Japán film készült Kazuo Ishiguro Nagaszaki traumáját feldolgozó regényéből

Isikava Kei japán filmrendező adaptációjában, szokatlanul élénk képi világgal kerül a brit mozikba Kazuo Ishiguro irodalmi Nobel-díjas író A dombok halvány képe (A Pale View of Hills) című, 1982-ben megjelent debütáló regényének filmváltozata, amely Nagaszaki 1945-ös atomtámadás utáni traumáját, a háborús bűntudatot és az elfojtott emlékek pszichológiáját vizsgálja – derül ki a Bloomberg beszámolójából.

A tavaly nyáron a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon – az atombomba-támadások 80. évfordulójának évében – bemutatott, és a brit mozikban 2026. március 13-án debütált alkotás nem hagyományos történelmi katasztrófafilm. Kazuo Ishiguro, a mű vezető producere első regényéhez hűen a film egy szubjektív, belső pszichológiai dráma. A történet főszereplője Ecukó, egy a háború után Angliába emigrált nagaszaki származású japán nő, aki brit születésű lányának, Nikinek mesél a múltról, miközben az emlékek és a valóság határai fokozatosan elmosódnak.

A rendező, Isikava Kei tudatosan szakított a poszt-apokaliptikus, fekete-fehér esztétikával. A film 1952-ben – hét évvel a pusztítás után – játszódik, és a rendező a kort technicolor stílusban, ragyogó színekkel, nyüzsgő, napfényes utcákkal és elegáns kosztümökkel (Hirosze Szuzu és Nikaidó Fumi főszereplésével) jeleníti meg. Isikava a sajtónak nyilatkozva elmondta: célja az volt, hogy leszámoljon azzal a sztereotípiával, miszerint a háború utáni Japán, és különösen a túlélő nők kizárólag a gyász és a monokróm kétségbeesés állapotában éltek.

Nagaszaki városa 1945. augusztus 9-én szenvedett el atomtámadást, miután a felhőzet miatt az eredeti célpont, Kokura felett nem tudták ledobni a bombát. A robbanás az Urakami negyed felett történt, és 1945 végéig becslések szerint mintegy 70 000 ember halálát okozta.

Nagaszaki történelmi és kulturális öröksége azonban jelentősen eltér Hirosimáétól. Ahogy arra Chad R. Diehl történész, a Shadows of Nagasaki című könyv szerzője rámutat, a dombokra és öblökre épült kikötőváros topográfiája némileg tompította a robbanás erejét, így a pusztítás és a megemlékezés helyszínei is szétszórtabban helyezkednek el, ellentétben Hirosima központosított Béke Parkjával. Emellett Nagaszaki évszázadokon át Japán legfontosabb, a külvilág felé nyitott, multikulturális kapuja volt. A sógunátus idején ez volt az egyetlen hely, ahol a holland és portugál kereskedők jelen lehettek, és itt élt az ország legnépesebb keresztény közössége is. Ez a kozmopolita örökség – amely az építészetben és a gasztronómiában is tetten érhető – nagyban hozzájárult a város háború utáni, a filmben is ábrázolt gyors kulturális és infrastrukturális újjászületéséhez.

Szembenézés a múlttal a modern Japánban

A film időzítése és tematikája különösen aktuális a mai japán belpolitikában. Ahogy a hibakusák (az atomtámadások túlélői) utolsó generációja is eltűnik, a szigetországban egyre intenzívebb vita folyik a nemzeti emlékezetről. Az újonnan megválasztott, nacionalista politikát folytató Takaicsi Szanae miniszterelnök célja a pacifista alkotmány felülvizsgálata és a védelmi képességek megerősítése, ami egyfajta elmozdulást jelent a háborús bűntudat évtizedes politikájától.

Isikava Kei rendező a film kapcsán kiemelte: a mű nem csupán az áldozati szerepre koncentrál. A történetben megjelenik Ogata, Ecukó nacionalista apósa, akinek alakján keresztül a film finoman, de egyértelműen reflektál a japán imperializmus és az ázsiai kontinensen elkövetett háborús bűnök felelősségére is. "Nem lehetünk száz százalékig áldozatok, de a nemzet megosztott ebben a kérdésben. Mindkét perspektívát meg akartam jeleníteni a filmben" – fogalmazott a rendező.