Pietro Vitto Ottoboni 1610. április 22-én született. Édesapja Velence egyik előkelő polgára volt, aki nem sajnálta a pénzt, hogy gyermeke a legjobb iskolákat végezze el. A pádovai egyetemem tudásával, szorgalmával kiemelkedett a hallgatók közül. Rómába VIII. Orbán pápasága idején került. 1652. február 19-én X. Ince Brescia püspökévé nevezte ki. 1689. augusztus 4-én választották pápává, de rövid, 15 hónapos működése alatt sokmindent nem tudott tenni. Szembeszállt XIV. Lajos a gallikán egyházat támogató törekvéseivel, támogatta Velencét az oszmánok elleni küzdeleben. Magyar szempontból fontos, hogy 1690-ben boldoggá avatta Árpád-házi Kingát, IV. Béla király szentéletű leányát.
1878-ban szentelték pappá, 1897-ben kanonok, 1902-ben apát, 1909-ben pedig pápai prelátus lett. A katolikus közéletben 1903-tól játszott fontos szerepet. Ekkor választották a Szent István Társulat alelnökévé, 1915-ben pedig a Szent István Akadémia elnöke lett. Politikusként a keresztényszocialista mozgalom egyik megalapítója volt Magyarországon. 1904-től a Keresztényszociális Egyesületek Szövetségének elnöke volt, 1905-től pedig mint néppárti képviselő aktív politikai munkásságot folytatott. A forradalmi munkásmozgalommal szemben szorgalmazta a keresztényszocialista szervezetek létrehozását. Kiindulópontja az volt, hogy a társadalom és a nemzet fejlődésének feltétele a társadalmi egyensúly megteremtése. Aki a társadalmi békét akarja, annak akarnia kell a társadalmi igazságosságot is. Hangsúlyozta a keresztény erkölcs, a szociális igazságosság és a politikai demokrácia szerves egységét. Parlamenti felszólalásaiban sürgette a nemzetiségi jogok megadását, a sztrájkjogot, a nyomor felszámolását. Később a Néppártból is kilépett, mert az eltért a keresztényszocialista elvektől. A katolikus pappolitikust Prohászka Ottokár szellemi elődjének tartják. 1923. november 15-én halt meg Budapesten.
1935-ben a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen jogi doktorátust szerzett. Az 1930-as évektől jelentős szerepe volt a magyar irodalmi életben: a népi írók műveinek támogatására 1939-ben megalapította a Magyar Élet Könyvkiadót, amely fennállásának 12 éve alatt 150 könyvet jelentetett meg, köztük Veres Péter, Sinka István, Asztalos István, Németh László, Balogh Edgár, Darvas József - és még sokan mások - műveit. Az 1942-es és 43-as szárszói konferenciák egyik szervezője volt, 1944-ben részt vett az antifasiszta mozgalomban. Kiadói tevékenységét 1949-ig folytathatta, akkor kiadóját, könyvesboltját államosították. Ezután kerámiakészítésből tartotta fenn családját. 1962-ben hamis vádak alapján egy évre bebörtönözték. 1970-ben feleségével az Egyesült Államokba települt, s New York magyar negyedében megalapította a Püski-Corvin Magyar Könyvesházat, amely a határon túl élő magyarság egyik szellemi központjává vált, 1975-től Püski Kiadó néven ismét könyvkiadásba fogott. 1988-ban hazatért, és Budapesten alapított kiadót és könyvkereskedést, tevékenységével támogatta a rendszerváltozást. 1995-től a Magyarok Világszövetségének elnökségi tagja. 1990-ben Bethlen Gábor-díjat, 1995-ben Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjat, 1996-ban Magyar Örökség-díjat és Bocskai István- díjat kapott, 2001-ben kitüntették a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével. A Magyar Művészeti Akadémia 2002-ben neki ítélte a 2001-es akadémiai aranyérem kitüntetést.
A dorogi születésű labdarúgó a Teherfuvar, a Honvéd, majd a Tatabányai Bányász kapusaként 1947-62 között 86 alkalommal őrizte a válogatott hálóját. A világ legjobb kapusai között tartották számon. Nemcsak kitűnő hálóőr volt, hanem új színt is vitt kapusjátékba: körültekintően irányította a védelem munkáját, együtt élt a játék minden mozzanatával. Szükség esetén kapuját messze elhagyva, szinte negyedik hátvédként hárította el a veszélyt, sőt ellentámadások indítására is lehetőséget adott. Az 1950-es évek legendás Aranycsapatának tagjaként az 1952. évi helsinki olimpián aranyérmet, az 1954. évi svájci világbajnokságon pedig - akkor csalódást keltően - ezüstérmet szerzett a magyar nemzeti válogatottal. Ezután még két világbajnokságon is védte a magyar csapat kapuját. A Honvéd színeiben három bajnokságot is nyert. Visszavonulása után Tatabányán és Salgótarjánban edzősködött. 1969-től nyugdíjaztatásáig a Volán SC ügyvezető elnöki tisztségét látta el. 1989 után az MDF, majd a Fidesz soraiban részt vett a közéletben.
