Anasztázia Romanov: a XX. század legnagyobb rejtélye

1918. július 17-én kihalt a több száz éves orosz Romanov-dinasztia, amikor a kommunisták II. Miklóst és német származású feleségét, Alexandra Fjodorovnát öt gyermekükkel együtt hidegvérrel lemészárolták. A gyilkosok a holttesteket felgyújtották és a maradványokat jelöletlen sírokba szórták, ám állítólag a legfiatalabb lány, Anasztázia megszökött. Kérdés, hogy a magukat Romanovként azonosító nők csupán hasznot kívántak húzni egy kínálkozó lehetőségből, vagy a bolsevik tettesek a büntetéstől félve nem merték jelenteni a „hibát” és a nagyhercegnő valóban megszökött.

A Romanov-ház felemelkedése és bukása

Az 1917-es év októbere több ország életét is megváltoztatta, ám a legjelentősebb változás Oroszországot és annak államszerkezetét sújtotta, amikor Lenin bolsevik forradalma letarolta az évszázados hagyományokon nyugvó cári rendszert. A cári orosz társadalmi, gazdasági és politikai viszonyok rendkívül elmaradottak voltak, eltekintve néhány előző, XIX. századi próbálkozástól, továbbra is maradtak többnyire a feudális és a cári keretek. A forradalomtól sokan remélték az életkörülmények javulását és a szigorú cári rendszer enyhülését, ám helyette Vladimir Iljics Uljanov, ismertebb nevén Lenin még több nyomort és terrort kényszerített, az első világháborúban már amúgy is megtört országra és a szomszédos államokat bekebelezve létrehozta a Szovjetuniót. Nem volt kérdés, hogy a cári dinasztia nem hogy a hatalomról le kellett, hogy mondjon, de egy munkás- és proletárállamban létjogosultságuk sem volt.

A család 1613 óta töltött be az uralkodói szerepet Oroszországban, ekkor választotta cárrá az orosz duma, más néven az akkori parlament, azaz nemzetgyűlés a 16 éves Mihail Romanovot, akit ettől a jeles naptól fogva az I. Mihály név illetett meg. 1917-re már több Romanov is megfordult a trónon. II. Miklós 1894-ben kapta meg a lehetőséget a kormányzásra, ám meglehetősen felkészületlenül foglalta el pozícióját, ami nem kedvezett az ország állapotának. Az orosz társadalom hamar felismerte, hogy a cár keménykezűsége ellenére nem képes javítani a gazdasági és szociális válságon, ebből következett, hogy az első világháború alatt már őt okolták a gyenge hadseregért és a megélhetési nehézségek miatt. A problémákat a gazdasági instabilitás és az éhezés tovább súlyosbította, a folyamat pedig olyan mértékben elfajult, hogy az ország egységesen vonta kétségbe Miklós vezetői képességeit, majd a muzsikok és dolgozók fellázadtak, ekkor ugyan még Lenin részvétele nélkül.

Anasztázia és a házi őrizet

A gyermek 1901. június 18-án látta meg a napvilágot, csupán 17 évet élhetett a bolsevikoknak és valószínűleg apja lehetetlen politikájának köszönhetően. Nevelőnője és a palota személyzete leírása alapján egy élénk, gyors észjárású, csintalan lány volt, akihez legközelebb nővére, Marija állt, még szobájuk is közös volt. A háború alatt sebesült katonákat látogattak a kórházban, ezalatt a lányok élete békésen telt a Carszkoje Szeló falai közt egészen 1917-ig, amíg egyre erőteljesebbé nem vált a munkásosztály haragja, Miklós márciusban pedig le kellett, hogy köszönjön a trónról. Később Kerenszkij a szibériai Tobolszkba szállíttatta mindannyiukat. Még ezen év februárjában kerültek Jekatyerinburgban házi őrizet alá, a palotát a család ettől kezdve nem hagyhatta el.

