Elhibázott döntések, mindent eldöntő rohamok: a középkor 9 sorsfordító ütközete

Habár sok esetben a folyamatos háborúzás és a páncélos lovagok juthatnak az ember eszébe a középkorról, gyakran egyáltalán nem világos, mely ütközetek voltak a maguk korában a legjelentősebbek. Alább olvasható 9 ütközet a középkorból – némelyek ismertebbek, némelyek kevésbé, de mind óriási jelentőséggel bírtak.

A Tours és Poitiers közötti ütközet (732)

A tours-i, illetve poitiers-i csataként is ismert, valójában valahol a két település között zajlott csata (amely nem tévesztendő össze az 1356-os poitiers-i csatával) jelöli a muszlim seregek legmélyebb behatolását Nyugat-Európa területére. A portyázások immár a mai Franciaország középső és északi vidékeit is fenyegették. 732-ben Abd al-Rahman serege elfoglalta Bordeaux-t Odo gróftól és aquitaniai katonáitól, majd észak felé indult. Odo addigi ellenségétől, Martell („kalapács”) Károlytól kért segítséget, aki az előző évben észak felől portyázott Aquitaniában. Olyan súlyosnak ítélték a mór fenyegetést, hogy erőiket egyesítve október 10-én Tours és Poitiers között megütköztek Abd al-Rahmannal.

Az egész napos harc során a frankok gyalog harcoltak, áthatolhatatlan pajzsfalat képezve, amely egy korabeli beszámoló szerint „egy jégfalhoz” volt hasonlatos. A muszlim könnyűlovasság nem tudta áttörni a frank gyalogság alakzatait, a csata hevében pedig maga Abd al-Rahman is elesett, ami elhozta a mór sereg összeomlását.

A mórok elleni harc a spanyol reconquistával („visszafoglalás”) folytatódott az évszázadok során, amelynek fordulópontja az 1212-es Las Navas de Tolosánál vívott csata volt. Mindazonáltal a muszlim uralom több mint hét évszázaddal Tours után is jelen volt az Ibériai-félszigeten – a Granadai Emírség csupán 1492-ben esett el.

Hastings (1066)

Az angol történelem leghíresebb dátuma azé a csatáé, amely az ország normann hódítását eredményezte. Gondos és óriási léptékű előkészületek után Vilmos, Normandia hercege, az angol trón követelője partra szállt Pevenseynél, majd október 14-én harcba bocsátkozott II. Harold királlyal.

Az angolok fáradtak voltak, de magas harci kedvvel bírtak, miután három héttel korábban a norvégok felett arattak győzelmet a yorkshire-i Stamford Bridge-nél. Innen erőltetett menetben érkeztek Hastingshez, ahol felálltak egy domb tetejére és felvették megszokott, összezárt pajzsos alakzatukat. Körülbelül 10 000-en lehettek a körülbelül 7000 normannal szemben.

Miután a normann nehézlovasság nem tudta áttörni az angolok vonalait, visszavonulást színlelt, melynek hatására az angol alakzat megtört. A normannok ezt követően visszafordultak, és megtizedelték ellenségeiket. A csatában II. Harold is elesett – hogy pontosan hogyan, vita tárgyát képezi. Lehetséges, hogy egyszerűen levágták, a bayeux-i kárpit ábrázolása szerint viszont nyílvessző fúródott a szemébe – ez azonban szimbolikus büntetés is lehet, Vilmos szerint ugyanis Harold korábban megesküdött neki, hogy nem foglalja el a trónt.

A közhiedelemmel ellentétben nem ez volt az Anglia elleni utolsó jelentős invázió – 1216 májusában a János király (Földnélküli János) ellen lázadó nemesek az országba hívták Lajos francia herceget, hogy vegye át a király helyét, ha el tudja foglalni az országot. Lajos hadjárata nem volt sikeres, de Anglia területének fele egy éven át az ő fennhatósága alatt állt.

Hattin (1187)

E győzelem volt Szaladin szultán és a muszlimok legnagyobb diadala a keresztesek felett a Szentföldön. Egyiptom és Szíria szultánja 30 000 fős sereget gyűjtött össze, és a mai Izrael területén fekvő Tibériás városának ostromával kihívta maga ellen a keresztes államokat. A terv bevált – Guidó jeruzsálemi király, figyelmen kívül hagyva az ezzel ellentétes tanácsokat, egy 15-20 000 fős sereggé összevonva embereit (vélhetően ez volt a valaha összeállított legnagyobb keresztes sereg) július 3-a és 4-e folyamán megpróbálta felmenteni az ostromlott várost.

