Irving Langmuir New York-ban született 1881. május 31-én. 1932-től 1950-ig a General Electric Company laboratóriumának igazgatója volt. Kutatásai nagy szerepet játszottak az elektroncsövek, s ezáltal a rádiótechnika fejlődésében. Tengeralattjárókat észlelő berendezést, új mesterséges ködfejlesztő eljárást dolgozott ki. Feltalálta a gáztöltésű izzólámpát.1932-ben kémiai Nobel-díjat kapott a felületi kémia területén végzett kutatásaikért és elért eredményeiért. Woods Hole-ban hunyt el 1957. augusztus 16-án.
Pietro Vitto Ottoboni 1610. április 22-én született. Édesapja Velence egyik előkelő polgára volt, aki nem sajnálta a pénzt, hogy gyermeke a legjobb iskolákat végezze el. A pádovai egyetemem tudásával, szorgalmával kiemelkedett a hallgatók közül. Rómába VIII. Orbán pápasága idején került. 1652. február 19-én X. Ince Brescia püspökévé nevezte ki. 1689. augusztus 4-én választották pápává, de rövid, 15 hónapos működése alatt sokmindent nem tudott tenni. Szembeszállt XIV. Lajos a gallikán egyházat támogató törekvéseivel, támogatta Velencét az oszmánok elleni küzdeleben. Magyar szempontból fontos, hogy 1690-ben boldoggá avatta Árpád-házi Kingát, IV. Béla király szentéletű leányát.
1878-ban szentelték pappá, 1897-ben kanonok, 1902-ben apát, 1909-ben pedig pápai prelátus lett. A katolikus közéletben 1903-tól játszott fontos szerepet. Ekkor választották a Szent István Társulat alelnökévé, 1915-ben pedig a Szent István Akadémia elnöke lett. Politikusként a keresztényszocialista mozgalom egyik megalapítója volt Magyarországon. 1904-től a Keresztényszociális Egyesületek Szövetségének elnöke volt, 1905-től pedig mint néppárti képviselő aktív politikai munkásságot folytatott. A forradalmi munkásmozgalommal szemben szorgalmazta a keresztényszocialista szervezetek létrehozását. Kiindulópontja az volt, hogy a társadalom és a nemzet fejlődésének feltétele a társadalmi egyensúly megteremtése. Aki a társadalmi békét akarja, annak akarnia kell a társadalmi igazságosságot is. Hangsúlyozta a keresztény erkölcs, a szociális igazságosság és a politikai demokrácia szerves egységét. Parlamenti felszólalásaiban sürgette a nemzetiségi jogok megadását, a sztrájkjogot, a nyomor felszámolását. Később a Néppártból is kilépett, mert az eltért a keresztényszocialista elvektől. A katolikus pappolitikust Prohászka Ottokár szellemi elődjének tartják. 1923. november 15-én halt meg Budapesten.
1935-ben a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen jogi doktorátust szerzett. Az 1930-as évektől jelentős szerepe volt a magyar irodalmi életben: a népi írók műveinek támogatására 1939-ben megalapította a Magyar Élet Könyvkiadót, amely fennállásának 12 éve alatt 150 könyvet jelentetett meg, köztük Veres Péter, Sinka István, Asztalos István, Németh László, Balogh Edgár, Darvas József - és még sokan mások - műveit. Az 1942-es és 43-as szárszói konferenciák egyik szervezője volt, 1944-ben részt vett az antifasiszta mozgalomban. Kiadói tevékenységét 1949-ig folytathatta, akkor kiadóját, könyvesboltját államosították. Ezután kerámiakészítésből tartotta fenn családját. 1962-ben hamis vádak alapján egy évre bebörtönözték. 1970-ben feleségével az Egyesült Államokba települt, s New York magyar negyedében megalapította a Püski-Corvin Magyar Könyvesházat, amely a határon túl élő magyarság egyik szellemi központjává vált, 1975-től Püski Kiadó néven ismét könyvkiadásba fogott. 1988-ban hazatért, és Budapesten alapított kiadót és könyvkereskedést, tevékenységével támogatta a rendszerváltozást. 1995-től a Magyarok Világszövetségének elnökségi tagja. 1990-ben Bethlen Gábor-díjat, 1995-ben Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjat, 1996-ban Magyar Örökség-díjat és Bocskai István- díjat kapott, 2001-ben kitüntették a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével. A Magyar Művészeti Akadémia 2002-ben neki ítélte a 2001-es akadémiai aranyérem kitüntetést.
