Az igazi Trónok harca: bizarr balesetek, rejtélyes halálok az Árpád-kor királyainál

A magyar középkor bővelkedik rejtélyekben, ezeknek a zöme pedig elsősorban valamilyen furcsa vagy nehezen megmagyarázható halálesethez fűződik. Ezek az események többnyire az uralkodókkal vagy szűkebb értelemben vett rokonságukkal történtek. A korai magyar történelem forrásadottságai mellett gyakran csupán néhány sornyi információnk van a múltunkat olykor döntően befolyásoló halálesetekről. Ezért is nyílt tág tér a találgatásoknak és a spekulációknak.

A szent és a vadkan

Bár az Árpád-ház elnevezés XVIII. századi „találmány”, Álmos fejedelem is egyfajta ősatyának tekinthető, hiszen a monda szerint Emese álmában vele kezdődött a méhéből fakadó dicsőséges királyok és fejedelmek nemzetségének a sora. Az ő haláláról azonban könyvtárnyi irodalom született. A XIV. századi krónikakompozíció tudósítása szerint „Álmost megölték Erdélyországban, nem vonulhatott be ugyanis Pannóniába”.

A nyilvánvaló bibliai párhuzam mellett (Mózes sem léphetett be az Ígéret földjére) elterjedt az a feltételezés, hogy itt a kazár uralkodók rituális megölésének a honfoglaló magyaroknál továbbélő hagyományát örökíthette meg a századokkal későbbi krónika. A Kazár Birodalomban ugyanis a kettős fejedelemség rendszerében egy olyan szokás dívott, amely szerint a szakrális uralkodót negyvenévnyi uralkodás után egy selyemzsinórral megfojtják.

A honfoglalás korának nagynevű régésze, Fettich Nándor élete alkonyán, az 1960-as években úgy vélekedett, hogy a Zemplén településen megtalált gazdag sír Álmos fejedelmet rejti. A gazdag mellékletekkel rendelkező sír köré a kutató egy olyan rémregényt költött, amely szerint Árpád ölette meg az apját, majd rituálisan lefejeztette.

Mindezt a környező helynevekből, valamint a sírmellékletekből találta levezethetőnek (így például az ott talált női hajfonatkorongok arra utaltak volna, hogy azokat rituálisan, a gyász jeleként vágták le, és dobták a sírba). Az elhunyt férfi antropológiai adottságaira építve (60 év körüli életkor, széles termet) vélte Álmosnak. Fettich álláspontját számos bírálat érte a kortársai részéről is, és ma már egyetlen régész vagy történész sem osztja a nézetét.

Álmos sorsa mintegy előrevetítette, hogy leszármazottai között is számtalan gyanús haláleset forduljon elő. Az egyik legismertebb eset bő évszázaddal később történt. Az 1000 és 1038 között uralkodó I. (Szent) István király fiának, Imre hercegnek a haláláról a lengyel–magyar krónika így számol be: „Majd súlyos betegségbe esvén Imre, Szlavónia nemes hercege nyolc napon keresztül bágyadozott, a kilencedik napon pedig a kilencedik órában kilehelte a lelkét.”

A hildesheimi évkönyv egy kurta tudósításban mindössze annyit ír, hogy a herceget vadászat közben egy vadkan súlyosan felhasogatta, és belehalt a sérüléseibe. Szent István egyetlen fiaként a halálával kapcsolatosan számos találgatás látott napvilágot.

Imre elméletileg jogot formálhatott volna a német-római császári trónra, miután 1024-ben II. Henrik császár meghalt. Édesanyja, Gizella révén az unokaöccse volt az elhunyt császárnak. Szent István legendáiból értesülünk arról, hogy a magyar király ellen merénylettel próbálkoztak, de a szöveg arra utal, hogy annak hazai megrendelői lehettek. Ráadásul nem maradt fent arról forrás, hogy István vagy Imre képviseltette-e magát a császárválasztó gyűlésen, nem ambicionálták az öröklést, így más jelölt is szóba kerülhet az esetleges merénylet kapcsán.