Szaladin ügyesen használta ki a terepet, hogy a keresztesek ne juthassanak vízhez, míg saját emberei vízközelben táboroztak. A melegtől szenvedő keresztesek bajait azzal is tetézte, hogy Szaladin felgyújtotta az őket körülvevő aljnövényzetet. A kitörni képtelen, elcsigázott és kiszáradt keresztesek végül a „Hattin szarvainak” nevezett vulkanikus képződménynél ütköztek meg a muszlimokkal, ahol totális vereséget szenvedtek. Guidó királyt váltságdíj ellenében bocsátották szabadon, a többi foglyot egy fő – a templomosok nagymestere, Gérard de Ridefort – kivételével mind lefejezték.

A Jeruzsálemi Királyságnak így alig maradt ember a védelmére, és magát Jeruzsálemet is rövidesen elfoglalta Szaladin. Az európai országok válaszul megindították a harmadik kereszteshadjáratot (1189-1192), de az ezt vezető I. (Oroszlánszívű) Richárd angol király csupán korlátozott sikereket ért el, és a keresztes államok napjai meg voltak számlálva.

Bouvines (1214)

Bouvines talán a francia történelem leginkább nagyra becsült csatája. Az 1180 óta uralkodó II. Fülöp (Fülöp Ágost) francia király új csúcspontra juttatta királyságát és dinasztiáját, a Capetingeket.  Mindez azonban kockán forgott 1214-ben, mivel János angol király egy utolsó kísérletet tett Normandia és más, korábban elvesztett földjei visszaszerzésére.

Miközben János nyugat felé hajózott, szövetségesei IV. Ottó német-római császár vezetésével északkelet felől nyomultak előre, hogy korai véget vessenek Fülöp uralmának. Ez a sereg volt az, amely megütközött Fülöpével Tournai város közelében július 27-én. Fülöp óvatos hadvezér volt, és abban reménykedett, elkerülheti az ütközetet, Ottó serege azonban rajtaütésszerűen rátámadt a franciákra a Bouvines nevű falunál.

Az ezt követő elkeseredett harcban egy ellenséges katona kampós fegyverével lerántotta Fülöpöt a lováról. A haláltól az mentette meg a francia királyt, hogy egyik testőre rávetette magát, és saját testével felfogta a gyilkos ütéseket. A német-római sereg végül teljes vereséget szenvedett. Fülöp további tíz éven keresztül uralkodott Franciaországban, megvetve annak erős európai hatalma alapjait, míg János királyra a következő évben a hadakozásba belefáradt nemesei ráerőltették a Magna Carta Libertatumot, amellyel hatalma egy részének feladására kényszerült.

Sandwich (1217)

A Sandwichnél vívott tengeri ütközet az egész középkor egyik gyakorta figyelmen kívül hagyott, ám igen jelentős csatája. Általában III. Eduárd angol király Sluisnél 1340-ben a franciák felett aratott diadalát (amely egyben a százéves háború nyitánya) tekintik Anglia első nagy tengeri győzelmének, ez azonban korántsem igaz.

1217 nyarán Lajos francia herceg és serege már több mint egy éve Angliában voltak, a Magna Carta-párti angol nemesek mellett harcolva. Miután májusban Lincolnnál vereséget szenvedett, Lajosnak erősítésre volt szüksége. Augusztus 24-én egy nagy francia flotta indult útnak Anglia felé, Lajos felesége, Kasztíliai Blanka és admirálisa, Szerzetes Euszták (egy szellentő, káromkodó, nőnek öltözött kalóz, korábban bencés szerzetes) szervezésében.

Az angolok több technikai újítással várták a franciákat, például égetett mésszel teli cserepekkel lőtték hajóikat, megvakítva a legénységet. A franciák súlyos veszteségeket szenvedtek, Eusztákot pedig elfogták és kivégezték. Ha a francia erősítés partot ért volna, Lajos inváziója hosszabbra nyúlt volna, és Anglia akár újabb hódítás áldozata lehetett volna, ahogy 1066-ban. Sandwich ennélfogva fontosabb tengeri győzelemnek tekinthető angol szemszögből, mint akár a spanyol armada legyőzése 1588-ban, vagy Nelson admirális győzelme Trafalgarnál 1805-ben. Erősítés nélkül Lajos kénytelen volt békét kötni és elhagyni Angliát.

Muhi (1241)

A 13. században a mongolok viharos támadást indítottak Európa keleti része ellen, Batu kán és hadvezére, Szubotáj vezetésével. 1241 tavaszán néhány napon belül legyőzték II. Henrik lengyel fejedelem seregét Legnicánál (április 9.), valamint IV. Béla magyar király seregét Muhinál április 11-12-én.

Béla seregének létszáma akár a 20 000 főt is elérhette, és elsőre, a mongolok április 11-én éjjel indított támadásával szemben sikeresen védték meg a Sajó folyó feletti egyetlen hidat a táboruk közelében. Reggel Batu kán újabb támadást rendelt el, ekkor már kőhajítógépekkel tartotta távol a magyar számszeríjas csapatokat, valamint pontonhíd segítségével máshol is át tudta vinni csapatait a folyón. A kis területen felállított magyar szekértábort nyílzápornak vetették alá, a zűrzavarban a magyar sereg megsemmisült. A tatárjárásként ismert időszakban ezután példátlan pusztítást végeztek Magyarországon Batu kán seregei.