A dorogi születésű labdarúgó a Teherfuvar, a Honvéd, majd a Tatabányai Bányász kapusaként 1947-62 között 86 alkalommal őrizte a válogatott hálóját. A világ legjobb kapusai között tartották számon. Nemcsak kitűnő hálóőr volt, hanem új színt is vitt kapusjátékba: körültekintően irányította a védelem munkáját, együtt élt a játék minden mozzanatával. Szükség esetén kapuját messze elhagyva, szinte negyedik hátvédként hárította el a veszélyt, sőt ellentámadások indítására is lehetőséget adott. Az 1950-es évek legendás Aranycsapatának tagjaként az 1952. évi helsinki olimpián aranyérmet, az 1954. évi svájci világbajnokságon pedig - akkor csalódást keltően - ezüstérmet szerzett a magyar nemzeti válogatottal. Ezután még két világbajnokságon is védte a magyar csapat kapuját. A Honvéd színeiben három bajnokságot is nyert. Visszavonulása után Tatabányán és Salgótarjánban edzősködött. 1969-től nyugdíjaztatásáig a Volán SC ügyvezető elnöki tisztségét látta el. 1989 után az MDF, majd a Fidesz soraiban részt vett a közéletben.
A tanult foglalkozása szerint szíjgyártó szakmunkás már 1889-ben bekapcsolódott a szakszervezeti mozgalomba, ahol 1893-tól újságíróként és lapszerkesztőként tevékenykedett. Hamarosan az SPD, a Német Szociáldemokrata Párt vezetésébe is bekerült. 1905-1913 között az elnökség tagjaként, 1913. szeptember és 1918. február között elnökként irányította a pártot. 1912-től a Birodalmi Gyűlés tagja, 1916-tól pártja frakciójának vezetője is volt. 1918 novemberében (II. Vilmos császár lemondása után) Népbiztosok Tanácsa néven ideiglenes kormányt alakított. 1919. februártól haláláig (1925. február 28.) töltötte be Németország köztársasági elnökének tisztét. Hivatali ideje alatt a baloldali radikálisok és a kommunisták elleni fellépéseket elfogadta és támogatta. Friedrich nevű fia is politikus volt, 1948-67-ig Kelet-Berlin (NDK) főpolgármesteri tisztségét töltötte be.
De Marchi Milánóban született 1851. július 31-én. Bölcsészettudományi tanulmányokat folytatott, majd tanított, emellett éveken keresztül a milánói Tudományos Irodalmi Akadémia titkára volt, ahol stilisztikát adott elő. 1875-ben indította el a La Vita Nuova című folyóiratot, 1898-ban pedig a La Buona Parola című népszerű sorozatot, melyet kezdetben ő szerkesztett, illetve írt. A társadalmi fejlődés biztosítékát az erkölcsi nevelésben látta: a munkások ne harcoljanak a reformokért, hanem békésen eszközöljék ki azokat. Elítélte az arisztokrácia és a polgárság fényűző életét is. Főbb művei: A pap kalapja, 1888, Demetrio Piranelli 1890, A szép baba 1892.
