Mit tekintettek „igaz háborúnak” a középkorban?

Gyakorta felmerülő kérdés, hogy ha a középkori Európában annyira fontos volt a keresztény tanítások szerinti élet, mégis miként lehetséges, hogy ennyi háború és egyéb konfliktus zajlott a kontinensen ebben az időszakban. Amint azonban a kor meghatározó teológusainak írásaiból kiderül, a középkor embere egyáltalán nem tartotta a keresztény értékrendtől idegennek a hadviselést.

Az emberi természet része (?)

A hadviselés, mint sok minden más, különféle értelmezéseken ment keresztül a világtörténelem során. Napjainkban szükséges rosszként vagy visszaszorítandó gonoszként is tekintenek rá sokan, annyi azonban tény, hogy Európára ma már nem jellemző a mindennapos fegyveres konfliktus. A középkorban, mint tudjuk, ez egészen másképp volt – különböző szinteken, a helyitől a nemzetköziig meglehetősen gyakran zajlottak kisebb-nagyobb háborúk. Hogyan viszonyulhattak ehhez az emberek?

E kérdéshez a középkori gondolkodásra és politikai kultúrára talán a két legnagyobb hatással lévő személy, Hippói Szent Ágoston (354-430) és Aquinói Szent Tamás (1225-1274) írásait érdemes megvizsgálni.

Ágoston az ember bűnbeesésének következményeként tekintett a háborúra. Szerinte a bűnbeesés előtti időben az emberi társadalom rendezett és békés volt, minden ember természeténél fogva engedelmeskedett „a béke kötelékeinek”, a versengés pedig nem létezett. E körülmények között nem volt szükség sem a kényszerítő jellegű államra, hogy a helyes irányba terelje az embereket, sem az „erővel való versengésre”, amely az önös érdekek érvényesítésére való rendezetlen törekvés eredménye.

Az emberiség bűnbeesésével és a két városra való osztásával (Ágoston „Isten városáról” című művében) azonban a háború visszavonhatatlanul bekerült az emberi viszonyok rendszerébe. Ez Ágoston szerint azért történt, mert az emberi város lakói –akiket Isten városának lakóitól az különböztet meg, hogy földi javakra és mások feletti uralomra vágynak – felfedezték, hogy egyéni és csoportos erőszak segítségével jobban elérhetik céljaikat. Más szóval sikeresen törekedhettek igazságtalan és romlott céljaik felé a háború által. Ágoston tehát alapvetően a bűn következményének tekintette a háborút – az ember Isten elleni lázadása és saját bűnös önzése folyományának. Talán nem meglepő módon a háborús állapotot gyakoribbnak is tekintette, mint a békéset. Ágoston úgy gondolta, a háború az a természetes és normális állapot, amelybe a bűnbe esett emberiség leereszkedett; a béke, amikor létrejött, aligha volt több egy szünetnél a folyamatos erőszakos konfliktus és versengés közepette.

Ágoston azonban amellett, hogy a bűnbeesés következményének tekintette, egyúttal a bűnre szabott büntetésként és orvosságként is gondolt a háborúra. Büntetésnek tekintve úgy érvelt, a háború által előidézett fájdalom, szenvedés és veszteség a méltó jussa az emberi városnak, amelynek lakosai eleve erkölcstelenek, és lázadnak Isten ellen. Orvosságként értelmezve azt írta, a háború mód az erkölcstelenek és lázadók fenyítésére, azaz a jobb belátásra térítésükre. Saját szavaival:

„(…) az ellenségtől szenvedett sanyart és csapásokat az isteni gondviselésnek kellene tulajdonítaniok, mely hadakkal szokta az emberek romlott erkölcseit megrendíteni s megjavítani, s hasonlókép a halandók jámbor s dicséretes életét is hasonló gyötrelmek által szokta megkisérleni, és a kisérletet kiállottakat vagy jobb hazába szólítani, vagy még e földön továbbra is bizonyos cél miatt megtartani (…)”

Ágoston számára tehát a háború a bűnösök megbüntetése és a bűnbánás és megjavulás felé történő elmozdításuk módja volt. Abban az esetben, ha nem idézett elő ilyen változást a bűnösben, szolgálhatta a kisebb, de szintén fontos másik célt, az igaztalanok legyőzését és erkölcstelen tetteik elkövetésétől való visszatartásukat.

