A fekete halál hatására a növényi biodiverzitás is visszaesett Európában

A 14. századi nagy európai pestisjárvány, a „fekete halál” okozta drasztikus demográfiai katasztrófa és a mezőgazdasági területek tömeges elhagyása nem a természet felvirágzásához, hanem a növényi biodiverzitás jelentős és tartós visszaeséséhez vezetett – mutatták be Christopher Lyon és Jonathan D. Gordon paleooökológusok az Ecology Letters című tudományos folyóirat legfrissebb számában.

A brit kutatók több mint száz európai lelőhelyről – tavak és vizenyős területek (lápok) mélyrétegi üledékéből – származó fosszilis virágpor-adatokat elemeztek. A kiterjedt adatbázis segítségével azt vizsgálták, hogyan változott az európai növényi közösségek összetétele a pestisjárvány előtt, alatt és után.

A kvantitatív elemzés rávilágított, hogy az időszámításunk kezdete és 1300 közötti időszakban a növényi sokféleség folyamatosan növekedett Európában: a Nyugatrómai Birodalom felemelkedését és bukását, valamint a kora középkort is átvészelve, a biodiverzitás az érett középkorra érte el a csúcspontját.

Amikor azonban 1348-ban a pestisjárvány végigsöpört a kontinensen, a növényi biodiverzitás hirtelen zuhanni kezdett, és ez a negatív tendencia mintegy 150 éven át fennmaradt. A növényi sokféleség mutatói csak másfél évszázaddal később – a humán populációk regenerálódásával és a mezőgazdasági termelés újraindulásával párhuzamosan – kezdtek ismét emelkedni.

A kutatás legfontosabb megállapítása, hogy a biodiverzitás csökkenése azokon a területeken volt a legdrasztikusabb, ahol a szántóföldi növénytermesztést a járvány miatt felhagyták. Ezzel szemben azokon a tájakon, ahol a mezőgazdasági termelés stabil maradt, a növényi sokféleség is megőrződött.

A „fekete halál” (1347–1353) Európa történetének legpusztítóbb pandémiája volt, amely a becslések szerint a kontinens lakosságának egyharmadát-felét elpusztította. Egyes városi központokban a halálozási arány elérte a 80 százalékot is. A vidéki területeken a tömeges halandóság súlyos munkaerőhiányhoz és a rurális gazdaságok összeomlásához vezetett. Egész települések néptelenedtek el, a korábban megművelt szántóföldeket pedig visszahódította a cserjés, az erdő és a vadállomány.

A modern ökológiai feltételezések alapján egy ilyen kontinentális léptékű, emberi beavatkozástól mentes „visszavadulás” a természet burjánzását eredményezhette volna. Lyon és Gordon kutatása azonban rávilágít arra, hogy a középkori mezőgazdaság alapvetően eltért a mai, fajszegény monokultúráktól.

Az első évezred során és a középkorban az alacsony intenzitású, vegyes gazdálkodási rendszerek domináltak. A kontinens arculatát egy erősen mozaikos tájszerkezet jellemezte: a szántókat, legelőket, erdőfoltokat, sövényeket és ugaron hagyott területeket magába foglaló hálózat rendkívül sokféle mikroélőhelyet biztosított a legkülönfélébb növényfajok számára.

Amikor a pestis miatt a művelés megszűnt, ez a mozaikos, ember által fenntartott struktúra homogenizálódott. A tájat fokozatosan egyhangú cserjések és másodlagos erdők vették át, ami az élőhelyek változatosságának, és ezáltal a növényi fajgazdagságnak az elvesztését eredményezte.

A felfedezés tudománytörténeti és jelenkori természetvédelmi jelentősége abban áll, hogy empirikus adatokkal bizonyítja: az elmúlt kétezer év európai biodiverzitás-növekedése nem az ember ellenében, hanem éppen az emberi tevékenység (a tradicionális tájhasználat) révén jött létre. A szerzők szerint a paleooökológiai eredmények megkérdőjelezik azokat a kortárs, radikális természetvédelmi irányelveket, amelyek a biodiverzitás megőrzését kizárólag az emberi behatás megszüntetésével tartják elképzelhetőnek. Az adatok rámutatnak, hogy a történelmi, alacsony intenzitású, vegyes földművelési formák fenntartása a jövőben is kulcsfontosságú eszköze lehet a biológiai sokféleség megőrzésének.