Mivel a király túlélte a csatát, és hamarosan elkezdte megszervezni az újabb ellentámadást, továbbá mivel a megerősített várakat nem tudták bevenni, a mongolok a következő évben elhagyták a Kárpát-medencét. Ebben szerepet játszott Ögödej nagykán halála is, amelynek nyomán a többi kán – köztük Szubotáj tanácsa ellenére Batu is – visszaindult keletre új vezért választani.

Morgarten (1315)

Manapság talán nehéz háborús népként gondolni a semleges Svájcra, a középkorban és a kora újkorban azonban a svájciak elszántan küzdöttek területeik függetlenségéért, továbbá értékes zsoldosokkal látták el Európa többi részét. A lovasság bevetésére meglehetősen alkalmatlan terepen a svájci kantonok első osztályú gyalogos egységeket hoztak létre, ahogyan azt 1315. november 15-én Morgartennél is demonstrálták.

A Habsburgok befolyása alól kitörni igyekvő svájciak magukra haragították I. Lipót osztrák herceget azzal, hogy testvére, Frigyes ellenében IV. Lajos bajor herceget támogatták a német-római uralkodóválasztáson. Lipót büntetőhadjáratra indult seregével, azonban Morgarten közelében egy erdős hágóban rajtuk ütöttek a svájciak, akik eltorlaszolták a hágó egyik végét, majd hátulról támadtak az osztrákokra. Kedvenc fegyverük, az alabárd segítségével súlyos veszteségeket okoztak az osztrák lovasság körében.

Az eredmény a korabeli források szerint „mészárlás” volt, a bajt tetézte, hogy több osztrák megfulladt, miközben egy közeli tavon keresztül próbált átúszva menekülni (egyes források szerint az osztrákok szándékosan vetették magukat a tóba inkább, mint hogy a svájciak végezzenek velük). A csatát követően kezdték meg a svájci kantonok konföderációba rendeződésüket, így Morgarten igen fontos epizódja a svájci történelemnek.

Castillon (1453)

A castilloni csata kettős jelentőséggel bír: a százéves háború utolsó ütközetének tekinti a történetírás, továbbá a puskapor első sikeres harctéri bevetését is jelenti. John Talbot, Shrewsbury earlje kísérletet tett Gascogne visszafoglalására a franciáktól, akik 7-10 000 fős sereggel ostromolták a Dordogne folyó partján, Délnyugat-Franciaországban fekvő Castillont. Talbot július 17-én érkezett meg, és rátámadt az ostromlók táborára, amelyet 300 ágyú és több száz kéziágyús katona védett. Ezek segítségével rengeteg angolt megöltek, egy szemtanú szerint „minden egyes ágyúgolyó öt vagy hat embert talált el, mindet megölve.”

Talbot lovát is megsebesítette a sortűz, az earl pedig az elesett állat alatt ragadt. Kiszolgáltatott helyzetében egy francia gyalogos végzett vele egy csatabárddal (amikor Talbot sírját 1860-ban felnyitották, láthatóvá vált, hogy koponyája a vágástól szétnyílt). Bordeaux megadta magát, a vereség híre pedig átvetette az őrület határán VI. Henrik angol királyt. Habár ezt a korban még nem láthatták, a százéves háború tulajdonképpen véget ért.

Bosworth (1485)

A bosworth-i csata véget vetett a 30 éve tartó, utólag „rózsák háborújának” nevezett konfliktusnak, az angol történetírás innentől számítja a középkor végét és a kora újkor kezdetét, a Tudor-dinasztia hatalomra kerülésével. Jelentősége ellenére igen kevés forrás számol be az ütközetről, és még pontos helyszíne is vita tárgya.

A Lancaster-párti Tudor Henrik katonai akcióval távolította el a yorkista III. Richárdot a trónról. Miután augusztus elején partra szállt Walesben egy kisebb erővel, serege 5000-7000 fősre nőtt, mire augusztus 22-én Bosworth közelében összetalálkozott Richárd seregével, amely 11-12 000 főt számlálhatott. Richárd, amint megpillantotta Henrik zászlaját, rohamot rendelt el – Tudor Henrik élete valóban veszélyben forgott, tekintve, hogy zászlóhordozóját sikeresen megölték. Ekkor azonban Lord Stanley, egy nagy hatalmú északi úr, aki Richárd oldalán érkezett, átállt Henrikhez, amivel eldöntötte a csatát. A yorkisták közül aki tudott, elmenekült, Richárd pedig harcolva esett el. Henriket ott a csatatéren királlyá koronázták, és kezdetét vette óriási jelentőségű dinasztiája uralma.