A legkorábbi égetett agyagedényeket találták meg a Közel-Keleten
A Közel-Kelet legkorábbi ismert égetett agyagedényeit, illetve azok töredékeit azonosították régészek a délkelet-törökországi Çemka Höyük régészeti helyszínén. A Mardin Artuklu Egyetem, az Orosz Tudományos Akadémia és az isztambuli Koç Egyetem kutatócsoportja által publikált, Kr. e. 9350 körüli időszakból származó leletek azt mutatják, hogy a kerámia tömeges elterjedését több ezer éves technológiai kísérletezés előzte meg az átmeneti kőkorszak vadászó-gyűjtögető közösségeiben.
- A régészek egy 11 400 éves őskori települést vizsgáltak a délkelet-törökországi Çemka Höyükben.
- A feltárás során kísérleti jellegű, szándékosan égetett agyagedények töredékeit azonosították.
- A leletek bizonyítják, hogy a kerámia a Közel-Keleten fokozatos kísérletezés révén alakult ki.
A Tigris-folyó völgyében fekvő, útépítés során véletlenül felfedezett Çemka Höyük települést a Kr. e. 10 800 és 8700 közötti időszakban lakták. A régészek a második építészeti rétegben összesen negyvenhat agyagtöredéket vizsgáltak meg, amelyeket faszénminták alapján Kr. e. 9350-re datáltak.
A töredékek, amelyek egyetlen jól ismert kerámiatípushoz sem hasonlítanak, három fő csoportba sorolhatók: szerves tárgyakat borító agyagbevonatok, kőedények kapacitásának növelésére szolgáló toldatok, valamint agyaglapokból (és nem formából) felépített, vastag falú edények darabjai. A kutatók röntgendiffrakciós és mikroszkópos elemzésekkel megállapították, hogy az agyagot növényi törekkel és állati trágyával keverték, majd szándékosan, 600-700 Celsius-fokos nyílt tűzön égették ki.
Az égetési hőmérséklet alacsonyabb volt, mint a későbbi, fejlett kerámiaégető kemencéké, de elegendő ahhoz, hogy visszafordíthatatlan ásványi szerkezetváltozást idézzen elő az anyagban. Ez a hőhatás, kiegészülve a töredékek fekete magjával és vöröses felszínével, rövid és tökéletlen égetési folyamatra utal. A felfedezés fontossága abban rejlik, hogy ezek az edények nem egy kiforrott fazekashagyomány termékei, hanem egy kísérletező szakasz bizonyítékai.
A helyiek már korábban is alkalmaztak agyagot a kőfalak tapasztására, és ezt a meglévő tudást használták fel az első tárolóedények megformázásához. Bár a technológia ismert volt, a fazekasság ekkor még nem vált tömegessé, valószínűleg azért, mert a mindennapi életben (főzés, tárolás) nem volt rá azonnali társadalmi és funkcionális igény.
Ez is érdekelhet
A Közel-Kelet történelmében a Kr. e. 10. évezred kritikus átmeneti időszakot jelentett. Ebben az évezredben a vadászó-gyűjtögető közösségek elkezdtek letelepedni, és megjelentek a legkorábbi, kőből épült állandó falvak (mint például a közeli Göbekli Tepe vagy Karahan Tepe). A növénytermesztés és az állattartás ekkor még gyerekcipőben járt, és a lakosság túlnyomórészt a vadon élő erőforrásokra támaszkodott. A hagyományos régészeti kronológia ezt a kort fazekasság előtti neolitikumnak nevezi, mivel a kerámiaedények széles körű, mindennapi használata csak jóval később, Kr. e. 7000 körül vált általánossá a térségben.
A çemkai leletek nem írják át teljesen a technológia egyetemes történetét, hiszen a világ legősibb ismert kerámiái a kínai Hszienrendung-barlangból származnak, és mintegy húszezer évesek. Ugyanakkor a törökországi felfedezés megerősíti azt a modern tudományos álláspontot, hogy a technológiai újítások nem egyetlen, lineáris feltalálási pontból indultak ki. A termékeny félhold területén a fazekasság egymástól független, elszigetelt regionális kísérletek mozaikjaként alakult ki. Az innováció elterjedéséhez nemcsak a technikai ismeretre (a tűz és az agyag kontrollálására), hanem a megnövekedett termésfelesleg biztonságos tárolására vonatkozó konkrét, mindennapi kényszerre is szükség volt a korai mezőgazdasági társadalmakban.