Egy másik szinten Ágoston a közös „közbenső értékek” elérésének eszközét is látta a háborúban. Eme értékeket az állam mind az emberi város, mind Isten városa számára biztosította: a béke, az egyetértés, az anyagi szükségletek kielégítése, a támadásokkal szembeni biztonság és a rendezett társadalmi érintkezés. Ágoston azt ugyanis elvetette, hogy az állam alkalmas az arisztotelészi vagy a cicerói értelemben vett „közös jót” szolgálni, azaz a jó életet, az erényt vagy a tökéletességet előmozdítani az emberek körében. Mindössze annyi lehetséges érvelése szerint, hogy a két város lakói feltételes egyetértésbe bocsátkoznak korlátozott számú közös érték mentén, amelyeknek „közös haszna” van.

Ennek megfelelően Ágoston számára az állam morális célja mindössze „a biztonság és az elegendőség” biztosítása. E kontextusban a háború egy minőségében más orvosságként is szolgál a bűnbeesés következményeire: egyszerre eszköze a nem tökéletes, de erkölcsileg még védhető állam külső támadásokkal szembeni védelmének, valamint az Ágoston által „földi békének” nevezett állapot helyreállításának. Mivel a biztonság és a földi béke elősegítik az Istennel való minél bensőségesebb kapcsolatra való keresztény törekvést, úgy gondolta, az e célból folytatott háborúk nem csupán törvényesek, de időről időre „könyörtelenül szükségesek” is.

Igaz és igaztalan háborúk

Érdemes kiemelni, hogy Ágoston éles különbséget tett – nyilván saját korának jogi és politikai környezete alapján – a magánjellegű erőszak és a közösségi háború között. Az előbbi – érvelése szerint – azzal járt, hogy magánszemélyek erővel érvényesítik saját érdekeiket. Ágoston számára ez a fajta erőszak bűnös és tiltott volt, még akkor is, ha önvédelemből történne. Az utóbbi ezzel szemben azzal jár, hogy a jogszerű közösségi hatóságok erővel védik meg a közösséget és annak legitim jogait és érdekeit, s mint ilyen, eredendően igaz és törvényes. Ágoston szerint a legitim uralkodónak nem csupán joga van hadat viselni a politikai közösség nevében, de morálisan kötelező is neki. A közösség védelmében a hadviselés elmulasztásával az uralkodó megszegné kötelességét mind a közösség, mind Isten felé.

Végső soron Ágoston tiszta lételméleti különbséget tesz az igaz és az igaztalan háborúk között – ez a különbségtétel pedig az egész középkort végigkísérte, és enyhén módosított, valamint szekularizált formában egészen a jelenkorig kitart. E választóvonal meghúzását legfőképpen az motiválta, hogy a korai keresztényeket – akiknek aligha volt esélyük elszigetelni magukat az emberi város folytonos konfliktusaitól – némi iránymutatással lássa el, hogy miként ítéljék meg és igazolják a háborút. Miután a pacifizmus melletti érveket elutasította, Ágoston Cicero és Szent Ambrus műveiből merít amellett érvelve, hogy a háborúk igazak és engedélyezettek – ezáltal érdemesek a keresztény királyok és alattvalóik támogatására –, feltéve, hogy megfelelnek néhány kritériumnak.

Az első feltétele az igaz háborúnak, hogy azt egy kompetens és legitim hatóság hirdeti meg – ez alatt természetesen a királyokat, illetve császárokat értette, akik egy politikai közösség nevében cselekszenek.

Ágoston második feltétele szerint a háború csak akkor tekinthető igaznak, ha igaz célja van – mint például az állam védelme a külső agressziótól, az állam elleni vétkek megbosszulása, egy másik állam megbüntetése azért, mert nem képes jóvátenni a polgárai által okozott sérelmeket, a törvénytelenül szerzett tulajdon visszajuttatása jogos tulajdonosának, vagy az állam védelme az eretnekséggel szemben.

A harmadik feltétel szerint egy háború csak akkor lehet igaz, ha igaz szándékkal vívják – azaz a belső szándék a béke visszaállítása kell, hogy legyen, nem pedig a területfoglalás vagy népek meghódítása, és a cselekedeteket a keresztényi szeretet kell, hogy vezényelje, nem pedig a gyűlölet, mohóság, büszkeség vagy uralkodási vágy. Az e feltételeknek meg nem felelő háborúk Ágoston szemében igaztalanok voltak.