Vazul, aki Árpád-leszármazottként számíthatott arra, hogy Imre eltűnése esetén ő lesz az örökös, a Képes Krónika pedig gyanús módon egy képen szerepelteti Imre temetését és Vazul megvakíttatását. Szegfű László történész egy olyan elképzelést vázolt fel, amely szerint az Imrét megölő vadkan valójában egy nemzetségnevet takar. Tonuzoba besenyő vezér volt, akiről Anonymus feljegyezte, hogy Szent István élve eltemettette, nevének a jelentése pedig Vadkanként is feloldható.

A krónikákban András, Béla és Levente hercegek Tátony nemzetségből származó édesanyjának a nevét hasonlóképpen összefüggésbe lehet hozni a „disznó” jelentésű régi magyar „maglód” szóval. Vagyis a külföldi évkönyv vadkanja mögött egy nemzetségnév rejtőzhet, amelynek fejeként Tonuzoba érdekelt volt abban, hogy a lánya leszármazottaiból legyen utóbb király. Mindenesetre ez az érdekes elképzelés széles körben egyáltalán nem vált elfogadottá a szakemberek körében, továbbra is a vadászbaleset teóriája a legelterjedtebb nézet.

Király a trón alatt

Bárhogy is történt Imre halála, utóbb Vazul leszármazottai ültek a magyar trónra, ám ők sem úszták meg rejtélyes halálesetek nélkül. A legidősebb fivérnek, Leventének a haláláról nem tudunk semmi biztosat, csak azt, hogy pogányként nem foglalta el a trónt, és a visszatérése után váratlanul meghalt. A magyar krónikáshagyomány szinte kárörvendően emlékezik meg a haláláról, arra figyelmeztetve az olvasóit, hogy ha belőle lett volna a király, Magyarország egészen biztosan ismét pogánnyá válik.

Így I. András (1046–1060) lett az új uralkodó. Egy ideig békében kormányozott a testvérével, I. Bélával (1060–1063) együtt, ám később összekülönböztek a trónöröklés kérdésében. Az öccse ellen vívott csatája során az agyvérzése miatt amúgy is félig lebénult uralkodó súlyos sérüléseket szenvedett, amikor lovak és szekerek gázoltak át rajta.

András fogságba esett, majd Zircben őrizték, ahol a Képes Krónika fogalmazása szerint „gondatlanul tartották”. Hogy ez pontosan mit takar, nem tudjuk. Aligha kétséges, hogy a győztes Bélának nem állt érdekében a bátyja túlélése, de a sérült és beteg uralkodó vélhetően magától is rövid időn belül elhunyt volna.

Vazul harmadik fiának a sorsa is hasonlóképpen rejtélyes véget ért, 1063-ban Dömösön úgymond a fejére omlott a trón. Mindez akkor történt, amikor már javában zajlottak az előkészületek a közelgő német–magyar háborúra. A király sérülése nem jött rosszul az ellenpártnak, akik Salamont, András fiát látták volna szívesen a trónon, és isteni jelnek vélhették Béla balesetét. (Éppen ezért sosem ült el az a gyanú, hogy „rásegítettek” a balesetre, bár a kortárs forrásokban ennek nem maradt semmi nyoma). A sors fintora, hogy Béla halála némileg emlékeztetett a bátyjáéra: súlyos sérülten próbálta felvenni a küzdelmet a támadó császári sereggel, de sikertelenül. Sebeibe útközben halt bele.

„Agyvelejének jó részét kiszívta”

Könyves Kálmán királyról (1095–1116) a magyar krónikák nem éppen pozitív képet hagyományoztak ránk, szőrösnek, vaksinak, kancsalnak, sántának és púposnak írták le. Azt már kevesebben tudják, hogy Kálmánnak nemcsak a külsejét torzították el a krónikaszerzők, hanem a halálában is az isteni igazságszolgáltatást keresték.

„A király súlyos betegségbe esett, s volt egy Draco nevű olasz orvosa, akiben roppant bizakodott. Ez tapaszt rakott a király fülére, akit fejfájás gyötört, és a tapasz fülének járatain át agyvelejének jó részét kiszívta.” A Képes Krónika ezt követően meséli el ismét Álmos herceg és a későbbi Vak Béla király (1131–1141) megvakíttatását, mintegy utalva arra, hogy a király már nem volt eszénél, amikor kiadta a parancsot.

