Így vált a fagylalt a tavaszi-nyári séták kedvenc édességévé
A tavasz beköszöntével egyre többen keresik fel a sorra nyíló fagylaltozókat, hogy kedvenc édességük ízlelgetése közben sétáljanak egyet a környék utcáin. De mégis mikor vált a hideg nyalánkság mindenki számára elérhető és a köztereken is fogyasztható tömegcikké? Florian Metzger történész a Gerda Henkel Stiftung szervezet támogatásával készülő doktori kutatásában próbálja megtalálni a választ erre a kérdésre.
A fagylalt eredetéről számos népszerű történet kering. A legenda szerint már Néró császár is kedvelte a hó, a rózsavíz, a méz és a gyümölcs különleges egyvelegét. Marco Polo kapcsán pedig a mai napig előszeretettel emlegetik, hogy egyenesen Ázsiából hozott fagylaltreceptet Velencébe, amelyet a mongol uralkodó, Kublaj kán ajándékozott neki. Florian Metzger a L.I.S.A. – Wissenschaftsportal der Gerda Henkel Stiftung portálnak adott interjúban hangsúlyozta: ezeket a történeteket alapvetően anekdotaként érdemes olvasni, bár annyi igazságtartalmuk mindenképp van, hogy a fagyasztott ételek fogyasztása valóban régóta része az emberiség életének.
A mai értelembe vett fagylalt a 17. században jelent meg a német nyelvterületeken: 1697-ben egy Bécsben kiadott gyógyszerkönyv már konkrét eper-és pisztáciafagylalt receptet is tartalmaz. Az első nyilvános fagylaltozó-félére azonban nagyjából még száz évig várniuk kellett a mai Németország egykori lakosainak. Végül 1799 augusztusában egy, a francia forradalom elől menekülő arisztokrata (Augustin Lancelot de Quatre Barbes) kezdett el először fagyasztott édességeket árulni az embereknek Hamburgban, megalapozva ezzel a hideg édesség németországi jövőjét.
A 19. század során a fagylaltozás fokozatosan a polgári étkezési kultúra szerves részévé vált, igazi tömegjelenség azonban csak az 1860-as években lett. Ekkor jelentek meg az első fagylaltos kocsik, amelyek révén a hideg édesség nemcsak olcsóbbá, hanem széles körben hozzáférhetővé is vált.
Ez is érdekelhet
A portálnak adott interjúban Metzger hangsúlyozta: a fagylaltkészítés alapja mindig is a megfelelő hűtéstechnika volt. Az automata fagylaltgépek 1920-as évekbeli megjelenéséig főként házi módszerekkel igyekeztek biztosítani az emberek az alacsony hőfokot az édesség elkészítéséhez. A folyékony fagylaltalapot általában egy fémből készült edénybe töltötték. Ez a tároló többnyire egy nagyobb fahordóban helyezkedett el, amelyet jégdarabokkal és sóval töltöttek meg. A só és a jég kölcsönhatásának köszönhetően az edényben tartósan alacsony hőmérséklet alakult ki, így a fagylaltalap megfagyott, amit egy kézi kurblival folyamatosan kevergetve tettek krémesebbé.
Metzger ezek mellett kiemelte: a fagylalt nyilvános fogyasztása az 1950-es évekig – vagyis az elektromos hűtőszekrények megjelenéséig – gyakorlatilag szükségszerű volt, mivel az emberek többsége nem tudta volna otthon tárolni a fagyos finomságot. A felesleges pénzköltésnek tartott fagylaltozást ugyanakkor a hatóságok sok helyen szabályozták: Freiburgban például a városi tanács egyenesen betiltotta a hideg nyalánkság árusítását közterületeken (bár a döntést a karlsruhei felsőbíróság végül hatályon kívül helyezte). Emellett még az 1950-es években is sok fagylaltozó kirakatát függönnyel fedték le, mert e vendégek kellemetlennek érezték, ha evés közben figyelték őket. Sok időnek kellett tehát eltelnie ahhoz, hogy a fagylaltozás a mindennapi élet természetes részévé váljon; de napjaink széles választékán végigtekintve kijelenthetjük, hogy a küzdelem nem volt hiábavaló.
