Expedíció a mocsaras pokolban – így találta meg Stanley Livingstone-t

1871 márciusában Henry Morton Stanley elindult az afrikai Bagamoyo kikötőjéből a szó szerinti ismeretlenbe, hogy megtalálja a három éve magáról hírt sem adó skót kutatót, David Livingstont, aki mindenféle nyom nélkül tűnt el Afrika szívében. A fiatal, mindössze 30 esztendős, tettre kész, karrierista újságíró Stanley a New York Herald megbízásából utazott el a fekete kontinensre. A walesi születésű, törvénytelen gyermekként felcseperedő, igen kalandos életet élő zsurnaliszta dolgozott hajósinasként, tengerészként, harcolt az amerikai polgárháború mindkét oldalán, a britekkel eljutott Etiópiába és a spanyol polgárháborúból is tudósított. „Bárhol is legyen Livingstone, bizonyos, hogy nem fogom feladni a hajszát. Ha életben van, fogják még hallani a szavait, ha pedig halott, akkor is megtalálom, és hazaviszem a csontjait” – írta Henry Morton Stanley a New York Herald szerkesztőjének. 145 évvel ezelőtt, 1871. november 10-én végül megtalálta az elveszett kutatót, és feltehette neki azóta már emblematikussá váló kérdését.

„Dr. Livingstone, ha nem tévedek?”

Amikor Stanley megkezdte a cseppet sem veszélytelen küldetését, túlzás nélkül állítható, hogy David Livingstone volt a legismertebb afrikai felfedező. A skót utazóról és misszionáriusról szinte mindenki tudta akkoriban, hogy még 1843-ban túlélt egy oroszlántámadást, feltérképezte a Zambézi-folyót és gyakorlatilag átgyalogolt a fekete kontinens egyik partjától a másikig. 1866-ban belekezdett élete egyik legnagyobb vállalkozásába: meg akarta keresni a Nílus mesésnek mondott forrásvidékét.

A misszió sorsáról 1866 és 1871 között csupán szóbeszédek kerültek nyugatra, például néhány elszökött kísérője azt terjesztette, hogy a bennszülöttek megölték a felfedezőt, az utolsó két-három évben pedig semmilyen kézzelfogható bizonyíték nem volt arról, hogy a skót életben van. Sokan Európában már kész tényként kezelték halálát.

Livingstone utolsó ismert tartózkodási helye a Tanganyika-tó partja volt, így a Herald-expedíció is erre vette az útját. Március és október között a harcok gyötörte, szegénységben sínylődő dzsungelben vezetett az útjuk, amely során a cecelegyek, valamint a krokodilok támadásai rengeteg állat pusztulását eredményezték, és több tucatnyi hordár szökött meg a karaván mellől, vagy halt meg a mocsaras pokol betegségei következtében. Stanley maga is elkapta a vérhast, a himlőt és a maláriát, ennek ellenére nyaktörő ütemben hajszolta embereit. Végül októberben több mint ezer kilométer megtételét követően megérkeztek a Tanganyika melletti Ujiji falu mellé, amely ma Tanzániához tartozik.

Miután számos, egy Ujijiben élő fehér emberről szóló pletykát hallottak, Stanley felvette legelegánsabb ruháját és társaival elindult a faluba, ahol megpillantott egy helyiek által körbevett, beteges, európai kinézetű embert, akinek arcát hosszú ősz szakáll borította, feje tetejét pedig rakoncátlan tincsek borították. Odament hozzá, kezet nyújtott, és feltette a már bizonyára sokak által jól ismert kérdést (holott sejthette, hogy ezer kilométeres körzetben esély sincs arra, hogy más fehér emberrel találkozzék): „Dr. Livingstone, ha nem tévedek?” (Más fordításokban: „Dr. Livingstone, nemdebár?”, „Ugyebár Dr. Livingstone-hoz van szerencsém?”) Az idegen igenlő választ adott, Stanley pedig megkönnyebbült sóhajjal vette tudomásul sikerét: „Hálát adok Istennek, amiért láthatom Önt, doktor”.

Livingstone nyomában

Livingstone elmesélte „felfedezőjének”, hogy már évek óta szerencsétlenség övezi munkásságát. A Nílus-expedíciót a tolvajlások és a hordárok tömeges szökése gyakorlatilag ellehetetlenítették. A trópusi betegségek kiszívták az erejét, és arra lett kényszerítve, hogy arab rabszolga-kereskedőkkel tartson. Éppen egy kis kunyhóban tengette mindennapjait, amikor Stanley-ék megérkeztek.