A család brutális kivégzése

1918. július 17-én reggel az egész családot a pincébe vezényelték, majd az ajtót rájuk zárták, hogy Jakov Jurovszkij és a Cseka különítményesei végezhessenek a dinasztiával. A gyerekeknek azt mondták, álljanak össze egy családi fénykép erejéig, aztán az őr belépett és halálra ítélte őket. Az ítéletet a tettek azonnal követték, a cárt egyenesen mellkason lőtték, a helyiség vérfürdővé vált. Talán Miklós volt a legszerencsésebb az áldozatok közül, ugyanis Marija a ruhájára varrt ékszerek által védve volt a mellkasát ért lövésekkel szemben, ebből fakadóan a következőket szenvedte el: a lövöldözés során a lányt combján érte egy találat, majd a földön fekve lekaszabolták egy 20 cm hosszú bajonettel. Tatjána, a másik lánytestvér megpróbálkozott a meneküléssel, ám esélye sem volt, hátulról azonnal fejbe lőtték. Leninnek egyébként személyes indíttatása is volt brutális parancsára, ugyanis testvérét II. Miklós kivégeztette egy ellene irányuló összeesküvés miatt.

Állítólag Anasztáziát készültek utolsóként lemészárolni, amikor egy részeg őr őt is bajonettel akarta mellkason szúrni, ám a fegyver annak az őrnek a fejét találta el, aki pisztolyt fogott Anasztáziára. A kivégzés a jelentések szerint összesen 20 percet vett igénybe. A hallottakat levetkőztették, meggyújtották, illetve savval leöntötték, majd dolguk végeztével egy bánya aknájába szórták a maradványokat, melyek rejtve maradtak az elkövetkező 61 évben. Időközben egyre-másra tűntek fel a különböző imposztorok Anasztázia Romanov bőrébe bújva, így keltek szárnyra a pletykák, hogy a fiatal lány megmenekült a kivégzéskor.

Anasztázia vagy Tatjána?

Az egyik leghíresebb imposztor Anna Anderson volt, aki 1920-ban még ismeretlenként öngyilkosságot követett el egy berlini hídról leugorva. A sikertelen kísérletet követően egy dalldorfi pszichiátriai intézetbe szállították. Az elkövetkező 6 hónapban megtagadta, hogy igazolja személyazonosságát és a kórházi személyzethez sem szólt egy árva szót sem. Amikor végre sikerült szóra bírni a névtelen pácienst, felfedezték, hogy orosz akcentussal beszél. Akcentusa, a testét borító hegek, valamint visszahúzódó magatartása ihlette a kórházi pletykát, miszerint a fiatal nő a lemészárolt Romanov-dinasztia egyetlen megmenekült tagja.

Egy másik beteg, Clara Peuthert volt az, aki először felhívta a figyelmet, hogy a rejtélyes nő biztosan az egyik orosz nagyhercegnő, akinek szökéséről már az újságok is teóriákat gyártottak. Peuthert állítása szerint viszont nem Anasztázia menekült meg, hanem testvére Tatjána, majd a bizonyítás érdekében felkutatott néhány kitelepített orosz arisztokratát. A cári család egykori személyzete és barátai meglátogatták a nőt, akiről ők maguk is azt feltételezték, hogy valóban Tatjána az.

Hiába a barátok és az egykori szolgálók készsége, a nő nem kívánt együttműködni a dologban, súlyos mentális gondokkal küzdve egy rettegő idegroncs volt, aki a látogatások alkalmával takarója alá bújt. A kérdés viszont továbbra is nyitott volt, ugyanis a nő nem is cáfolta és nem is állította, hogy a cári család tagja. A dolog akkor vált még különösebbé, amikor a látogatók családi képeket kezdtek behordani a páciensnek. Velük ugyan nem állt szóba, ám amikor távoztak, a nővéreknek azonosította a képen látható személyeket. Ilyen eset volt Nicholas von Schwabe látogatása is, aki a Romanov-lányok nagyanyjának testőreként szolgált. A férfi egy régi családi képet mutatott a nőnek, aki visszautasította a beszélgetést, viszont később a nővéreknek azt mondta: „az úrnak van egy képe a nagymamámról.”

