A mai napig felismerhetőek a szovjet űrszondák a Vénuszon

A Vénusz szélsőséges felszíni viszonyai ellenére a szovjet Venyera-program űrszondáinak roncsai nagy valószínűséggel a mai napig felismerhető állapotban vannak - állapította meg Luca Forassiepi űrrégész és kutatócsoportja egy közelmúltban publikált tanulmányában. A kutatás tágabb tudományos jelentősége, hogy a Vénuszt is beemeli az űrrégészeti elemzések hatókörébe, kulturális örökségként kezelve a bolygón maradt, technikatörténeti jelentőségű emberi eszközöket.

A 2026-ban megjelent tanulmány szerint az elmúlt hat évtizedben a bolygóra juttatott leszállóegységek közül legalább hét gépként azonosítható maradhatott. A Vénusz felszínén uralkodó 460 Celsius-fokos átlaghőmérséklet, a földi légnyomás kilencvenszeresét kitevő, 90 baros nyomás, valamint a kénsavfelhők és a 96 százalékban szén-dioxidból álló légkör rendkívül roncsoló hatásúak.

A kísérleti szimulációk azonban igazolták, hogy az űrszondák vázát alkotó titán és alumínium jól ellenáll a felszíni kémiának. Bár a gumi tömítések gyorsan megsemmisülnek, és az emiatt kialakuló belső nyomáskülönbség a műszerek összeroppanásához vezet, a deformálódott és oxidálódott fémvázak Forassiepi szerint nagyrészt ott találhatók, ahol évtizedekkel ezelőtt földet értek. Ennek oka a bolygó felszíni stabilitása: a szél túlságosan gyenge a kőzetek és fémek koptatásához, és a tektonikus vagy vulkáni aktivitás is alacsonyabb a földinél.

A szovjet Venyera-program az 1960-as és a nyolcvanas évek közepe között zajlott, és a korai technikai kudarcok – elsősorban a légnyomás alulbecslése miatti összeroppanások – ellenére történelmi áttöréseket hozott. A Venyera–9 1975 októberében hajtott végre sikeres leszállást, és 53 percen át sugárzott adatokat egy vulkanikus kőzetekkel borított lejtőről, a Venyera–13 pedig 1982 márciusában több mint két órán keresztül működött, elkészítve a tudománytörténet első színes felszíni felvételeit egy idegen égitestről.

Napjainkig a Marsot leszámítva kizárólag ezek az eszközök készítettek fotókat egy másik bolygó szilárd talajáról. A programhoz kapcsolódó friss fejlemény, hogy a Roszkoszmosz megerősítette: a Vénuszra szánt, de 1972-ben egy indítási hiba miatt Föld körüli pályán rekedt Koszmosz–482 űrszonda leereszkedő egysége több mint öt évtizednyi keringés után, 2025-ben az Indiai-óceánba csapódott. Mivel a titángömböt az extrém vénuszi atmoszférára tervezték, a Föld légkörébe való belépést szinte biztosan sértetlenül vészelte át.

Beth O’Leary, az Új-Mexikói Állami Egyetem professor emeritája a Scientific American folyóiratnak nyilatkozva hangsúlyozta: a Vénuszt a tudományos közösség korábban olyan környezetként tartotta számon, ahol az emberi nyomok túlságosan gyorsan megsemmisülnek ahhoz, hogy érdemes legyen vizsgálni őket. Az új eredmények alapján azonban a szovjet szondák a marsi Viking-egységekhez vagy a holdi Apollo-missziók hardvereihez hasonlóan az űrrégészet releváns tárgyai.

Bár a NASA 2030-as évekre tervezett DAVINCI missziója, az Európai Űrügynökség EnVision programja, vagy az indiai Sukráján–1 projekt nem kimondottan az egykori roncsok felkutatását célozza, a tudósok bíznak abban, hogy a jövőbeni ereszkedő szondák nagy felbontású felvételein feltűnhetnek a több mint fél évszázada a Vénuszon hagyott történelmi Venyera-egységek nyomai.