Friss elemzések tanulságai a pestis áldozatainak tömegsírjáról

A Justinianus-kori pestis idején egy virágzó római város lakói napok alatt kényszerültek feladni évszázados temetkezési szokásaikat. Egy frissen elemzett tömegsír ritka részletességgel mutatja meg, hogyan reagált egy városi közösség a pandémia okozta összeomlásra.

Amikor a Justinianus-kori pestis elérte a várost

A világ első dokumentált pandémiájának csúcspontján az ókori római város, Dzseras területén több száz holttestet temettek el egymásra rétegezve, néhány nap leforgása alatt. A mai Jordánia területén fekvő település ekkor mintegy 15 000 lakost számlált, vagyis a temetés során a város népességének hozzávetőleg 1,5 százaléka került közös sírba, közel azonos időben.

A régészek több mint 200 csontvázat tártak fel egy elhagyott közösségi térben. A holttesteket gyors egymásutánban, minden hagyományos temetkezési rendet félretéve helyezték el. Arányait tekintve ez egy mai egymilliós város esetében mintegy 15 000 ember egyidejű eltemetésének felelne meg. A leletek azt mutatják, hogy a Justinianus-kori pestis olyan mértékben terhelte túl a városi infrastruktúrát, amely még a modern kor mércéjével is rendkívüli lenne.

Biológiai bizonyítékok a Justinianus-kori pestisre

A kutatók több elhunyt fogmintáit is elemezték, és legalább öt esetben sikerült kimutatni a Yersinia pestis baktérium DNS-ét. Ez genetikai szinten is igazolja, hogy az áldozatok a pandémia következtében haltak meg. Bár a bizánc kori források a 6–7. században széles körű járványról számolnak be, a tömegsírok többsége eddig nem került elő. Dzseras az első olyan lelőhely, ahol a pestishez köthető tömeges temetkezést régészetileg és genetikai módszerekkel egyaránt sikerült bizonyítani.

A temetkezés új megvilágításba helyezi az ókori városok népességmozgását is. Normál körülmények között a sírokban olyanok nyugszanak, akik ott nőttek fel, ahol eltemették őket. A kutatóknak nincs lehetőségük minden sírt feltárni és megkeresni a nem helyiek maradványait. Dzseras esetében azonban kiderült, hogy a mindennapi közösségekbe ágyazott, mobil csoportok nyomai a járvány idején koncentrálódtak egyetlen pillanatba. A tömegsírban sok olyan személy feküdt, aki nem helyi volt, de ott lelte a végzet, így a kutatók különbséget tudtak tenni a két népesség között.

A Justinianus-kori pestis, mint társadalmi esemény

„A korábbi kutatások azonosították a kórokozót. A dzserasi lelőhely ezt a genetikai jelet emberi történetté formálja: megmutatja, kik haltak meg, és hogyan élte meg egy város a válságot” – fogalmazott Rays Jiang, a University of South Florida rendszertudósa.

A kutatás rámutat arra, hogy a pandémiák nem pusztán biológiai jelenségek. A Justinianus-kori pestis esetében a betegség mélyen beavatkozott a mindennapi életbe, az utazásokba, a szokásokba, mindennapi életbe, olyan nyomokat hagyva hátra, amelyek más körülmények között láthatatlanok maradtak volna.