Visszadátumozta fényképeit, hogy megmentse a cenzúrától: Escher Károly fotóöröksége

Kiemelkedő, korszakalkotó, a fényképezőgépével történelmet író: csak néhány jelző, amivel Escher Károlyt, a 20. század egyik neves fényképészét illetik. Az 55 éve, 1966. február 16-án elhunyt fotóriporterről nem túlzás azt állítani, hogy az a fontos esemény, amit – a mintegy félévszázados működése alatt – ő nem fotózott le, az meg sem történt. Escher ezzel együtt a politikusok és művészek mellett a „kisemberek“ hétköznapjaira is ugyanolyan kíváncsi volt.

Fotóriporter születik

Escher Károly 1890. október 22-én német eredetű katolikus családba született Szekszárdon, 9 éves volt, amikor Budapestre költöztek. Már gyerekkorában nagy érdeklődést mutatott a fotográfia iránt, 10 évesen kamerát készített szivarosdobozból, két évvel később pedig egy igazi készülékkel kísérletezgetett. A polgári iskola elvégzése után a Ganz-gyárban műszaki rajzoló lett. Itt találkozott az amatőr fotósokat maga köré gyűjtő Belházy Imrével. A kialakult kis társaság vasárnaponként fotókirándulásokra ment, ahol az új irányzatokról és technikai megoldásokról osztották meg ismereteiket.

Belekóstolt a filmgyártásba is. 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején a Vörös Film Riport operatőrjeként híradófilmeket készített a forradalmi eseményekről, többek között a teherautó tetejéről toborzó dalokat éneklő Fedák Sáriról és az „első szabad május elsejéről”. Emellett több filmben is vállalt operatőri munkát.

A Tanácsköztársaság leverése után Escher az Est Lapokhoz szegődött fotóriporternek, képei a Pesti Napló Képes Mellékletében jelentek meg. Erre később úgy emlékezett vissza, hogy 1928-ban – sok vargabetű után – végre eljutott ahhoz a szakmához, amit tulajdonképpen hivatásának tekintett, a fotóriportázshoz.

Az Est sajtókonszern lapjai a nemzetközi sajtópiacon is korszerűnek számítottak. Az 1920-1930-as évek Nyugat-Európájában és Amerikájában a nyomda- és a fotótechnika rohamos fejlődése a képes magazinok virágkorát hozta el. A Pesti Napló Képes Melléklete ehhez a trendhez csatlakozott, 1939 nyarán azonban a lap kényszerből megszűnt. Más liberális sajtóorgánumokkal egyetemben az Est Lapok is a kormányzati „zsidótlanítás” áldozatai lettek. Escher a háborús évek alatt különféle orgánumoknak dolgozott, kevésbé politikai, sokkal inkább kulturális és művészeti témákban fotózott.

A fotóriporterség új szakmaként tűnt fel az 1930-as években. A fotóriporter volt az a tudósító, aki az újságírókhoz hasonlóan rajta tartotta ujját az események ütőerén. Járta a világot, csak éppen nem jegyzetfüzettel, hanem fényképezőgéppel a nyakában.

Escher felvette a zsurnaliszták munkatempóját és napi ritmusát. Annyira nem akart semmiről sem lemaradni, hogy abban a házban bérelt lakást, ahol a szerkesztőség is működött. Kora reggel már a „terepen” szorgoskodott. A helyszínek és az események – ahogyan az Tőry Klára írásából kiderül –, amelyeken megfordult, széles skálát fedtek be a Horthy-család zártkörű ünnepségeitől kezdve egészen a kilakoltatásokig.

Escher félévszázados pályafutása alatt szinte minden fontos eseményről, személyről és helyszínről készített fényképet. Politikus, művész, az utca embere is megfordult kamerája előtt. Közéleti, kulturális események és hétköznapok pillanatai is megelevenednek felvételein.

