Feltalálók, akik a saját találmányuk áldozataivá váltak

A repülni vágyó szabó, a saját kivégzőeszköze által meggyilkolt ezermester, a radioaktivitás úttörő kutatója, az autótervező, a repülőautó megálmodója, valamint a rotációs nyomdagép kiagyalója - tanulságos és egyben bizarr történetek azokról a feltalálókról, akiknek halálát a saját találmányaik okozták.

A kegyetlen kivégzési módszer kiagyalója

Az őskor óta lakott szicíliai Akragasz (Agrigento) i. e. 6. században élt, véreskezű türannosza, Phalarisz parancsba adta a korszak híres bronzöntő mesterének, az athéni Perillosznak, hogy készítsen egy embertelen kivégzőeszközt. Még a pontos utasításokat is megszabta: egy olyan bika alakú bronztartályt kell létrehoznia, amelybe be lehet zárni egy embert. A találmányt úgy alakították ki, hogy miközben alulról tűzzel melegítették, a benne gyakorlatilag megsülő ember hangját az akusztika, valamint a különböző csövek miatt a kívül állók úgy hallották, mintha a bika bőgne és fújtatna. Phalarisz úgy döntött, hogy a félelmetes találmány első áldozata maga az alkotó lesz. A zsarnok - akiről úgy hírlett, hogy éhségét olykor csecsemők elfogyasztásával csillapította - hatalmát 16 éves terrorja után végül egy csapat lázadó döntötte meg, ezt követően belülről is megcsodálhatta a bronzalkotás "szépségeit".

Akit bekapott a rotációs nyomdagép

William Bullock amerikai feltaláló 1863-ban bejelentett találmányával forradalmasította a nyomdaipart, rotációs nyomdagépe segítségével növelte a sebességet, valamint a hatékonyságot. Nyomdagépének lényege az volt, hogy a korábbi gyakorlattal ellentétben nem kézzel kellett adagolni a papírokat a prések alá, hanem e fáradságos folyamatot automatizálta, így egy óra leforgása alatt akár 12 ezer oldalt is ki tudott nyomtatni a gép. Azonban a sajtó által valósággal ünnepelt nyomdagép 1867. április 3-án a tervezője ellen "fordult": Bullock egy hajtószíjat próbált meg menet közben rárugdosni a lábával a továbbfejlesztés alatt álló nyomdagép tárcsájára, amikor a lábát bekapták a fogaskerekek. A súlyos sérülés következtében néhány nap múlva a láb üszkösödni kezdett, így az orvosok az amputáció mellett döntöttek: Bullock 1867. április 12-én az operáció alatt hunyt el.

A repülő szabó

A 20. század hajnalán a repülés még gyerekcipőben járt, így a (halálos) balesetek esélye is jóval nagyobb volt, mint manapság. Több társaság is megpróbálkozott valamilyen szerkezet kifejlesztésével, amely a repülőgép meghibásodása esetén a könnyebb és biztonságosabb földet érést segítette volna elő. 1911-ben egy bizonyos Lalance ezredes 10 ezer frankos díjat ajánlott fel annak, aki egy biztonságos, ám 25 kilogrammnál nem nehezebb ejtőernyőt készít el.

Franz Reichelt osztrák származású, Franciaországban élő szabómester, akit már korábban is foglalkoztatott a bajba került pilóták megmentésének ötlete, kapva kapott az alkalmon, és engedélyt kért, hogy a párizsi Eiffel-toronynál tesztelje találmányát, amely közelről sem hasonlított a mai ejtőernyőkre, inkább egy méretes, plusz vászonfelületekkel és gumibotokkal "megerősített" kabátra emlékeztetett.

Az engedélyt a hatóságok azért adták ki, mert a szabó közölte, hogy bábuval fogja tesztelni "ejtőernyőjét". 1912. február 4-én a toronyba érkezvén Reichelt a helyszínen tartózkodó újságíróknak kijelentette: ő fog ugrani. Barátai megpróbálták lebeszélni, hivatkoztak a heves széllökésekre, a hidegre, illetve a korábbi kudarcaira, azonban a szabó rendíthetetlen volt.

