, ahol az utazóknak lehetősége nyílt a kapcsolatépítésre, mindenekelőtt angol tisztekkel. A legkiemelkedőbb társas életi eseményre Kalkuttában került sor, ahol az indiai alkirály díszebédet és udvari bált rendezett néhány nappal a Saida 1893. január 3-i megérkezése után. Sachs kapitány és több tisztje – közöttük Horthy Miklós is –, meghívást kapott a bálra, amelynek során az alkirály audiencián fogadta a Saida parancsnokát.

A haditengerészet éves jelentése szerint a Saida tisztikara „a hivatalos, mint nem hivatalos körök részéről a legkitüntetőbb bánásmódban részesült”. Horthy Miklós így fogalmazta meg ugyanezt: „ez alkalommal [az alkirály bálján – T. D.] megismerhettük India fővárosának egész előkelő társaságát”. Január 16-án, elutazás előtt újabb fogadásra került sor az alkirálynál, amelyen az éppen Kalkuttában tartózkodó indiai hercegek és főurak is részt vettek. Néhány napos szabadságaik alkalmával a tisztek egyéni vagy csoportos programokat is szervezhettek. Horthy Bombayben kapott két nap szabadságot, hogy párducvadászaton vehessen részt, amely végül eredménytelenül végződött. Mindenesetre lehetősége nyílt legalább felületesen bepillantani az indiai vadászatok világába. Másokhoz hasonlóan, Horthy is sor kerített kisebb utazásra: Kalkuttából Kőrösi Csoma Sándor dardzsilingi sírját kereste fel, megszakítva ezzel a „pólójátékok, lóversenyek, meghívások és színházi előadások” sorát, amelyek „annyira elszórakoztatták.”

A három indiai állomáson töltött idő tehát meglehetősen eseménydúsan telt el. Az indiai benyomásokat felidézve Horthy fontosnak érezte értékelni a brit gyarmatosítás szerepét, jelentőségét és eredményeit. Általánosságban – nemcsak a brit gyarmatokra vonatkozóan – megjegyzi, hogy „a fehér ember uralma az idegen földrészek és országok felett szilárdan áll, ehhez semmi kétség sem fért”. Majd így folytatta: „Viktória angol királynő uralkodása idején […] korlátlanul érvényesült a büszke mondás: Britannia rules the waves, s ennek utunk folyamán számos mély hatást keltő példáját tapasztalhattuk. [...] Mindaz, amit csak Indiából láthattunk, az angolok kiváló gyarmatosító tehetségét bizonyította.” Példaként említette, hogy „féken tartották északon a nyugtalan törzseket, [...] gátat vetettek a hinduk és a muzulmánok örökös összetűzéseinek. Gazdasági téren gondoskodtak a folyamok szabályozásáról, és öntözés révén, főként Pandzsábban, nagy kiterjedésű termőföldeket varázsoltak elő. Országutakat és vasutakat építettek, egyszóval civilizációt és gazdagságot teremtettek, kevés erővel a rendet is fenntartották.”

Bár ezeket a gondolatokat évtizedekkel később vetette papírra, nincs okunk feltételezni, hogy fiatalkorában lényegesen eltérő módon értékelte volna az angol gyarmatbirodalmat. Horthy kritikátlan módon mutatta be az angol gyarmatosítást, annak negatív hatásairól egy szót sem ejtett. Lehetséges, hogy ezeket fel sem ismerte, mivel a tiszttársaival együtt lényegében kizárólag angol tisztekkel, illetve a helyi elit azon tagjaival érintkezett, akik érdekeltek voltak a gyarmatosítás fenntartásában. Személyes tapasztalatai fontos szerepet játszhattak Anglia iránt érzett csodálatának kialakulásában, amely egész életében végigkísérte. Persze nem zárható ki, hogy már a Haditengerészeti Akadémián folytatott tanulmányai vagy korábbi utazásai során szerzett élményei megalapozták pozitív elfogultságát, és az Indiában töltött két hónap csak elmélyítette azt.

A huszonöt éves tengerésztiszt rendkívüli módon tisztelte a gyarmatosító nagyhatalmakat, különösen a briteket. A maga korában nem volt egyedül ezzel, sem azzal a meggyőződésével, hogy a britek nélkül a gyarmatosított területek népessége saját erejéből nem lenne képes önálló, de legalábbis rendezett és civilizált életre. Életre szóló hatást gyakorolt rá a hatalma csúcsán álló Nagy-Britannia, a tengeri világhatalom, annak katonai, gazdasági és politikai teljesítőképessége. Elsősorban azért csodálta a gyarmatosítót, mert egyensúlyt tudott tartani India népei között, az 1857-es szipojfelkelés után létre tudott hozni egy olyan gyarmati berendezkedést, amely „kevés emberrel” tartotta fenn a rendet.

Ebben a rendszerben a brit hadsereg és adminisztráció – élén az alkirállyal – jelentette a gyarmatosítók hatalmának alapját, de fontos szerepet töltöttek be az angolokkal együttműködő helyi elitek (fejedelmek, hercegek, maharadzsák) is, akik irányították a lokális közigazgatást. A briteknek így a helyi elitekkel kellett megegyezésre jutniuk, onnantól kezdve a helyi közigazgatással már nem kellett foglalkozniuk, így viszonylag könnyen uralmuk alatt tarthattak egy szubkontinenst.

Turbucz Dávid: Horthy Miklós a világ körül. Világ körüli út a Saida fedélzetén, 1892–1894 című tanulmányát teljes terjedelmében, ide kattintva a Történelmi Szemle 2020/1. számában olvashatják!