A rejtély megoldódni látszott, miután a képen felismerte a személyeket, ám hamarosan új irányt adott a történetnek Sophie Buxhoeveden, a nagyhercegnő egykori udvarhölgye, aki szemügyre vette a pácienst és közölte, hogy túl alacsony ahhoz, hogy ő legyen Tatjána. A nő felhördült és közölte, hogy sosem állította, hogy ő lenne Tatjána. Ez volt az első alkalom, hogy személyazonossága kapcsán egyáltalán megszólalt.

Nem csupán Anna Anderson jelent meg, mint lehetséges Anasztázia vagy éppen Tatjána, a világ különböző pontjain bukkantak fel önjelölt Anasztázia Romanovok. Egyikőjük 1920-ban a Szovjetunióban, egy másik imposztor pedig egy fél évszázaddal később és egy földrésszel arrébb, 1963-ban Chicagóban, ám egyikük sem volt annyira hihető jelölt, mint a berlini intézetben kezelt Anna Anderson. Amikor a nő elhagyta a berlini kórházat, lesifotósok hada várta, hogy igazolja személyazonosságát. A dinasztia pusztulása óta, a kommunisták elől menekülve elárasztották Európát az orosz arisztokraták, ez volt Anderson szerencséje, ugyanis egyiküknél lelt menedékre, annak ellenére, hogy Anasztázia egykori dajkája és egyéb szolgálók is állították, hogy a nő nem Anasztázia.

Az eset odáig fajult, hogy 1927-ben bírósági tárgyalásra került sor, Gleb Botkin, a személyzet egyik tagjának fia ügyvédet fogadott, hogy bizonyítsa a nő származását. A Romanov család rokonai azonnal felléptek az ügyben és 32 évig pereskedtek Anderson ellen. Akkoriban már senki, még a kivégzőosztag sem tudta, hol égették el pontosan a tetemeket, viszont test nélkül nem bizonyítható a halál sem. A rejtély új irányt vett, amikor a nő és Anasztázia arcát antropológusok és Dr. Otto Reche, kriminológus is összevetette. Rehce kijelentette, hogy ilyen mértékű megegyezés nem lehetséges két ember arca között, hacsak nem azonos a két személy vagy nem ikrekről van szó.

Anasztázia holtteste

1970-ben a bíróság úgy döntött, hogy nincs használható bizonyíték arra, hogy Anderson maga a nagyhercegnő, ráadásul a nőt Franziska Schanzkowska néven azonosították. Franziska Schanzkowska egy lengyel gyári munkás volt, aki röviddel azután bukkant fel Berlinben, hogy Lengyelországból eltűnt. A lengyel nőt állítólag őrültnek nyilvánították miután megsérült a tűzben, amely a gyárban ütött ki. A munkahelyi baleset megmagyarázza a testén lévő hegeket is, ugyanúgy, mint furcsa viselkedését. Később a nő hozzáment egy férfihoz, aki Anasztáziaként azonosította, majd Anna Anderson 1984-ben meghalt.

1979-ben megtalálták a Romanovok sírját, viszont az információt egészen a Szovjetunió felbomlásának évéig, 1991-ig nem hozták nyilvánosságra, mivel két holttest még hiányzott. Az egyikük a kis cárevics Alexej, aki vérzékenységtől szenvedett, a másik pedig a négy lány egyike, akár Anasztázia is lehetett. 2007-ben a helyszínhez közel, további két maradványra bukkantak, a DNS-vizsgálatok alapjának Alexejére és Marijáéra, majd Anasztáziát is azonosították a korábbi maradványok között, így végleg lezárult a XX. század nagy rejtélye.