Reggel 8:22-kor a torony vaskorlátjához lépett, s a felvételeken is jól láthatóan másodpercekig habozott, majd elrugaszkodott. Találmánya szinte semmit sem ért, Reichelt 57 méterről mindenféle tompítás nélkül zuhant a gyepre, ahol 15 centiméter mély krátert hagyott maga után. Egy vizsgálat később azt állapította meg, hogy a zuhanás másodperceiben szívrohamot kapott, és tulajdonképpen ez okozta a halálát.

A "sugárzó" asszony

A később két Nobel-díjat is elnyerő Madame Curie férje laboratóriumában a Röntgen által felfedezett sugarakat és az uránsugárzást tanulmányozta, miközben rájött, hogy az uránszurokérc jóval erősebben sugároz, mint azt urántartalma indokolná. Ebből levonta a logikus következtetést: valószínűleg olyan anyag található benne, amelynek radioaktivitása még az uránénál is nagyobb. Férjével közösen egy fűtetlen és rozoga faházban négy év alatt 8 tonna bányameddőből 0,1 gramm rádiumkloridot állítottak elő, ebből kénsavval vonták ki a fémet, amely olyan erősen sugárzott, hogy a sötétben látni lehetett. 1898-ban jelentették be a Marie hazájáról polóniumnak elnevezett új radioaktív elem felfedezését, s még abban az évben megtalálták a rádiumot is. Eljárásukat szabadalom nélkül közkinccsé tették, holott meggazdagodhattak volna belőle.

Marie Curie felhívta a figyelmet a „csodálatos” elemre, a rádiumra, amelynek sugárzása képes a rák gyógyítására, és amely spontán módon sötétben is megfigyelhető zöldes fehér „fényt” bocsát ki. A felfedezéseket követően az anyagra - és annak ipari gyártására - való kereslet gyors növekedésnek indult. Az orvosi célokon túl a rádiumot világító festékek gyártására is használták, karórák mutatóin és számlapjain, repülőgépek magasságmérőin, valamint egyéb olyan eszközökön alkalmazták, amelyeknél fontos volt, hogy sötétben is látszódjanak.

1906-tól kezdve azonban már megjelentek olyan cikkek is - többek között magától Marie Curie-től -, amelyek alátámasztották a rádium veszélyességét. Egyre több és több orvos halt meg a rádiummal való érintkezés miatt, majd 1934 júliusában életét vesztette maga Marie Curie is, aki az általa felfedezett sugárzás áldozataként fehérvérűségben halt meg. Laboratóriumi jegyzőkönyvei ma is oly erősen sugároznak, hogy egykori gazdájuk ujjlenyomatát filmre lehet vinni róluk. Sok kutató ma sem érti, hogy a radioaktivitással mindenféle védőfelszerelés nélkül dolgozó asszonyt csak négy évtized múltán vette le a lábáról a gyilkos sugárzás.

Az autótervező

A német származású Fred Duesenberg 9 éves volt, amikor családjával az Egyesült Államokba költöztek. Öccsével kezdetben kerékpárokat építettek, majd autószalont nyitottak. Az első, Marvel névre keresztelt gépkocsijukat 1904-ben építették, később áttértek a versenyautók tervezésére és gyártására. Az első Duesenberg-motor hajtotta versenyautó 1914-ben a tizedik helyen végzett. Az első világháború során több francia repülőgépbe, valamint hajóba is az ő motorjaik kerültek beépítésre. Habár Fred Duesenberg sohasem kapott mérnöki képesítést, tulajdonképpen neki köszönhető, hogy Észak-Amerikában elterjedt a nyolchengeres motor.