Az I. világháború előtt a Huszadik Század, a Nyugat cikkírója volt. Novelláit 1912-ben Az élet felé című kötetben adta ki. 1913-14-ben bekapcsolódott a Galilei kör munkájába, 1914-ben az Új Magyar Szemle szerkesztője lett. Jászi Oszkár titkáraként tevékenyen részt vett a polgári demokratikus, ún. őszirózsás forradalomban, majd a külügyminisztériumban, illetve a kommün idején a külügyi népbiztonságon dolgozott. A Tanácsköztársaság bukása után először a Világ című napilap munkatársa, majd a Századunk szerkesztője lett. 1944-ben megszervezte az illegális Magyar Radikális Pártot, amelynek a háború után elnöke is volt. 1947-ben képviselővé választották. Még ugyanebben az esztendőben újra indította a Huszadik Századot, amely azonban két évre rá megszűnt. A reményeiben csalódott író-képviselő 1949-ben végül is nyugdíjba ment. Politikai apátiájából még az igazi demokrácia reményét felcsillantó 1956-os forradalom sem rázta fel. Nem vette ki részét a Radikális Párt újjászervezéséből sem. Önéletrajzi művén dolgozott, ennek befejezésében azonban halála megakadályozta.
Ordass Lajos Torzsán (ma: Savino Selo, Szerbia-Montenegró) látta meg a napvilágot. Teológiát tanult Budapesten, Wittenbergben és Sopronban. Svédországi tanulmányútja után Cegléden, majd Budapesten volt lelkipásztor. 1945 után a Bányai Evangélikus Egyházkerület püspökeként szembeszállt az egyházi iskolák államosításával. Ezért 1948 szeptemberében letartóztatták, s koholt vádak alapján két évi fegyházra ítélték. 1950. május 30-án szabadult, majd 1956-ban rehabilitálták és kinevezték a Déli Evangélikus Egyházkerület püspökévé. Két év múlva azonban újra elmozdították hivatalából. Ezt követően haláláig visszavonultan élt. Több külföldi egyetem tiszteletbeli doktorává avatatta, 1957 júliusától a Lutheránus Világszövetség alelnöke, majd elnökségi tagja volt. Aktív időszakában kiterjedt publicisztikai tevékenységet folytatott, írásai külföldi egyházi folyóiratokban is megjelentek. Budapesten hunyt el 1978. augusztus 14-én. Emlékét az oslói székhelyű The Ordass Foundation (Ordass Alapítvány) ápolja.
1971. február 7-én a szavazásra jogosult férfiak kétharmados többséggel úgy határoztak, hogy elfogadják a szövetségi alkotmánynak a kormány által is javasolt módosítását és a nyugat-európai polgári demokráciák közül utolsóként megadták a nőknek a szavazás jogát. Az eredmény automatikusan megváltoztatta az alkotmányt. A nők 1971. október 30-án szavazhattak először. 1985. szeptember 22-én népszavazás volt a házassággal kapcsolatos új törvényről. A szavazók 54,7 százaléka az új törvény mellett foglalt állást. Ennek értelmében a svájci feleségek a férjekkel egyenlő elbírálást nyertek.