A háború természetét és célját illető későbbi középkori értelmezések ebben az ágostoni szemléletben gyökereztek, és nagy mértékben függtek tőle. A korszak értelmezése a háborúval kapcsolatban azonban tartalmazott egy fontos arisztotelészi dimenziót is, amely legrendszerezettebben Aquinói Szent Tamás, illetve örökösei, Auvergne-i Péter és Luccai Bertalan műveiben került kifejezésre. Nagyban merítettek a korukban nemrég újra felfedezett Arisztotelész műveiből, de Szent Ágostonéiból is – annyiban egyetértettek vele, hogy a háború gyökerei az ember bűnbeesésében leledzenek.

Közösségi háború és magánerőszak

Míg azonban Ágoston büntetésként és a bűn elleni orvosságként tekintett a háborúra, vagy legjobb esetben is a már önmagában is büntetésként, illetve a bűn orvosságaként szolgáló állam védelmének eszközeként, Tamás és köre jellemzően az erkölcsileg pozitívabb, arisztotelészi értelemben vett politikai közösség védelmének szükséges és legitim módjának tartották. Számukra a háború által szolgált közjó közel állt ahhoz a célhoz, hogy olyan politikai közösség jöjjön létre, amely lehetővé tette polgárai számára a valóban erkölcsös élet – „a jó élet” – folytatását. Ezt az életet két dolog vezérelte: az emberiség sajátos kapacitása arra, hogy észérvek mentén gondolkodjon (racionalitás), és hogy az észérvek szerint élje életét (azaz az erény vagy erkölcsi kiválóság követelményei szerint). A bűnbe esett emberiség igaztalan és tökéletlen világában ez néha megkövetelte az erő alkalmazását a közösség védelmében, a béke visszaállítására vagy a bűnösök megbüntetésére.

Tamás és köre abban alkotott igazán újat, hogy az ágostoni közös haszon helyett az arisztotelészi közjó fogalmát vitték bele a háború késő középkori lételméletébe. Miközben nagyrészt elfogadták az igaz háború ágostoni feltételeit, egyúttal újraalapozták az „igaz ügy” fogalmát, méghozzá az arisztotelészi politikatudományra. Hasonlóképp újraalapozták az uralkodó hadviselési jogosultságát az arisztotelészi elvek mentén, amellett érvelve, hogy nem annyira Istentől ered (ahogy Ágostonnál), mint inkább az uralkodó azon szerepéből, miszerint ő a királysága gyámja, vigyázója.

Ezen túlmenően Tamás szintén éles különbséget tesz a háború és a politika, illetve erőszak más formái között. „A teológia foglalata” („Summa theologica”) című művében így fogalmaz:

„A háború, helyesen szólva, külső ellenséggel szemben zajlik, egy nemzet, mint olyan, egy másik ellen, a verekedések pedig egyének között zajlanak, egy több ellen, vagy többen több ellen. A lázadás igazi értelmében véve egyazon nép másként gondolkodó részei között zajlik, ahogy például a város egyik része fellázad a másik ellen.”

E nézet szerint, amely Philippe Contamine francia történész szerint jól képviseli a késő középkori gondolkodást, a feudális viszályok és egyéb magánháborúk voltaképpen nem is minősülnek valódi háborúnak, hanem egy teljességgel más rendű, illetve osztályú erőszakot jelentenek.

Amennyire ez a két hagyomány meghatározta a középkori politikai gondolkodás kereteit, együtt is hatottak a háborút illetően egy olyan felfogás beágyazására és természetessé tételére, amely a következő nézeteket tartalmazza: a háború egy természetes (még ha szomorú is) része az emberi létnek; a háború az állam eszköze, amely szükséges a béke és rend biztosításához; továbbá a háború legitim módja a jogok érvényesítésének és az igazság előmozdításának. Ez a felfogás kihangsúlyozza a kategorikus különbségeket a közös háború és az erőszak különféle magánjellegű formái között. Míg egyesek a korban inkább az ágostoni nézeteket hangsúlyozták, mások inkább Aquinói Szent Tamás nézeteit és köréit, a középkorban kevesen értelmezték volna a háborút ezektől eltérő fogalomrendszerben.