A szabadkőművességet gyakran övezi titokzatosság: sokan okkult vagy politikai összeesküvőkre gondolnak, mások jótékonysági egyletekre és a felvilágosodás eszméire. A szövetség (a mozgalom kifejezés inkább egy politikai közösségre vagy egy filozófiai iskolára lenne igaz) valós gyökerei a középkori angol templomépítő, kőfaragó céhekben keresendők, amelyek a nagy megrendelések hiányában a XVI–XVII. században átalakultak felvilágosult szellemi közösségekké. Az 1717 ben Londonban alapított első Nagypáholy után a céhes hagyomány már csak a sajátos, különleges rítusokban maradt meg, amelyek valamiképpen mindig a jeruzsálemi Salamon-templom építésének bibliai történetére mennek vissza. 

A modern, 1717 utáni rend az első pillanatától fogva sem volt egységes: számos irányzatra tagolt, voltaképpen ahány páholy, annyi világszemlélet, sőt: azt sem túlzás mondani, hogy ahány szabadkőműves, annyi gondolkodásmód. Az azonban szintén elmondható, hogy létezik az „angol” vagy „angolszász” típusú, hagyományőrző szabadkőművesség, amely csak hívőket vesz fel, nem fogad a soraiba lányokat és asszonyokat, valamint tartózkodik az aktuálpolitikától. A XVIII. század közepétől viszont létezik az úgynevezett „francia” szabadkőművesség, amely aktívan fejti ki működését a politika magát haladónak és gyakran liberálisnak mondó oldalán. Nem túlzás azt mondani, hogy az „angolban” a belső önépítés, a „francia” szabadkőművességben a társadalom modernizálása kapja a fő hangsúlyt.
Magyarországon a szövetség a XVIII. század óta van jelen: virágkorok és tiltások váltották egymást, de 1990-től több irányzatban, civil egyesületi formában ismét működik. Ezért is érdemes áttekinteni az eredetét, a céljait és a hazai sajátosságait. Különösen, ha tudjuk, hogy a magyar kultúrtörténet teljesen különböző alakjai, köztük Martinovics Ignác, Kossuth Lajos, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Liszt Ferenc, Tamási Áron, Sztehlo Gábor vagy Ravasz László is a páholyok tagjai voltak.

Céhekből szimbolikus közösségek

Az alapító mítoszok Salamon templomának építőmestereit emlegetik, de a legvalószínűbb forrás a középkori katedrálisépítők céheinek hagyománya. Ezek a mesteremberek ideiglenes műhelyekben – páholyokban – őrizték szakmai titkaikat, saját szokásaik, jelképeik és rítusaik alakultak ki a „munkákon”, ahogy a szabadkőműves-összejöveteleket nevezik. A XVII. század vége felé a céhrendszer hanyatlása miatt a páholyok már nemcsak kőművesmestereket fogadtak, hanem értelmiségieket, nemeseket és kereskedőket is; ekkor kezdődött az úgynevezett „spekulatív” szabadkőművesség, ahol a kőfaragás már nem a Salamon-templomra és az annak másaként megépült minden keresztény templomra utalt, hanem a morális önépítés szimbólumává vált.
 

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2026. tavasz számában olvasható.