Híres budapesti értelmiségi családban született, testvére Polányi Károly gazdaságtörténész és társadalomfilozófus. Egyetemistaként részt vett a baloldali szabadelvű Galilei Kör és a Szombat Esti Kör munkájában, társadalomtudományi írásai jelentek meg a Huszadik Század és a Szabadgondolat című folyóiratokban. 1913-ban szerzett orvosi diplomát a budapesti egyetemen, majd 1916-ban kémiából doktorált. Kutatásait az adszorpció, az anyagok rugalmassága és szilárdsága, a röntgenanalízis, a folyadékok kémiája, a termodinamika III. főtétele és a kémiai reakciók mechanizmusa területén folytatta. Róla nevezték el az ideális gázok adszorpciós potenciálját megadó képletet. Az I. világháborúban katonaorvos lett, majd a Károlyi-kormány idején az egészségügyi minisztériumban dolgozott. A tanácsköztársaság alatt az egyetem III. sz. Fizikai Intézetében Hevesy György asszisztense volt. A bukás után Németországba emigrált, a karlsruhei egyetem, majd a berlini Vilmos Császár Intézet kutatója lett, s a berlini műszaki főiskolán tanított. A fasizmus győzelme után, 1933-ban Angliában telepedett le, Machesterben a fizikai kémia professzoraként Wigner Jenővel dolgozott együtt. Henry Eyringgel kidolgozta az átmeneti állapotok elméletét. Ehhez kapcsolódik a Polányi-szabály, amely a gyökök és molekulák közötti kémiai reakciók aktivitási energiája és a folyamat reakcióhője között állapít meg összefüggést. A szovjet rendszert bíráló tanulmánya 1935-ben jelent meg, de főleg a háború után kezdett társadalmi és filozófiai kérdésekkel foglalkozni. Közgazdasági nézeteire a neoliberális Keynes és Hayek hatott leginkább. Fő tudományfilozófiai írásai az 1946-os Tudomány, hit, társadalom és az 1951-ben megjelent A szabadság logikája című tanulmányok. Fő törekvése a valóság objektivitásának és a tudás személyes jellegének összhangba hozása volt. Nagy szerepet tulajdonított az intuíciónak, majd a megismerés alaklélektani, fenomenológiai és pragmatista megközelítésének. Tudományfilozófiai nézeteit legteljesebben a Személyes tudás - Úton egy posztkritikai filozófiához című kötetében fejtette ki. A tudomány eredményeit olyan nézőpontból szemlélte, amely az objektív végeredmény mellett magában foglalta a kutató embert is, személyes elkötelezettségeivel, szenvedélyeivel és hagyományaival együtt. 1958-tól az oxfordi Merton College kutatója volt. Aktív közéleti tevékenységet folytatott, tagja volt a Kongresszus a Kulturális Szabadságért nevű, antikommunista értelmiségi szervezetnek, a világ számos neves tudósával, írójával, gondolkodójával kapcsolatban állt. 1976. február 22-én halt meg Northampton-ban. Politikai nézetei miatt művei csak a rendszerváltás után jelenhettek meg szülőhazájában. Fia, John C. Polanyi vegyész Nobel-díjat kapott.
Ivanovci-ban született. 1878-tól tanult a pétervári egyetemen, Butlerovnál és Mengyelejevnél. 1882-től asszisztens, 1886-1907 között professzor volt ugyanitt. 1908-15 között a kereskedelmi és ipari miniszter helyetteseként tevékenykedett. 1916-18-ban a pétervári Technológiai Intézet professzoraként, 1919-22 között a dnyepropetrovszki Vegyi és Energetikai Intézet igazgatójaként működött. Részt vett az ukrán vegyipar I. világháború utáni helyreállításában. Egyik megalapítója volt az oldatok és elegyek fizikai kémiájának, munkásságával hozzájárult a desztilláció elméletének megalapozásához. Törvényei, amelyeket 1884-es magiszteri disszertációjában fogalmazott meg, a folyadékelegyek és velük egyensúlyban lévő telített gőzeik között állapítanak meg termodinamikai összefüggéseket, ezek a desztilláció elméleti alapjai. Doktori disszertációjának témája 1885-ben a kontakt (szilárd testek felszínén zajló) folyamatok szerepe volt a disszociációs, bomlási jelenségeknél. Ebben vezette be az aktív felszín fogalmát, ennek nagy jelentősége volt a heterogén katalízis elméletében (amelynél a katalizátor és a reagáló anyagok halmazállapota más), és a kémiai kinetikában. Foglalkozott a reakció-kinetika és a katalízis kérdéseivel is. Tanulmányozta az égéshő és a szerves vegyületek létrejöttének kapcsolatait. Alkotott a kémia technológia terén is. 1922-től az orosz Fizikai Kémiai Társaság elnöke volt, 1923-ban a szovjet tudományos akadémia tagja lett. Leningrádban halt meg 1929. január 6-án.
