Szörnyű tragédia követte a várva várt boldogságot Erdélyi János életében

„Mondtam-e már, hogy szeretlek, szívem szép virága, / Mondtam-e, hogy benned élni / Éltem boldogsága? / Bár nem mondtam is, – szeretlek, / Esküszöm szívemben, / És remélek és gyötrődöm, / Lángol kebelemben” – írta meg vallomását 1840-ben Erdélyi János leendő első hitvese, Vachott Kornélia számára a Szótlan szerelem című versében. Szerelmük tragédiáját a költő ekkor még nem láthatta előre: a kezdetben elérhetetlennek tűnő boldogságot, a beteljesületlen vágyak hangjait kisvártatva a kiteljesedett szerelem érzése váltja fel, ám igen hamar örökre búcsúznia kell szerelmétől.

A nép ifjú barátja

Erdélyi János költő, kritikus, tudós, a XIX. század egyik nagy teoretikusa az Ung megyei – a Laborc, a Latorca és az Ung –, a Vízköz által ölelt Nagykaposon született 1814-ben református, földműves szülei hetedik gyermekeként. Bizonyítványa alapján „honestae conditionis” volt, azaz családjával szerény, „tisztességes körülmények” között éltek. A gyermek tehetségét látva tanítója és a falu lelkészének ösztönzésére az atyja a fiút 1824-ben a Sárospataki Kollégiumba vitte, ahol hamar kitűnt a többiek közül szorgalmával és példás előmenetelével, jelesül a latin nyelvben való jártasságával.

Azonban tizenhat évesen 1830-ban édesapja betegsége és elszegényedése következtében kényszerűségből felfüggesztette tanulmányait, és magántanítónak állt. Míg a nevelősködés évei intellektuálisan, addig a sárospataki tanulóévek, a nagy múltú református intézmény környezete társadalmilag voltak meghatározó jelentőségűek Erdélyi számára.

A kollégiumban ismerkedett meg többek közt a fiatal, teljesen elszegényedett Szemere Bertalannal – a Magyar Királyság 1848-as belügyminiszterével, 1849-es miniszterelnökével – is, akivel 1832. március 22-én megalapították a helyi önképzőkört, a Nyelvmívi Társaságot.

Az 1830-as évektől kezdődően Erdélyi már élénken foglalkozott az irodalommal. Verselt, drámát, színműveket írt, zsebkönyvet szerkesztett, népköltészeti és filozófiai tárgyú tanulmányokat folytatott. Gyakorta forgolódott az irodalmi élet nagyjai között: megismerkedett Toldy Ferenccel, Szemere Pállal, Szontagh Gusztávval – hogy később, 1837-ben közülük néhányukkal, a protagonista Kazinczy Gábor (Kazinczy Ferenc unokaöccse) vezetésével megalakítsa a Junges Deutschland mintájára szerveződött új írói nemzedék társaságát, az Ifjú Magyarországot.

Ebből az időből származik az író nevezetes kijelentése, mely szerint „a sajtó a szellem tüdeje”. Erdélyi a nép műveltségének fejlesztését az időszaki sajtó és a korszerű irodalompolitika feladataként határozta meg. Szintén ekkor lépett fel első saját lapindítási kísérletével, amely a Népbarát címet kapta.

Ezen időszak tapasztalatai vezettek a folyóiratok (úgymint a Regélő, a Spiegel, a Rajzolatok) megjelenéséhez, a következő évtized, az 1840-es évek divatlapjainak irodalmi térhódításához, így a zsurnalizmus fénykorához, melyben a kritikus Erdélyi nagy szerepet játszott. 1839-ben a Magyar Tudományos Akadémia Vörösmarty Mihály és Jerney János ajánlására levelező tagjai közé választotta.

A szív csak eggyé lehet

Az 1830-as évek második fele Erdélyi János magánéletében is nagy változást hoz: ekkor ismerkedett meg Pesten a Vachott fivérek – a költő Sándor és a lapszerkesztő Imre – révén jövendőbeli feleségével, a huszonegy éves Vachott Kornéliával.

A Turóc vármegyéből származó ősi nemzetség leszármazottai 1831-ben előbb édesanyjukat veszítették el az országban végigsöprő kolerajárvány következtében, majd édesapjukat is a régóta húzódó tüdőbetegsége miatt. A kor szokása szerint az árva, jómódú gyermekek magas fizetség ellenében rokonházakhoz költöztek, így a gyám döntése alapján Kornélia az 1830-as évek végén nagynénje, Kossuth Lászlóné (Kossuth Lajos édesanyja) házában, míg öccsei Eperjesen, Szontagh Samu házában lelnek otthonra, hogy tanulmányaikat a történelmi Evangélikus Kollégium falai közt folytathassák.

