Ügyes hamisítványok lehetnek a kristálykoponyák

Az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága című alkotás az "ősi mezoamerikai kultúráknak" tulajdonított tárgyakat állítja a történet középpontjába.

A koponya-generációk versenye

Tizenhat évvel ezelőtt furcsa csomag érkezett az Amerikai Történeti Múzeumba, amelyhez egy levelet is mellékeltek: `Ezt az azték kristálykoponyát, amely bizonyítottan a Porfirio Díaz gyűjtemény része, 1960-ban Mexikóban vásárolták... a Smithsonian Múzeumnak ajánlom fel minden ellenszolgáltatás nélkül.` A különleges, hófehér, emberfejnél lényegesen nagyobb méretű kristálykoponya tehát a Smithsonian Múzeum antropológiai részlegének gyűjteményébe került.

A kristálykoponyákat komoly tudományos vizsgálatoknak vetették alá, de az őket körülvevő titokzatosság a közvélemény képzeletét is felcsigázta. Rengeteg elmélet született eredetükkel kapcsolatban: sokan a majáknak és az aztékoknak tulajdonítják őket, de gyakran felbukkannak okkultizmussal foglalkozó weboldalakon is. Néhányan egy elsüllyedt szárazföldről vagy egy távoli galaxisról eredeztetik őket. Most pedig Indiana Jonesnak köszönhetően régészeti szupersztárokká válnak.

Ezeket a különleges alkotásokat általában valamely prekolumbián mezoamerikai kultúrának tulajdonítják, de nem mindegyik lelet származik dokumentált ásatásokról, és többnyire semmilyen stílusbeli vagy technikai hasonlóságot sem mutatnak az eredeti prekolumbián ábrázolásokkal, amelyek igen kedvelt motívumok voltak a mezoamerikai ikonográfiában. Mi is tehát az igazság a kristálykoponyákkal kapcsolatban?

A múzeumok a 19. század második felében kezdték gyűjteni a kvarckristálykoponyákat, és ebben az időszakban már virágzott a prekolumbián leletek hamisítása. Amikor 1884-ben W. H. Holmes, a Smithsonian régésze Mexikóvárosba látogatott, minden utcasarkon talált egy hamisítványokat áruló ajándékboltot.

Az első mexikói kristálykoponyák nem sokkal az 1863-as francia intervenció előtt bukkantak fel, amikor Habsburg Miksa lett Mexikó császára. A legrégibb darab a British Múzeumban található faragvány, amelyet valószínűleg Henry Christy, angol bankár szerzett 1856-ban. Két másik példányt az 1867-es párizsi Világkiállításon állítottak ki a rejtélyes Eugène Boban gyűjteményének részeként. A francia Boban Miksa udvarának régésze, és a mexikói Francia Tudományos Bizottság tagja volt.

Egy kisebb koponyát 1874-ben a mexikóvárosi Nemzeti Múzeum vásárolt meg 28 pesóért Luis Costantino mexikói gyűjtőtől, majd 1880-ban még egyet 30 pesóért. 1886-ban a Smithsonian is hozzájutott egy kisebb kristálykoponyához Augustin Fischer, Miksa császár titkárának gyűjteményéből. Ez a darab azonban nem sokkal 1973 után rejtélyes körülmények között eltűnt. Ezek a tárgyak a kristálykoponyák "első generációját" alkotják.

A kutatások során többször is felbukkant Boban neve, aki tizenévesen érkezett Mexikóba, ahol régészeti expedíciókat szervezett, és egzotikus madarakat gyűjtött. Boban a mexikói kultúra rajongója lett, megtanult spanyolul és nahuatl (azték) nyelven, majd családi vállalkozásban régészeti tárgyakat, növényi és állati egyedeket árult. Az 1870-es években visszatért Franciaországba, és gyűjteményének nagy részét eladta Alphonse Pinart, francia felfedezőnek és néprajztudósnak.

1878-ban Pinart a későbbi Musée de l'Homme elődjének adományozta gyűjteményét, amelyben három kristálykoponya is volt. A harmadik koponyát, amely sokkal nagyobb mint a többi (10 cm), Boban később szerezte. Ez a Musée du Quai Branly gyűjteményében található darab középen át van fúrva. Valószínűleg egy kereszt talapzatául szolgált.

