A tenger mélyén rejlő Aquaterra rejtheti az emberiség múltját
A legújabb víz alatti régészeti feltárások és geoarcheológiai kutatások arra figyelmeztetnek, hogy az emberiség korai történetének jelentős fejezeteit elnyelte a tenger, így a szárazföldi ásatások önmagukban nem adhatnak teljes képet a múltunkról. Egy, a Popular Mechanics magazinban megjelent elemzés Jerome E. Dobson geográfus elméletére, valamint Michael K. Faught és Morgan F. Smith amerikai régészek 2021-es tanulmányára hivatkozva sürgeti a tengeralatti lelőhelyek szisztematikus kutatását. A part menti erózió és a globális tengerszint-emelkedés napjainkban is számos történelmi jelentőségű szárazföldi emléket fenyeget.
- A jégkorszakok idején a jelenleginél alacsonyabb tengerszint kiterjedt szárazföldeket, az úgynevezett Aquaterrát tette lakhatóvá.
- Észak-Amerika partjainál és a Mexikói-öbölben több víz alatti régészeti projekt őskori és maja települések nyomait tárta fel.
- A klímaváltozás és az emelkedő tengerszint miatt a mai part menti régészeti lelőhelyeket is az elárasztás veszélye fenyegeti.
Jerome E. Dobson már 1999-ben felvetette egy egybefüggő, bár földrajzilag széttagolt, mára víz alá került szárazföldi terület, az úgynevezett Aquaterra létezését. Az elmélet szerint a jégkorszakok idején, amikor a Föld vízkészletének jelentős része a sarki jégsapkákban és a gleccserekben fagyott meg, a globális tengerszint drasztikusan lecsökkent.
Ez a folyamat mintegy 22,5 millió négyzetkilométernyi, napjainkban a tengerfenékhez tartozó kontinentális talapzatot tett szárazfölddé. Ezek a területek 120 ezer éven át, egészen az utolsó jégkorszak végéig gazdag ökoszisztémáknak (erdőknek, vizes élőhelyeknek, füves pusztáknak) és ebből kifolyólag a korai emberi közösségeknek is otthont adtak.
A kutatók szerint az emberi kulturális innovációk jelentős része olyan időszakokban született, amikor a tengerszint a mainál lényegesen alacsonyabban állt. A felmelegedés és a jégtakarók olvadása miatt a tengerszint fokozatosan megemelkedett, arra kényszerítve az egykori lakosságot, hogy feladják a tengerparti településeiket és magasabban fekvő területekre vándoroljanak. A tengerfenék kutatása a régészek szerint azért kiemelt jelentőségű, mert a legkorábbi kulturális vívmányok, például a kerámiakészítés kezdeteihez köthető leletek akár 120-125 méteres mélységben is rejtőzhetnek az egykori partvonalakon.
A víz alatti régészet (geoarcheológia) gyakorlati létjogosultságát az amerikai kontinensen végzett legújabb kutatások is alátámasztják. A Mexikói-öbölben, az ősi Sabine-folyó egykori medrében a szakemberek több ezer éves, elszenesedett fa- és növényi maradványokat, magvakat, valamint állati csontokat hoztak a felszínre a kontinentális talapzatról.
Ez is érdekelhet
Belize partjainál a régészek klasszikus kori maja konyhasó-termelő telepek, nádtetős faépítmények elsüllyedt maradványaira bukkantak a tengerfenéken. Más észak-amerikai kutatási projektek elsüllyedt táborhelyeket és több mint 12 ezer éves kőeszközöket azonosítottak a hullámok alatt.
A tengerszint-emelkedés problémája nemcsak a prehistorikus korszakok, hanem a jelenkor régészeti öröksége szempontjából is kritikus kérdés. A part menti erózió olyan újkori európai gyarmati emlékeket is fenyeget, mint az Észak-Karolina partjainál fekvő 16. századi Roanoke-kolónia maradványai, ahol a víz már a 2007-es ásatási szelvényeket is elnyelte. A szakemberek arra figyelmeztetnek, hogy ha a történettudomány és a régészet nem helyezi fókuszba az egykori és a jelenleg is süllyedő partvonalak szisztematikus kutatását, a korai emberi civilizációk fejlődésének megértése továbbra is hiányos marad.