Noha Erdélyi János és Vachott Kornélia között megismerkedésükkor kölcsönös vonzalom alakult ki, kapcsolatuk boldog beteljesedése ekkor még nem valósulhatott meg: a fiatal lányhoz az író jegyességi akadály miatt nem közeledhetett, ugyanis ez időben Kornélia Pap Dániel orvos-földbirtokos menyasszonya volt.

Az 1838-as év második felétől kezdődően azonban őszinte hangú levelezést folytattak, minek során az írót a fiatal lány bizalmába fogadta. 1839 júliusában Berzétéről az alábbiakat vallotta meg Kornéliának: „[…] Ha kegyed jobb mellében is viselne egy szívet, tudnék írni, most nem tudok. Szív csak egy lehet, s egyért. Kegyed társaságát óhajtom sokkal inkább, mint ön enyémet, mert nekem olly indulattal szabad viseltetni kegyed iránt, minővel önnek és irántam, nem.”

Erdélyi önmagát így jellemezte: „sem címe, sem rangja, de ha bálhős, udvarló nem is, mindenesetre több vagyok naplopónál.” Hónapokon át tartó levélváltásaik során Kornélia egyre jobban megnyílt, és amikor kiderült vőlegényének hűtlensége, szerelmi bánatát is vele osztotta meg.

Kötelékük idővel szorosabbá vált, ám Erdélyi nem akarta Kornéliára oktrojálni egyre erősödő érzelmeit, ezért 1840. június 11-i levelében határozottan kérte őt: „Megvallom, édes lányom, talán vétkeztem is, hogy kegyed iránt úgy, és annyit éreztem; s kegyednek okot adék gondolatokra és kifejezésekre, mellyeket ugyan megbánhat, de vissza nem vonhat. Én tehát most imígy szólok: igyekezzék magának és maga körűl kijelölni azon vonalakat, mellyeken túlmenni akár magának, akár nekem közeledni, hiba.”

Kornélia „hollószínű kedélyű” soraiban mély lelki tusáiról számolt be, és a költő ezt követően írta meg búdalát, nyíltan megvallva érzelmeit: „Nem szólanék, de választ / Szótlan miként vegyek? / Másé ha szíved, úgy én / Boldog kivel legyek?”– kérdezte.

Mosolygó Kossuthok

Novemberben Nelli végül felbontotta „szív-vérzésig menő” jegyességét Pap Dániellel, Erdélyi pedig ekkor bátran kérte meg kezét. A decemberi sorok már a beteljesült szerelem tanúságtételei:

„Huszonnégy hónapos ismertség után elvégre, közel juték kegyedhöz, hogy távol legyek mindentől, kegyeden kívül. […] Bizony, bizony, édes szépem, nagy indulat köt engem kegyedhöz, bizony nem adnám érzésimet keblembül oda, mert tele van velük az egész szív, mert nekem a föld többet nem adhat, nem is kívánok, az életben. […] Nem kell nekem, van már nékem / Adott isten, a mit kértem. Hűen és imádattal: E. János.”

Bemutatta számára várbéli, Úri utca (korábban Herrengasse) 48. szám alatti legénylakását is. Utolsó levelében az alábbiakat írta: „Kedves Nelkám! Éppen mikor bevégzém tegnap előbbi levelemet, kapám a kegyedét, mint szoktam, örömérzettel. A leányt láttam szólani benne, kit én szeretek régen, de csak nemrégen szabad szeretnem. […] Isten óvjon engem, minden gonosztól; de szerelme nélkül világ csapodárjává lettem volna; így, mikor ő igent mond, teljesen újjá születtem, s örülök az életnek, mint a gyermek, kinek szíve egyik kamrácskájában játék, másikban kegyes érzelmek lakoznak. Van, úgy hiszem, ki Jánoska boldogságát irigyli, ki is ne irigyelné azét, kinek kegyed örül; Jánoska pedig nem irigyli senkiét, mert szerettetik. – Tudom, hogy mosolyganak most magokban Kossuthok, részint kegyeden, részint rajtam, hogy együtt nem lehetünk. […] És Kossuthékkal eszembe jő sok minden. Eszembe a vasárnapi és mindennapi megkülönböztetés, s mosolygóra vonul ajkam meggondolván: mint lettem én mindennapivá, s mint nem vágyom többé a vasárnapiságot.”

Eljegyzésükre 1841. január 23-án került sor – jogi stúdiumai végeztével, március 16-án Erdélyi letette az ügyvédi vizsgáját –, majd március 24-én a pesti Evangélikus Egyházkerület Deák téri templomában házasságot kötöttek egymással. Székács József püspök eskette őket, násznagyuk Kossuth Lajos, egyik tanújuk Fáy András volt.

