Rangot, vagyont és életmódot tükröztek a régi svéd pipák
A XVIII. századi Svédországban nemcsak az öltözködés vagy a lakóhely árulkodhatott az emberek társadalmi helyzetéről, hanem az is, milyen pipából és hogyan dohányoztak. A tehetősebbek hosszú szárú, gondosan kidolgozott és polírozott agyagpipákat használtak, míg a kétkezi munkások inkább a rövidebb, egyszerűbb darabokat részesítették előnyben. Egy új svéd régészeti kutatás szerint a dohányzás szokásai olyannyira összefonódtak a társadalmi ranggal, hogy még a pipa kopása és elszíneződése is jelentéssel bírt.
- A XVIII. századi Svédországban a pipák hossza és kidolgozása társadalmi különbségeket tükrözött.
- A hosszú, gondosan polírozott pipák inkább az előkelők, a rövidebb, egyszerű darabok a kétkezi munkások körében voltak elterjedtek.
- A kopott pipák egyes időszakokban divatosnak számítottak, ezért a gazdagok olykor szolgáikkal szívatták be őket.
Robert Bergman Carter, a Lundi Egyetem régésze doktori értekezésében azt vizsgálta, hogyan fejeződtek ki a társadalmi különbségek a XVIII. századi svédországi dohányzási szokásokban. A kutatás során régészeti leleteket, korabeli ábrázolásokat, hagyatéki leltárakat, vámiratokat, gyártási leírásokat, árjegyzékeket és újsághirdetéseket vetett össze. A források alapján nemcsak azt igyekezett megállapítani, milyen pipákat használtak az egyes társadalmi rétegek, hanem azt is, hogyan változott a dohányzáshoz kapcsolódó viselkedés megítélése.
A vizsgálat egyik legfontosabb leletanyaga Stockholmból származik. A város Slussen nevű területén 1984-ben végzett feltárás során mintegy hat tonnányi, XVIII. századi agyagpipából és pipatöredékből álló együttest tártak fel, amely Olof Forsberg pipagyártó tevékenységéhez kapcsolódott. A hatalmas mennyiségű anyag különleges lehetőséget kínált a pipák formájának, gyártási minőségének és a különböző típusok közötti eltéréseknek az elemzésére.
A fehér agyagpipák a korszak legelterjedtebb dohányzóeszközei közé tartoztak. Finom, égetés után krétafehérré váló agyagból készültek, ezért svédül kritpipának, azaz krétapipának nevezték őket. Könnyen törtek, viszonylag olcsón előállíthatók voltak, a régészeti feltárásokon pedig különösen gyakran kerülnek elő töredékeik.
A pipák azonban korántsem voltak egyformák. Száruk rendszerint 20–45 centiméter hosszú volt, a kidolgozás minősége pedig jelentősen eltérhetett. A vagyonosabb fogyasztók inkább a hosszú, finoman megmunkált és gondosan polírozott példányokat választották, míg a szerényebb jövedelműek többnyire durvább kivitelű, rövidebb szárú pipákat használtak.
A különbségeknek gyakorlati okuk is volt. Egy 45 centiméteres szárú pipából kényelmesen dohányozni leginkább nyugodt, ülő helyzetben lehetett. Ez a fajta időtöltés jobban illett azok életmódjához, akiknek nem kellett folyamatosan fizikai munkát végezniük. A kétkezi munkások számára a rövidebb pipa sokkal alkalmasabb volt, hiszen könnyebben tarthatták a szájukban munka közben.
A használat nyomai szintén fontos információkat szolgáltatnak. Az egyszerűbb pipákon gyakrabban figyelhetők meg fognyomok, javítások és az ismételt használatból eredő elszíneződések. A kutató szerint ezek a jelek arra utalhatnak, hogy a tulajdonosok hosszú ideig használták ugyanazt a pipát, és gyakran a foguk között tartották, hogy mindkét kezük szabad maradjon.
Ennek a szokásnak olykor az emberi csontmaradványokon is nyoma maradt. Egyes feltárt koponyák fogazatán olyan jellegzetes hézagokat azonosítottak, amelyeket feltehetően a rendszeresen a fogak között tartott pipaszár alakított ki. Előfordult, hogy egyetlen fogsoron három ilyen elváltozást is megfigyeltek. Amikor a megszokott helyen kialakult mélyedés már túl nagy lett, a dohányos másik fogpár között kezdhette tartani a pipáját.
A pipák kopása azonban nem mindig utalt alacsony társadalmi helyzetre. Bergman Carter kutatása szerint bizonyos időszakokban éppen a sokat használt, jól beszívott pipa számított előkelőnek. A tehetősebbek közül egyesek szolgáikkal szívatták be az új pipákat, hogy azok mielőbb elnyerjék a kívánatos, megsötétedett megjelenést. A divat változásával így ugyanaz a külső jegy más társadalmi jelentést kaphatott.
A kutató ennek érzékeltetésére vezette be a *smokeways*, vagyis a „dohányzási szokásrendszer” fogalmát. Ez nem csupán a dohányzás módját jelenti, hanem azokat az íratlan társadalmi szabályokat is, amelyek meghatározták, milyen eszközzel, milyen helyzetben és hogyan illett dohányozni. Ahogyan az étkezési szokások vagy az öltözködés, úgy a pipázás is jelezhette valakinek a társadalmi hovatartozását.
A dohányzás a XVIII. századi Svédországban szinte valamennyi társadalmi rétegben elterjedt volt. Férfiak és nők egyaránt pipáztak, sőt a korabeli feljegyzések szerint még gyermekek között is gyakori volt a szokás, annak ellenére, hogy a dohányhasználatot 21 éves korhatárhoz kötötték. A felsőbb társadalmi osztályokhoz tartozó nők számára ugyanakkor a nyilvános pipázást illetlennek tartották, bár a kutató szerint valószínűleg közöttük is akadtak titokban dohányzók.
Ez is érdekelhet
A dohány megítélése egészségügyi szempontból is jelentősen különbözött a maitól. A korszakban gyakran gyógyhatást tulajdonítottak neki, és olyan súlyos betegségek ellen is alkalmazták, mint a pestis vagy a rák. A pipák széles körű elterjedésében az állami gazdaságpolitika is szerepet játszott. Svédország 1747-ben megtiltotta az egyszerű, külföldi pipák behozatalát, ami lendületet adott a hazai gyártásnak. Új műhelyek és nagyobb pipagyárak létesültek, amelyek különféle minőségű és árú termékekkel látták el a vásárlókat. A gyártók árjegyzékei és hirdetései ma fontos forrásai annak, milyen különbségek voltak az egyes pipatípusok között.
Bergman Carter kutatásának egyik fontos eredménye, hogy a régészek által korábban elsősorban keltezésre vagy a kereskedelmi kapcsolatok feltérképezésére használt pipatöredékek a társadalomtörténet számára is értékesek. A gyártási minőség, a méret, az ár és a használati nyomok együttes vizsgálatával azonosíthatók azok a különbségek, amelyek a korabeli emberek mindennapjait jellemezték.