Fotóriporteri tevékenységének köszönhetően az újságírásban addig alárendelt szerepet betöltő fénykép – ahogyan az Papp Judit: Pillanatképek a XX. Századból. Escher Károly élete és munkássága című doktori disszertációjából kiderül – az ő felvételeinek köszönhetően vált a szöveggel egyenrangúvá. Jól szemlélteti ezt az egyik Escher által elmesélt történet. E szerint az 1930-as években egyik alkalommal Bajor Gizivel készült interjún fotózott. Miután a riporter megnézte a felvételeket, összetépte a már megírt nyolcoldalas szövegét és kijelentette, Bajor Giziről csak képriportot közölnek, ő legfeljebb képaláírásokkal egészíti ki azokat.

A fotóművész és a szociófotós

Escher a fotóművész titulust ugyan elutasította – ahogyan az Tőry Klára: Escher Károly (1890-1966) élete és ritkán látott felvételei című cikkében olvasható –, de a képtudósítást egyértelműen művészi rangra emelte. Az aktualitások művészi ábrázolásmódját érzékenységével és egyedi látásmódjával valósította meg.

Mindent a maga mozgásában, változásában és valóságában akart megörökíteni. Alkotói munkájában központi eleme volt a mozgás megragadásának, korát megelőzve – sok kritikát kiváltva – a kimerevített kép tűélességének ellenében teret engedett a bemozdulás életlenségének. Emellett a természetesség híve volt, azt vallotta, a fotósnak arra kell törekednie, hogy képét az adott fényviszonyok között készítse el, vaku használata nélkül.

Életművének meghatározó részét jelentik a szociofotók, amelyek a társadalom perifériájára szorultak világát mutatják be. Szociális érzékenysége a nyomortelepeken élők felé fordította figyelmét és kameráját. Emlékirata szerint az Est Lapokban megjelent nyomortelep-riportjai hozzájárultak a pesterzsébeti Hangya-telep felszámolásához. Összességében azonban Escher realista és társadalomkritikus szemléletű fotóriportjainak a két világháború közötti és az 1948 utáni Magyarország sem biztosította a szükséges demokratikus közeget és szabad légkört.

1945 után a különböző politikai pártokhoz kötődő lapok sűrűn foglalkoztatták. A kommunista halatomátvétel után az ország valós viszonyait, az emberek nyomorát már nem lehetett sem írásban, sem képben nyilvánosságra hozni. Az ekkor készült szociofotóit – ahogyan azt Albertini Béla és Stemlerné Balog Ilona kutatási bizonyították – Escher úgy mentette meg az utókornak, hogy az 1930-as évekre visszadátumozta, átnevezte azokat.

Így lettek például az 1946-os lakosságcsere folytán Szlovákiából kitelepített, menekülttáborokban élő magyar családokból az 1930-as évek gazdasági válságának munka- és lakhatás nélküli áldozatai, vagy így „alakult át“ az 1940-es évek gyermekszegénysége az 1930-as évek legvégtelenebbeket sújtó nyomorává, legalábbis a képfeliratok erejéig.

Az 1950-es években is aktív volt, fotókiállításokon szerepelt, több díjat kapott, még egy könyvet is publikált Vajda Miklóssal közösen az 1951-ben tragikus körülmények között elhunyt Bajor Giziről. Mindemellett nevéhez fűződik a Petőfi Sándort ábrázoló dagerrotípia kémiai úton történt 1955-ös restaurálása, megmentése is. Aktivitásához és megjelenéseihez képest az első önálló kiállítására elég későn, csak 1965-ben került sor a Magyar Nemzeti Galériában. Escher Károly 1966. február 16-án hunyt el.

Hagyatékának gazdagságáról sokat elmond, hogy több tízezer felvétele maradt fenn, ebből több ezer jelent meg nyomtatásban. Több múzeum, magángyűjtemény és fotóarchívum őrzi örökségét. 2010-ben a Mai Manó Ház Az ismeretlen ismerős címmel rendezett kiállítást Escher munkásságából.