Aggasztó egészségügyi állapota ellenére Livingstone visszautasította az ajánlatot, hogy hazatérjen Európába, ő inkább folytatta a Nílus-forrásvidékének felkutatására indított expedícióját, miután Stanley segítségével feltölthette készleteit. A megmentői vele tartottak, és 1872 márciusában elindultak a mai Zambiához tartozó Bangweulu-tó felé, déli irányba. A halálos betegségek később utolérték, és 1873. május 1-jén malária és vérhas következtében életét veszítette.

Habár Livingstone karrierjének és életének vége szakadt, Stanleyé csak ezután kezdődött. Hazatérte után a New York Herald-expedíciónak köszönhetően igazi híresség lett belőle. Útjáról 1872 nyarán kiadott – Hogyan találtam meg Livingstone-t, utazások, kalandok és felfedezések Közép-Afrikában című – könyve bestsellerré vált. Érdekes, hogy a mű hatalmas vihart kavart az Egyesült Királyságban, ahol csak nehezen törődtek bele, hogy nem egy britnek, hanem egy amerikai zsurnalisztának sikerült a híres felfedező nyomára bukkannia.

Rövid ideig ismét riporterként tevékenykedett, de nem tudott ellenállni Afrika hívó szavának, és 1874-ben a Herald és a London Daily Telegraph finanszírozta expedíció keretében ismét visszatért a fekete kontinensre, hogy Livingstone befejezetlenül záródó felfedezéseit folytassa. Az 1874-es expedíciója az egyik legvakmerőbb afrikai utazásként vonult be a történelemkönyvekbe.

Véres Afrika

Stanley a kontinens középső vízgyűjtő területeit járta be, és ő lett az első ember, aki Afrika legnagyobb felületű tavát, a Viktória-tavat megkerülte, majd a Tanganyika-tó érintésével a Kongó felső folyása, a Luababa folyó segítségével kijutott az Atlanti-óceánig.

A vetélytársaival és a természeti körülményekkel elkeseredett küzdelmet vívó Stanley olykor pisztollyal bírta gyorsabb iramra teherhordóit, máskor pedig szó szerint háborút folytatott a bennszülöttek ellen. A több mint hétezer kilométeres, 1001 (más források szerint 999) napig tartó út vérfagyasztó kalandjai során több mint háromszáz emberéből 227 elhunyt. Az elefántcsonttal megpakolt és élményekkel teli újságíró természetesen könyvet írt útjáról, ennek címéből ered a fekete kontinens kifejezés. 1878-ban Mark Twain így írt róla: „Stanley lesz az egyetlen ma élő ember, akire száz év múlva is emlékezni fognak”.

Habár Livingstone felkutatása és az afrikai expedíciók valóban jót tettek Stanley hírnevének, 1878 utáni afrikai tevékenysége már kevésbé. Mivel a briteket nem érdekelte Belső-Afrika, Stanley a belgák szolgálatába állt, és – humanitárius törekvéseknek láttatva – megteremtette a későbbi Kongó Szabadállam nevű gyarmat infrastruktúráját.

A „Közép-afrikai Nemzetközi Fejlesztési Társaság” vezetőjeként Stanley hihetetlen gyorsasággal utat és vasutat építtetett, gőzhajót indított felfelé a Kongón. Az útjába kerülő törzsfőnököktől csalással vagy erőszakkal szerezte meg a földet, ha szükségesnek érezte, gondolkodás nélkül lövetett; emberei nem véletlenül ragasztották rá a Bula Matari, azaz a Sziklatörő nevet. Ellentmondásos megítélését csak tovább növelte az 1887-1889-es szudáni expedíciója, amelynek keretében a németek szolgálatában álló, muszlim felkelők kezére került Emin pasát kellett kiszabadítania. Embereinek egyik fele elhunyt a trópusi betegségekben, másik fele pedig válogatás nélkül kínozta és gyilkolta a helyieket.

1890-ben visszatért Londonba, ahol hősként fogadták. Viktória királynő még lovaggá is ütötte. A 20. század elején fokozatosan napvilágra kerülő kongói brutalitás azonban már beárnyékolta az újságíróból lett felfedezőt és emlékét. 1904-es halála után sorra derültek ki túlzásai és hazugságai, bizonyítékok kerültek elő az afrikaiakkal való kegyetlenkedéseiről. Ugyanakkor le kell szögezni: az energikus és tehetséges ember tagadhatatlan érdeme, hogy közelebb kerültünk Afrika titkainak megfejtéséhez.