Feltárták a fekete halál utáni pestisjárványok történetét
A fekete halálként ismert középkori pusztítást követően a pestis nem tűnt el, hanem négyszáz éven át újabb hullámokban tért vissza Európába, ahogy az a Tartui Egyetem vezetésével készült új nemzetközi tanulmányból kiderül. A baktérium ősi DNS-ének vizsgálatára épülő, egyebek mellett a Stirlingi Egyetem és a Cambridge-i Egyetem munkatársait is bevonó kutatás a kormeghatározási módszerek finomításával minden eddiginél pontosabb képet ad arról, miként alakították a járvány hosszú távú dinamikáját az éghajlati változások és a fegyveres konfliktusok, ami a modern járványügyi megfigyelések számára is alapvető jelentőséggel bír.
- A Tartui Egyetem vezetésével végzett új kutatás huszonhat történelmi pestisgenomot elemzett tizenegy európai régészeti lelőhelyről.
- A tudósok egy új kormeghatározási módszerrel sikeresen kötötték össze a kórokozó genetikai vonalait a korabeli krónikákban feljegyzett járványkitörésekkel.
- Az eredmények bizonyítják, hogy a 14-18. század között az éghajlati változások és a háborúk egyaránt elősegítették a betegség terjedését.
A tudósok huszonhat pestisgenomot rekonstruáltak több észtországi, oroszországi, angliai, hollandiai és svájci régészeti lelőhelyről származó maradványokból.
A második pestispandémia korát felölelő minták elemzése megcáfolta azt a korábbi feltételezést, hogy a kórokozó a nagy középkori járvány után csupán egyetlen európai helyszínen maradt volna fenn. A Marcel Keller vezette kutatócsoport megállapította, hogy a betegség folyamatosan új vadon élő rágcsálópopulációkban alakított ki tartós bázisokat.
/filters:format(webp)/filters:no_upscale()/prod01/cdn/media/stirling/news/news-centre/2026/sep-26/Headstone-with-skull-and-crossbones-in-Greyfriars-Kirkyard,-Edinburgh,-Scotland-1200X630.jpg)
A terjedésben a kereskedelmi útvonalak, a menekültek és a hadseregek mozgása is kulcsszerepet játszott, amit a 17. századi harmincéves háborúhoz és a 18. század eleji nagy északi háborúhoz köthető újonnan szekvenált genomadatok is alátámasztanak.
A kutatás legjelentősebb módszertani újítása a történelmi kitörések pontosabb azonosításában rejlik. A régészeti leletek radiokarbonos kormeghatározása gyakran túlságosan tág, akár évszázados intervallumokat eredményez, ami nehezíti a genetikai adatok értelmezését. Ennek áthidalására a szakemberek egy olyan új eljárást dolgoztak ki, amely a baktérium evolúciós fáján elfoglalt pozíciója alapján szűkíti le a minták korát.
Philip Slavin történészprofesszor, a tanulmány társszerzője rámutatott, hogy a pontosított időkeretek révén a genetikai adatokat sikeresen tudták összekapcsolni a korabeli városi krónikákban feljegyzett konkrét járványhullámokkal, mintegy hetvenöt genom esetében elvégezve ezt a szisztematikus azonosítást.
Ez is érdekelhet
A kontextus vizsgálata rávilágított egy nagyarányú kórokozó-expanzióra az 1450 és 1500 közötti időszakban, amikor a baktérium három fő ágra vált szét. A kutatók szerint ebben az evolúciós robbanásban komoly szerepet játszottak a klímaváltozások, köztük a reneszánsz korának nagy aszályai, amelyek közvetlen hatással voltak a betegséget hordozó rágcsálókra mint természetes gazdatestekre.
Bár az 1347 és 1353 között tomboló fekete halál vitte végbe a legnagyobb pusztítást, az azt követő évszázadok visszatérő fertőzései generációról generációra formálták át a kontinens társadalmi és gazdasági viszonyait. A széles körű nemzetközi együttműködéssel készült tanulmány bizonyítja, hogy a pestis évszázados perzisztenciájának megértése a jelenkori fertőző betegségek terjedési és fennmaradási mechanizmusainak feltérképezését is nagymértékben segíti.
