Hátborzongató emberrabló programot folytatott Japánban az észak-koreai rezsim

1977 és 1983 között legalább 17 japán állampolgárt raboltak el a szigetországból észak-koreai kémek, azonban a japán hatóságok szerint lehetséges, hogy valójában további 800 emberről is szó lehet.

Nyomtalan eltűnés

1977. november 15-én a 13 éves Jokota Megumi éppen tollaslabda-edzésről sétált hazafelé Japán Niigata tartományában. A tollaspályától  mindössze hét percre volt az otthona, és Megumi pontos lány hírében állt.

Amikor a sarkon elköszönt barátaitól, mindössze száz méter választotta el otthon váró édesanyjától.

Amikor lányuk nem ért haza időben, szülei tudták, hogy valami baj történhetett. Miután környék mélyreható átfésülése során sem került elő semmiféle nyom, Jokota Szakie és Sigeru úgy hitték, lányuknak örökre nyoma veszett. Az igazság azonban sokkal borzasztóbb volt.

Megumi egy rozsdás halászhajó rakterében ébredt, amely már Észak-Korea felé tartott. A kamaszlány egyike volt a csak „észak-koreai emberrabló programnak” nevezett titkosszolgálati műveletsorozat 17 bizonyított áldozatának. A program keretében valójában akár japán állampolgárok százait is elhurcolhatták akaratuk ellenére a „remetekirályságba”.

Az 1977 és 1983 között zajló műveletek során számos különféle okból raboltak el az észak-koreai titkosszolgálatok japán embereket.

Egyeseket szaktudásukért, amelyet a világtól elzárkózó diktatúra vezetői kívántak kamatoztatni, másokból a Kim-rezsimhez hű kémeket akartak faragni, akiket aztán visszaküldhetnek Japánba, megint másokat pedig feleségek gyanánt raboltak el egy Észak-Koreában rejtőzködő japán terrorszervezet tagjai számára.

Az elmenekült értelmiségiek helyettesítése

Észak-Korea emberrabló programjának gyökerei jóval korábbra nyúlnak vissza, mint Jokota Megumi eltűnése.

Már 1946-ban, a Koreai-félsziget északi felét megszálló szovjet csapatok által támogatott Kim Ir Szen az Észak-Koreai Átmeneti Népi Bizottság nevű kormány fejeként elrendelte emberek elrablását a sziget déli, amerikai megszállású övezetéből a kibontakozó kommunista rezsim elől oda menekült értelmiségiek és különleges szaktudású személyek pótlására.

E program a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság 1948-as formális létrejötte után is tovább folytatódott. Évtizedeken át dél-koreaiak százai tűntek el, főként tengerparti településekről. Az 1950-től 1953-ig tartó koreai háborút követően a kommunista államnak még égetőbb szüksége lett a speciális technikai tudású személyekre.

Egyúttal erősödött igénye a Dél-Koreával szembeni propagandafogásokra is, mivel az arcvonal a háború során történt ide-oda tolódása folytán sok olyan ember került a végső határvonal északi oldalára, aki eredetileg délen lakott, és meggyőzésre szorult Kim Ir-szen rendszerének felsőbbrendűségéről.

Mindemellett Kim tervei között a forradalom exportja is szerepelt, ehhez pedig mindenképpen „minőségibb” emberanyagra volt szükség, mint az északi felségvizekre sodródott halászok és a határ rossz oldalára került lakosok.

Emberrablások a Koreai-félszigeten túl

1970-ben az észak-koreai emberrablások fókuszába Japán került, miután a Vörös Hadsereg Frakció nevű japán terrorszervezet (amely nem tévesztendő össze az azonos nevű nyugatnémet terrorszervezettel) március 31-én eltérítette a Japan Airlines 351-es járatát, és Phenjanba repült, menedékjogot kérve az észak-koreai rezsimtől. Szándékuk az Észak-Koreába disszidálással az volt, hogy az ott kapott katonai kiképzés után Japánba hazatérve kommunista forradalmat robbantsanak ki.