A szépirodalomból ismert romantikus elképzelésekkel ellentétben Kálmán fia, II. István (1116–1131) egyáltalán nem Vak Bélát szánta örökösének, hanem nővérének a fiát, Saul herceget. A király halála után azonban az utódlásért folyó harc azonnal fellángolt. Ebben a harcban Saul herceg alulmaradt, és a forrásaink többet nem említik a nevét.

Erőszakos halálában nem lehetünk biztosak, de az a tény, hogy Vak Béla trónra lépésének évében, Aradon – felesége sugalmazására – lemészároltatta Kálmán és István híveit, majd Kálmán törvénytelen fia, Borisz herceg elleni csata előestéjén ugyanígy cselekedett, azt a gyanút erősíti, hogy Saul élete sem természetes véget ért.

Méreg a szentelt ostyában

A fiatal III. István királynak (1162–1172) az uralkodása elején meg kellett küzdenie a Bizánc támogatását élvező nagybátyjaival. A déli nagyhatalom növekvő befolyása a magyar uralkodók halálában is tetten érhető, mivel több mérgezésről is fennmaradt kortárs tudósítás, amely arrafelé népszerű módszernek számított a vetélytársak kiiktatására.

Először II. László (1162–1163) lépett fel unokaöccse ellen, akit az ország nyugati peremére szorított. Lukács esztergomi érsek azonban nem volt hajlandó megkoronázni, sőt megjövendölte a király közeli halálát is. A főpap kiváló jósnak bizonyult, mert az új uralkodó rövidesen csakugyan elhunyt, ami már a kortársakban is felvetette a gyanút, hogy László halála nemcsak az isteni akarat megnyilvánulása volt.

Őt öccse, IV. István (1163–1165) követte a trónon, ám uralma a bizánci támogatás ellenére hamar összeomlott, és a nyugati támogatást élvező III. István kiszorította az országból. Bizánci segítséggel ugyan a déli végeken még fel tudott lépni, de nem sokáig. A magyar krónikák diszkréten hallgatnak a Zimony várába zárkózott egykori király haláláról, ám Niketas Choniates görög történetíró részletesebben beszámol róla.

IV. Istvánt a saját hívei tették el láb alól a szabad elvonulásért cserébe, „amikor ugyanis eret vágtak Istvánon, a vágás kötését méreggel kenték be. Ez azután az egész testet átjárva és átitatva a legfontosabb testrészeket áthatotta, és a férfiú életének véget vetett”. A halott IV. Istvánt egy ideig el sem temették, csak később vitték el a testét Székesfehérvárra.

III. István győzött, de az öccsét, a későbbi III. Bélát (1172–1196) túszul kellett adni a bizánci császárnak. A tíz évig uralkodó királyt Lübecki Arnold tudósítása szerint III. Béla megmérgeztette, hogy megszerezze a magyar trónt.

Magyar forrás ezt nem erősíti meg, de árulkodó jel, hogy Ágnes, III. István felesége terhesen menekült el az országból, és a magyar főurak egy kisebb csoportja inkább Béla öccsét, Géza herceget látta volna szívesen a trónon, ráadásul a fentebb említett Lukács érsek sem volt hajlandó megkoronázni a Bizáncból érkező örököst. Az új uralkodónak azonban sikerült letörnie az ellenállást, és az Árpád-ház egyik legnagyobb királyának bizonyult.

Ám ő sem kerülte el a halálával kapcsolatos találgatásokat: Alberichus Monachus krónikája szerint Kalán pécsi püspököt azzal vádolták meg, hogy a szentelt ostyába rejtett méreggel végzett a királlyal. A vádat két dolog gyengíti, egyrészt az, hogy a forrás csaknem fél évszázaddal később született.

Másrészt pedig az, hogy amikor Kalán az esztergomi érsekségre pályázott, III. Béla fia, Imre király (1196–1204) nem az apja meggyilkolása miatt kérte a Szentszéket, hogy ne nevezzék ki, hanem azért, mert a derék püspök vérfertőző viszonyt folytatott az unokahúgával.