A sógun sikere ellenére végleg eltűnhetnek a hagyományos japán történelmi filmek

Noha a tizennyolc Emmy-díjat nyert, amerikai gyártású, A sógun című sorozat és az A Samurai in Time című független japán film sikere globális reneszánszt hozott a dzsidaigeki, azaz a japán kosztümös történelmi dráma műfajának, a kulisszák mögött súlyos válság fenyeget. A Nippon.com elemzése arra figyelmeztet, hogy a digitalizáció térnyerésével és a csökkenő hazai gyártási volumennel párhuzamosan a több mint egy évszázados, generációkon át öröklődő hagyományos kézműves filmes technikák és díszletek a teljes eltűnés szélén állnak Japánban.

Megújulhat a dzsidaigeki a Sógun után

A hollywoodi gyártású Sógun sorozat világszerte nagy sikert aratott, miközben Japán saját történelmi kosztümös drámahagyománya továbbra is bizonytalan helyzetben van. A díszletek, a jelmezek, a kardvívó koreográfiák és azok a mesterségbeli tudások, amelyek több mint egy évszázadon át formálták a dzsidaigekit, ma könnyen eltűnhetnek. A kérdés nemcsak az, hogy a műfaj képes-e alkalmazkodni a digitális korszakhoz, hanem az is, hogy mi marad meg a kulturális hagyományból mindeközben.

Hogyan született meg a dzsidaigeki

Japánban a színpadi és filmes történeteket hagyományosan két nagy csoportra osztották. Az egyik a dzsidaigeki, vagyis a történelmi kosztümös dráma, a másik a gendaigeki, azaz a kortárs témájú dráma. Ennek a megkülönböztetésnek a gyökerei a 19. század végére nyúlnak vissza, amikor Japán gyors ütemben vett át európai mintákat, intézményeket és életformákat.

A mozi 1896-ban jelent meg Japánban. Az előadások hangsúlya fokozatosan eltolódott a politikától a népszerű elbeszélő irodalom feldolgozása felé. Így született meg a sinpa, vagyis az „új iskola” drámája, szemben a kabukihoz kötődő „régi iskola”, a kjúgeki világával. A 20. század elején megjelent a nyugati mintákat követő singeki is. A japán film ezt a megkülönböztetést is átvette, és nagyjából 1920 körül megszilárdult a dzsidaigeki és a gendaigeki kettőssége.

Makino Shózó és a japán film kezdetei

Amikor a mozgókép megjelent Japánban, először főként dokumentumszerű felvételeket készítettek valós eseményekről. Nem sokkal később azonban filmesek kabukijeleneteket kezdtek rögzíteni. Ezekből a próbálkozásokból születtek meg az első történetmesélő filmek, és ezzel együtt a dzsidaigeki alapformái is.

A fordulat középpontjában Makino Shózó állt, akit gyakran a japán film atyjának neveznek. A Kiotóban működő Szenbonza Színház vezetőjeként és rendezőjeként felismerte, hogy az utazó kabukiszínészeket nemcsak mesterséges díszletek között lehet filmezni. Azt javasolta, hogy valódi külső helyszíneken forgassanak, kihasználva Kiotó templomait, utcáit és tájait. Ezzel lényegében megteremtette a dzsidaigeki filmes nyelvének alapjait.

A szerző szerint a dzsidaigeki egyik gyakorlati ismérve az, hogy olyan fiktív világot mutat, ahol a szereplők hagyományos frizurát és kimonószerű ruhát viselnek, nyíltan kardot vagy más fegyvert hordanak, és a nindzsák, szellemek vagy démonok jelenléte természetesnek hat. Ez nem szigorú műfaji definíció, inkább annak jelzése, hogy a dzsidaigeki mindig tág teret adott a képzeletnek.

A dzsidaigeki hosszú sorvadása

A dzsidaigeki filmek gyártása a második világháború utáni filmfellendülés idején, az 1950-es években és az 1960-as évek elején érte el csúcspontját. A helyzet a hatvanas évek közepétől változott meg. A televízió térnyerése, a gyors urbanizáció és a társadalmi értékek átalakulása miatt a közönség egyre inkább elfordult a mozitól.

A hetvenes évekre a nagy filmstúdiók pénzügyi gondokkal küzdöttek. A dzsidaigeki pedig különösen drága műfajnak számított. Sok szerződtetett színészt, rendezőt és háttérmunkást kellett fenntartani, emellett a díszleteket, a jelmezeket, a parókákat és az egyéb kellékeket is elő kellett állítani. A nagy csatajelenetek még többe kerültek, mert páncélokra, lovakra és statiszták tömegére volt szükség.

A televízió egy ideig életben tartotta a műfajt. Több nagy stúdió külön tévés gyártócéget hozott létre. A televíziós dzsidaigeki azonban az 1990-es évekre szintén visszaszorult. Ekkor vált igazán elfogadottá az, hogy a műfajnak leáldozott.

A digitális korszak és a dzsidaigeki új esélye

Az utóbbi években lassú növekedés érzékelhető. Ebben a változásban a technológia fontos szerepet játszik. A digitális filmezés és a számítógépes vizuális effektek jelentősen csökkentették a költségeket. A nagy díszletek egy része digitálisan is létrehozható. A tömegjelenetekhez nem mindig kell valódi statisztahadsereg. Az összetett akciókat az utómunka is látványosabbá teheti. A digitális forgatás ráadásul megszünteti az elrontott nyersanyag költségét is.

A műfajnak az is kedvez, hogy bővültek a másodlagos piacok, nőtt az otthoni terjesztés jelentősége, teret nyertek az előfizetéses modellek, és a média mix stratégiák is új nézőket hoznak. Egy manga- vagy animeadaptáció olyan közönséget is közelebb vihet a dzsidaigekihez, akik korábban nem érdeklődött iránta. Ha pedig egy sorozat, mint a Shōgun, világméretű beszédtémává válik, abból a japán történelmi műfajok is profitálhatnak.

Mit veszíthet el a dzsidaigeki a megújulás közben

A Makino Shózó által elindított hagyományt filmesek, színészek és mesterek generációi csiszolták tovább. Kézzel építették fel a várakat, dajmjórezidenciákat, kereskedőházakat és bérházakat. A látványtervezők rajzai alapján készültek a díszletek. A jelmezrészlegek, a parókakészítők és a fodrászok pontosan ismerték az egyes korszakok és társadalmi rétegek közötti különbségeket. A kellékesek a szandáltól a kardig mindent elkészítettek. Ezeket a technikákat mesterek adták tovább egymásnak.

A hagyományos művészetek közül a teaszertartás, a harcművészetek, a nó és a klasszikus japán tánc ma is az érdeklődés középpontjában van. A történelmi parókákra, a nagyméretű fakapukra vagy a hagyományos japán házbelsőkre viszont alig van szükség a filmen és a színházon kívül. Ha a dzsidaigeki túlságosan rááll a digitális egyszerűsítésre, a stúdiókban felhalmozott szaktudás gyorsan eltűnhet.