Miután az egyik gépeltérítő barátnőjének szintén sikerült Phenjanba jutnia, a többi fiatal férfi szintén japán feleséget követelt magának. Az észak-koreai titkosszolgálat vezetője eddigre már Kim Ir Szen fia és későbbi utóda, Kim Dzsongil volt, aki a kérést meghallgatva ügynököket küldött Japánba, hogy megfelelő jelölteket „toborozzanak” – akár erőszakkal is.

Japán egyébként is kívánatos célpont volt az észak-koreai titkosszolgálat számára. Egyfelől viszonylag közel található, mintegy 1000 kilométerre az Észak-Korea keleti partján fekvő Vonszan kikötővárostól.

Emellett úgy gondolták, a japán nyelv hasznos lehet Kim Ir Szen ideológiája, a dzsucse („uralom önerőből”) kelet-ázsiai terjesztése szempontjából. Ráadásul ekkoriban a japán útlevél szinte a világ minden országába lehetővé tette a vízummentes belépést, ami a kémek számára felbecsülhetetlen értékű eszközzé tette.

Mindeközben a japán vezetés mit sem sejtett arról, hogy állampolgárai egy idegen ország titkosszolgálatának elsődleges célpontjaivá váltak.

Az elrabolt japánok élete Észak-Koreában

Az észak-koreai ügynökök hamar kialakították sajátos módszertanukat áldozataik foglyul ejtésére. A két országot elválasztó Japán-tengert nagyobb méretű hajókon szelték át, amelyek több kisebb, civil halászhajónak tűnő, nagy teljesítményű motorral szerelt hajót szállítottak. Ezekkel az 1980-as évek folyamán legalább egy tucat további embert elraboltak Japánból.

Egyes áldozatokat, például a húszéves joghallgató Haszuike Kaorut és feleségét, Okudo Jukikót kényelmes, ám fallal körülvett és fegyveresek által őrzött falvakba vitték, és sokféle munkát végeztettek velük, japán dokumentumok fordításától észak-koreai ügynökök japán nyelvi oktatásáig. Egy kevéske fizetést is kaptak, amellyel gyarapodó családjuk számára – két gyermekük is született Észak-Koreában – élelmet vásárolhattak.

Szabadságuk természetesen igen korlátozott volt. Az észak-koreaiak felügyelőket rendeltek melléjük, és arra kötelezték őket, hogy naplót vezessenek gondolataikról. A naplókat rendszeresen ellenőrizték, illetve a párnak részt kellett vennie „agymosó” képzéseken, amelyeken a dzsucse ideológiára igyekeztek nevelni őket. „Kitisztítom és elmosom a régi gondolataidat, és a dzsucse forradalmáraként alkotlak újjá” – mondta Haszuikénak egyik felügyelője.

Haszuike beszámolója szerint az elvégzett munkájukért cserébe azt ígérték az elraboltaknak, hogy visszatérhetnek majd Japánba – miután a dzsucse forradalma végigsöpört Ázsián. Az egyik emberrabló úgy fogalmazott fogvatartottjainak: „Visszatértek majd Japánba, ahol itteni tapasztalataitok által az új japán rezsim legtetején szereztek pozíciót!”

A menekülés bármiféle reális lehetőségének nyilvánvaló hiánya miatt az elrabolt japánok beletörődtek sorsukba, és megszokták a számukra központilag kijelölt életet – lakást, házastársat és felügyelőket –, és várták az idő múlását.

A rémálomszerű történet kirobbanása Japánban

Az 1980-as évek folyamán egyes elraboltak családjai leveleket is kaptak, amelyeken szeretteik aláírása szerepelt. Ezek legtöbbször az időjárásról, vagy nagy léptékű ipari beruházásokról szóló banális leírások voltak, mindazonáltal a családok reménykedtek, hogy a levelek valódiak, és szerveződni is kezdtek, hogy arra kérjék a japán kormányt, valahogyan segítsen elrabolt szeretteiken.