A tanult foglalkozása szerint szíjgyártó szakmunkás már 1889-ben bekapcsolódott a szakszervezeti mozgalomba, ahol 1893-tól újságíróként és lapszerkesztőként tevékenykedett. Hamarosan az SPD, a Német Szociáldemokrata Párt vezetésébe is bekerült. 1905-1913 között az elnökség tagjaként, 1913. szeptember és 1918. február között elnökként irányította a pártot. 1912-től a Birodalmi Gyűlés tagja, 1916-tól pártja frakciójának vezetője is volt. 1918 novemberében (II. Vilmos császár lemondása után) Népbiztosok Tanácsa néven ideiglenes kormányt alakított. 1919. februártól haláláig (1925. február 28.) töltötte be Németország köztársasági elnökének tisztét. Hivatali ideje alatt a baloldali radikálisok és a kommunisták elleni fellépéseket elfogadta és támogatta. Friedrich nevű fia is politikus volt, 1948-67-ig Kelet-Berlin (NDK) főpolgármesteri tisztségét töltötte be.
De Marchi Milánóban született 1851. július 31-én. Bölcsészettudományi tanulmányokat folytatott, majd tanított, emellett éveken keresztül a milánói Tudományos Irodalmi Akadémia titkára volt, ahol stilisztikát adott elő. 1875-ben indította el a La Vita Nuova című folyóiratot, 1898-ban pedig a La Buona Parola című népszerű sorozatot, melyet kezdetben ő szerkesztett, illetve írt. A társadalmi fejlődés biztosítékát az erkölcsi nevelésben látta: a munkások ne harcoljanak a reformokért, hanem békésen eszközöljék ki azokat. Elítélte az arisztokrácia és a polgárság fényűző életét is. Főbb művei: A pap kalapja, 1888, Demetrio Piranelli 1890, A szép baba 1892.
Az I. világháború előtt a Huszadik Század, a Nyugat cikkírója volt. Novelláit 1912-ben Az élet felé című kötetben adta ki. 1913-14-ben bekapcsolódott a Galilei kör munkájába, 1914-ben az Új Magyar Szemle szerkesztője lett. Jászi Oszkár titkáraként tevékenyen részt vett a polgári demokratikus, ún. őszirózsás forradalomban, majd a külügyminisztériumban, illetve a kommün idején a külügyi népbiztonságon dolgozott. A Tanácsköztársaság bukása után először a Világ című napilap munkatársa, majd a Századunk szerkesztője lett. 1944-ben megszervezte az illegális Magyar Radikális Pártot, amelynek a háború után elnöke is volt. 1947-ben képviselővé választották. Még ugyanebben az esztendőben újra indította a Huszadik Századot, amely azonban két évre rá megszűnt. A reményeiben csalódott író-képviselő 1949-ben végül is nyugdíjba ment. Politikai apátiájából még az igazi demokrácia reményét felcsillantó 1956-os forradalom sem rázta fel. Nem vette ki részét a Radikális Párt újjászervezéséből sem. Önéletrajzi művén dolgozott, ennek befejezésében azonban halála megakadályozta.
Ordass Lajos Torzsán (ma: Savino Selo, Szerbia-Montenegró) látta meg a napvilágot. Teológiát tanult Budapesten, Wittenbergben és Sopronban. Svédországi tanulmányútja után Cegléden, majd Budapesten volt lelkipásztor. 1945 után a Bányai Evangélikus Egyházkerület püspökeként szembeszállt az egyházi iskolák államosításával. Ezért 1948 szeptemberében letartóztatták, s koholt vádak alapján két évi fegyházra ítélték. 1950. május 30-án szabadult, majd 1956-ban rehabilitálták és kinevezték a Déli Evangélikus Egyházkerület püspökévé. Két év múlva azonban újra elmozdították hivatalából. Ezt követően haláláig visszavonultan élt. Több külföldi egyetem tiszteletbeli doktorává avatatta, 1957 júliusától a Lutheránus Világszövetség alelnöke, majd elnökségi tagja volt. Aktív időszakában kiterjedt publicisztikai tevékenységet folytatott, írásai külföldi egyházi folyóiratokban is megjelentek. Budapesten hunyt el 1978. augusztus 14-én. Emlékét az oslói székhelyű The Ordass Foundation (Ordass Alapítvány) ápolja.
