A Markó család művészete
Nem sok XIX. századi magyar alkotó volt, akiről itthon és külföldön egyaránt a legnagyobb fokú elismerés hangján beszéltek. Idősebb Markó Károly – mivel elődeihez és kortársaihoz hasonlóan életének túlnyomó részét a hazájától távol töltötte – ilyennek számított. Míg ekkoriban Magyarországon a leíró jellegű tájábrázolás éppen csak elindult az önálló műfajjá válás útján, a nemzetközi színtéren már az egyre összetettebbé váló heroikus tájfestészet történetének utolsó fejezeteit írták.
Idősebb Markó Károly követve mérnök édesapja mintáját a lőcsei evangélikus gimnázium elvégzése után földmérői képesítést szerzett, és Rozsnyón helyezkedett el. Ebben a romantikus környezetben ébredt fel benne először a festő, itt vált térképészből amatőr művésszé. Első vízfestményei azonban még Müller János Jakab és Joseph Fischer tátrai és szepességi tájakat ábrázoló festményei nyomán készült másolatok voltak.
A föld mélye
Markó csak Pestre költözése után kezdett komolyabb képzőművészeti tanulmányokba. Szülei azonban sokáig nem békültek meg azzal, hogy a fiuk a tanult szakmája helyett a művészet felé fordult, így Markó egy darabig még visszajárt Rozsnyóra, és részt vett a földmérésekben. Ekkor – az 1820-es évek elején – készült az aggteleki Baradla-barlang termeit ábrázoló temperasorozata. A cseppkőbarlang tudományos igényű feltárása csak néhány évtizeddel korábban kezdődött. A pionírok nyomában egyre többen akarták azt a saját szemükkel látni. Írók és költők szálltak alá a mélybe, és elragadtatott hangon emlékeztek meg az ott szerzett benyomásaikról. A kortársak szemében a barlang titokzatos, a lélekre különös módon ható „táj” volt. A föld alatti járatokban, fáklyafényben barangolók a bátorság, a félelem, de a csodálat és a borzongás érzéseit is átélhették.
(1).jpg)
A szokatlan környezet, a különleges fényhatások kiváló festői témát kínáltak Markó számára is, aki a barlangról készült sorozatában remekül ötvözte a század józan természettudományos érdeklődését az érzelmeket megmozgató romantikus témával.