Az egyik, Jimmy Murphy által vezetett Duesenberg-autó volt az első amerikai versenyjármű, amely 1921-ben megnyerte a francia Le Mans-i nagydíjat. Habár világszínvonalon építették autóikat, a kereslet kicsi volt a versenyautókra, így az 1920-as évek második felétől főként a személygépkocsikra fókuszáltak.

Fred Duesemberg és egyik versenyzője

1931 júliusában az Autógyártók Társaságának ülésén Fred Duesenberg azt jósolta, hogy néhány éven belül gyakori lesz az amerikai autópályákon a 100 mérföld/órás (160 km/h) sebesség. A sors iróniája, hogy egy évvel később a nedves Lincoln Highway-n nagy sebességgel száguldozva Duesenberg a Ligonier-hegységben a pennsylvaniai Jennerstown közelében saját maga tervezte autójával felborult. Súlyos sérüléseket szerzett, azonban az orvosok szerint minden esély megvolt a gerinc-, illetve a vállsérülésből való felgyógyulásra, amikor valószínűleg a sok fekvés miatt váratlanul mellhártyagyulladása lett, amely végül a feltaláló életét követelte.

A repülő autó megálmodója

A mérnök végzettségű Henry Smolinski álma egy majdan a kereskedelmi forgalomban is kapható "autórepülő" volt, amellyel bárki az egekbe emelkedhetett volna. Merész célját követve felmondott az USA akkori vezető repülőgépgyártójánál, a Northropnál, s saját céget alapított. Két év leforgása alatt, 1973-ra építették meg a két, AVE Mizar névre keresztelt járműt, amelyeket egy-egy Ford Pintóból (akkoriban az egyik legkönnyebb tömegű gépjármű), valamint egy Cessna repülőgép farkából és szárnyaiból eszkábáltak össze, három pedig építés alatt volt.

A furcsa szerkezet szerinte azért körözte volna le a hagyományos repülőket, mivel az autó 210 lóerős motorjának köszönhetően jelentősen lerövidült volna a felszálláshoz igénybevett földi út hosszúsága, ahogyan a leszállási útszakasz is: mindössze 160 méterre. Több tesztrepülés is sikeres volt, bár az egyik alkalommal egy mező közepén sikerült földet érnie a pilótának. A tömeggyártást 1974-ben kezdték volna meg, azonban az 1973. szeptember 11-i tesztrepülésen Smolinski és társa, Harold Blake halálos kimenetelű balesetet szenvedtek, miután az autóról a felületes hegesztésnek köszönhetően leváltak a szárnyak.

Hordóban a Niagara-vízesés tetején

1984-ben Karel Soucek, a csehszlovákiai születésű kanadai kaszkadőr a fejébe vette, hogy egy saját készítésű hordó segítségével leereszkedik a Niagara-vízesésen. Miután egy próbaesésen letesztelte a 2,7 méter hosszú, 1,8 méter széles, vörös színű "járművét", amelyre a "Niagara utolsó fenegyereke - 1984" volt ráírva, július 2-án beleült, s nekirugaszkodott a mélységnek. Bár több helyen vérzett a teste, túlélte a zuhanást, amelyért később 500 dollár bírságot kellett fizetnie, mivel azt engedély nélkül hajtotta végre. Mellette több tízezer dollárt keresett a filmes jogok, valamint az interjúk miatt.

A sikerén felbuzdulva meggyőzött egy céget, hogy finanszírozza egyik újabb hajmeresztő vállalkozását, amely során a texasi Houston Astrodome tetejéről, mintegy 55 méteres magasságból nézne farkasszemet az alatta tátongó mélységgel, valamint az odaépített vízaknával. Soucek 1985. január 19-én sorra kerülő mutatványa azonban tragikus véget ért: a hordó nem a tartály közepére, hanem annak széléhez csapódott, a kaszkadőr súlyos sérüléseket szenvedett, s másnap elhunyt. A Niagara-vízesés mellett temették el.