A második generációs - életnagyságú, függőleges furat nélküli - koponyák első példánya 1881-ben bukkant fel Boban párizsi boltjában, de különlegessége ellenére sem sikerült eladni. Így, amikor Boban 1885-ben visszatért Mexikóvárosba, ezt is magával vitte. Megpróbálta a mexikói Nemzeti Múzeumnak eladni, de a múzeum kurátora hamisítványnak bélyegezte, és nem volt hajlandó megvenni. Ezután Bobant csalással és régészeti tárgyak csempészésével vádolták meg. 1886 júliusában Boban áttette székhelyét New Yorkba, ahol a Tiffany & Co. 950 dollárért megvásárolta a kristálykoponyát, amely egy évtizeddel később a British Múzeumba került.

Száz éve faraghatták őket

A koponyák harmadik generációja nem sokkal 1934 előtt tűnt fel Sidney Burney, londoni műkincskereskedő révén. Nem tudni, Burney honnan szerezte, de nagyon hasonlít a londoni múzeumban őrzött darabhoz. 1943-ban a jómódú angol Frederick Arthur (Mike) Mitchell-Hedges vette meg. Mitchell-Hedges 1954-ben megjelent emlékiratai óta ez a harmadik generációs, 20. századi kristálykoponya maja eredetre tett szert, és számtalan Indiana Jones-szerű történet szövődött köré.

A tavaly 100 éves korában elhunyt Anna Mitchell-Hedges 60 éven át őrizte. Jelenleg az özvegy birtokában van, de 10 unokahúg és unokaöccs szeretné megszerezni. A Mitchell-Hedges-féle kristálykoponya állítólag kék fényt bocsát ki a szeméből, és képes tönkretenni a számítógép meghajtóját.

Annak ellenére, hogy a kristálykoponyákat azték, tolték, mixték vagy maja eredetűnek vélik, egyik kultúrával sem mutatnak stílusbeli vagy művészi hasonlatosságot. Az aztékok és a toltékok a halálfejeket csaknem mindig bazaltból vésték ki, stukkóval fedték be és színesre festették. Ezek a darabok durvább megmunkálásúak, mint a kristálykoponyák, de természetesebbnek hatnak. A mixtékek aranyból készítettek koponyákat, pontosabban koponyaszerű arcokat. A mészkőbe vésett maja koponyák pedig gyakran a naptári napokat jelképezték.

A hamisítványok első generációja valószínűleg 1856 és 1880 között készült Mexikóban egyetlen kézműves vagy műhely munkájaként. Az 1878-as párizsi koponya átmenetet képvisel, a függőleges furat megvan benne, de már jóval nagyobb. Ezt a koponyát most alapos, a legmodernebb eszközökkel végzett vizsgálatnak vetik alá. A jövőben tehát már többet fogunk tudni az anyagáról és a koráról.

Az 1878-as párizsi koponya és az 1881-ben felbukkant Boban-Tiffany-British Múzeum-féle koponya talán már Európában készült, és csak Boban személye köti Mexikóhoz. Az 1934-es Mitchell-Hedges-féle koponya a British Múzeumban lévő koponya másolata, és valószínűleg egy igen ügyes hamisító műve. A 16 évvel ezelőtt a Smithsonianbe küldött koponya-hamisítvány méretében lényegesen eltér a többiektől: csaknem 15 kg és 25 cm. Valószínűleg Mexikóban készült nem sokkal eladása előtt. Mára már ötödik és hatodik generációs koponyák is léteznek. A legtöbb üvegből és gyantából készült.

Jane MacLaren Walsh és Margaret Sax pásztázó elektronmikroszkóppal vizsgálták meg a koponyákat, és megállapították, hogy olyan modern kőfaragó eszközökkel faragták ki őket, amelyek egyáltalán nem léteztek a prekolumbián Mezoamerikában. Azonban ezek a kristálykoponyák a nyilvánvaló problémák és kétségek ellenére mindenhol óriási sikert aratnak, a múzeumok eredetiként mutogatják őket, a kurátorok és magángyűjtők versengenek értük. Pedig túlságosan is tökéletesek és finoman megmunkáltak ahhoz, hogy a rézszerszámokkal és homokkal dolgozó prekolumbián kőfaragók kezéből kerültek volna ki.

Az igazság valószínűleg Bobannal együtt a sírba szállt. A tehetséges kereskedőnek sikerült összezavarnia a tudósokat és félrevezetnie a múzeumok kurátorait. Kétséges, de ámulatba ejtő öröksége ennek ellenére még ma is sokak fantáziáját foglalkoztatja.