A friss házasok a Czukor utca (Zöldfa utcza) 496. számú házban polgári otthont rendeztek be maguknak, a nyári hónapokat pedig Heinrich Nepomuk János kapitány „Zur Schöpfung” (az „Alkotáshoz”, avagy a „Teremtéshez” – Haydn oratóriumának címére utalva) elnevezésű városmajori nyaralójában töltötték – e házról kapta a nevét a mai Alkotás utca.

Szeretetteljes, kiegyensúlyozott időszak volt ez a házaspár számára, nyugodt és boldog életet éltek. Erdélyi vallomása alapján „az én Nellim nem a mindennapi nők sorába tartozik.” „Frau Biedermeier” – ahogyan az ifjú feleséget joggal nevezhették volna – a művészetek és az irodalom területén is tehetséges fiatalasszony volt. Szépen rajzolt, zenélt, francia, illetve német nyelvű verseket olvasott és másolt, érdekelte a politika is.

A történelmi emlékezet egy anekdotát is őriz bátorságáról: a budai hegyekben tett sétája során egy súlyosan sérült férfira talált. Rendhagyó módon – hiszen ez a korszak attitűdjében szokatlannak mutatkozott – a fiatalasszony nem rettent meg a helyzettől. Azonmód segítséget hívott, mellyel az elkeseredettségében öngyilkosságra készülő költő, Tóth Lőrinc életét mentette meg.

Születés és halál

Házasságuk alatt Kornélia mindvégig támogatta férjét, miután a fiatalasszony jelentős örökséggel rendelkezett, nélkülözniük sem kellett. Hozományából 1841-ben 8000 forintot adott párja és Garay János részére a Regélő Pesti Divatlap újraindítására. Otthonukban élénk társasági élet folyt, vendégeikkel, íróbarátaikkal gyakran rendeztek vacsorákat és teaesteket, melyeket játék, valamint rendszeres közös zenélés is kísért: a visszaemlékezések szerint Erdélyi „szenvedélyes kedvelője volt a zenének általában, s igen szeretett zongora mellett énekelni – de szép, hajlékony tenorja igen alkalmas is volt bármely dallam kellemes előadására.” 1842. március 6-án, vasárnap „éppen két negyedkor, háromra” született meg egyetlen leánygyermekük.

Azonban március 15-én, kilenc nappal a szülést követően a csupán huszonöt éves édesanya meghalt. Az író gyászában az alábbiakat jegyzete fel naplójába: „Imádva szeretett nőm Vachott Cornelia meghalt mart. 15. délután háromnegyed ötre, gyermekágyi ideglázban. Ugyanaznap keresztelte meg Székács József kisgyermekünket, mellyen ő meghalt. Neve Kornelia Zsuzsána, amaz az ő, emez mindkettőnk édes anyja neve.”

Kornéliát 1842. március 16-án délután öt órakor a „Váczi temetőben” helyezték örök nyugalomra. Erdélyi megrendültségében „merev mozdulatlansággal függeszté tekintetét a koporsóra, mely minden kincsét magába zárta… mint a megvalósult fájdalom állt sógora, Vachott Sándor mellett.”

Pest ezen első, központi temetője a XVIII. század végétől a mai Lehel téri Vásárcsarnokot körbevevő utcák által háromszögelt területen helyezkedett el, nevét a Vácra vezető útról kapta. 1845 januárjában Petőfi ugyanebben a temetőben bolyongott éjszakákon át elhunyt tragikus szerelme, Csapó Etelke elvesztése után.

A sírkert a század negyvenes éveinek végére megtelt, ez időtől kezdődően a városvezetés újabb temetkezési engedélyt ide már nem adott ki, 1871-ben megindult a végleges felszámolása, és az addig ott nyugvó halottakat a Fiumei úti sírkertbe temették át. Vachott Kornélia földi maradványai azonban örökre a Váczi temető egykori területén maradtak.

Erdélyi szeretett hitvese emlékére 1842-ben az alábbi verset írta: „[…] Még puszta szívem is, még puszta életem, / Ollyan mint téli fán száradt cserlevelé. / Tudom, hogy a multat föl nem serkenthetem, / Tudom, hogy nem megyek vidámabb sors elé. / Csak óh ne bántsátok lelkemben a hitet, / A mellyre egykor szerelmünk épített.”

Felesége elvesztése felett érzett fájdalma miatt Pesten nem volt maradása, Erdélybe készült, de elindulása előtt még gondoskodott félárva kislánya elhelyezéséről Berzétén – őt keresztanyja, Máriássy Zsigmondné gondjaira bízta. 1844. február 6-án azonban drámai hírt kapott otthonról: azonnal induljon, kislánya súlyosan megbetegedett.

(Erdélyi János történetének folytatását ide kattintva olvashatja.)