Végül egy 1995-ben megjelent televíziós dokumentumfilmben megnevezték a férfit, akiből az ügy fő gyanúsítottja lett: egy Szin Gvangszu nevű észak-koreai kémet. A dokumentumfilm kimerítő részletességgel számolt be azok eltűnéséről, akik kapcsolatba kerültek vele, és a hátrahagyott családok szenvedéséről.

Ekkoriban Észak-Korea éppen történelme legnagyobb éhínségével küzdött, amelyet a gazdaság elképesztően rossz irányítása és az ország legnagyobb gazdasági partnere, a Szovjetunió összeomlása okozott. Az apja halála után a hatalmat 1994-ben átvevő Kim Dzsongil készen állt engedményeket tenni Japán felé az élelmiszersegélyért cserébe.

Kim szerencséjére Koizumi Dzsunicsiró japán miniszterelnök lelkesen kereste az alkalmat, hogy bizonyítsa, Japán több, mint az Észak-Korea által ellenségnek tekintett Egyesült Államok egyszerű protektorátusa. Egy sor összetett diplomáciai manőver végén létrejött a találkozó a két vezető között, amelynek első számú napirendi pontját az elrabolt japán állampolgárok jelentették.

Koizumi és Kim 2002 szeptemberében találkoztak Phenjanban, ahol Kim korábban soha nem látott bocsánatkérést adott elő, és beleegyezett öt áldozat visszaszolgáltatásába. Azt állította, további hatan már meghaltak. Köztük volt Jokota Megumi is, akinek hivatalos halálokaként az öngyilkosságot adták meg – mindezt annak ellenére, hogy szülei kitartottak amellett, hogy nemrégiben készült képeket is láttak róla.

Két évvel később az elrabolt japánok öt, Észak-Koreában született gyermekét is átengedték Japánba. Habár a politikai vezetők elégedettek voltak az eredménnyel, számos család nem volt meggyőződve arról, hogy Kim Dzsongil igazat mondott. Emellett egy nyugtalanító kérdés továbbra is megoldatlan volt: akár 800 eltűnt japán állampolgár is válhatott Szin Gvangszu és társai áldozatává.

Soha elő nem kerülő áldozatok

2004 óta egyetlen áldozat hollétére sem derült fény, és nem is engedték haza egyikőjüket sem. Lehetséges, hogy a Kim-rendszer a későbbiekben felismerte, hogy hiba volt beismerni az emberrabló program létét, miközben fenntarthatta volna a látszatát annak, hogy csupán összeesküvés-elméletről van szó.

A fejlemények hiányának egy másik lehetséges oka lehet Kim Dzsongil, majd utóda, Kim Dzsongun növekvő harciassága a külvilággal szemben. A phenjani udvar világában a hibák beismerése az ellenségnek tekintett országok felé egyenértékű a gyengeség beismerésével, ami a rendszer számára megengedhetetlen.

Az utóbbi években ismét valamivel több figyelem irányult az észak-koreai emberrablások áldozataira, és mind Abe Sinzó japán miniszterelnök, mind utóda, Szuga Josihide is célként jelölte meg a teljes igazság kiderítését a kormány számára.

Habár a hazaengedett áldozatok felépítették új életüket hazájukban, és beszámoltak a világnak az általuk átélt tortúráról, egyre kevésbé tűnik valószínűnek, hogy az eltűntek valódi sorsát illetően valaha kiderül a teljes igazság, különösen mivel Észak-Korea egyre ellenségesebben viselkedik a külvilággal szemben.

Miközben a túlélők és családjaik megöregszenek és eltávoznak, a világ pedig továbblép, az észak-koreai emberrabló program áldozatai könnyen lehet, hogy csupán néhány újabb veszteséget tesznek majd ki egy háborúban, amely sohasem ért véget.