"Meg kell győzni a világot Egyiptom biztonságáról" - interjú Bács Tamással

2014. január 20. 08:11

Meg tudtuk őrizni a Kákosyék révén ismertté vált pozíciónkat a nemzetközi egyiptológiában - mondta el a Múlt-kornak adott interjújában Dr. Bács Tamás, akivel forradalomról, Záhi Havvászról, a régészet innovatív módszereiről és a pangó egyiptomi turizmusról is beszélgettünk. Az ELTE Egyiptológiai Tanszéke vezetőjének irányítása mellett lassan húsz éve folynak a feltárások a thébai nekropolisz területén.

Korábban

Magyar régészek Thébában

Ahogy arról mi is beszámoltunk, javában folyik az egyiptomi Újbirodalom előkelőinek eddig feltáratlan sírjainak kutatása a thébai nekropolisz területén. Miről szólt a legutóbbi szezon?

Az idei ásatás a korábbiak folytatása. Hosszú kutatásokról van szó, 1983-mal - a Kákosy László-féle expedícióval - kezdődik a magyar jelenlét Thébában, 1995-ben váltunk ki és kezdtük meg az önálló alprojekteket. Az ELTE égisze alatt folyó magyar régészeti thébai missziót én vezetem, de Fábián Zoltán kollégám önálló ásatást irányít, a tanszék adjunktusa, Schreiber Gábor pedig egy másikat - ebből a háromból áll össze a magyar thébai ásatás. Jómagam őszi szezonokat végzek, a másik két kollégám pedig tavasszal kutat - Egyiptomban nagyjából októbertől áprilisig tart az ásatási szezon, az időjárási viszonyok ezt a hat hónapot teszik lehetővé, igaz, maga az ásatás nem tart tovább 1-2 hónapnál. A thébai temető területén végzünk diakrón történeti kutatásokat, gyakorlatilag temetőrészleteket ásunk, amelyek remélhetőleg az adott terület egész történetét átfedik - ez a közös pont a kutatásainkban. Amiben eltérünk, az a lelőhely adottságaiból adódik, azaz hogy mi kerül elő; az általam vizsgált területen például egy késő antik kori kolostor található, míg a két kollégám esetében a hellenisztikus kor emlékei a gazdagabbak.

A TT 66 Projekt környezete/helyszíne, amely a fotó jobb alsó negyedének a bal felső részén található (fotó: Nicholas Dixon)

Ha jól értem, akkor önök osztják fel a területet.

Itt koncessziós területekről beszélünk. 1995-ben, amikor Kákosy lezárta a Dzsehutimesz-ásatást, elkezdett gondolkodni a folytatásról. Többen mellette, vagy attól távolabbi területekre mentek, mentünk dolgozni. Két kollégám közvetlenül a Dzsehutimesz-koncesszió mellett kezdett ásni, míg én egy másik dombra kerültem. Ennek menete egyébként a következő: a koncessziós területet igényelni kell az egyiptomi hatóságoktól, az engedélykérésre pedig minden évben sor kerül, s egészen addig a kutató neve alatt tartják nyilván, amíg be nem jelenti, hogy befejezte a munkát. Leírjuk, hogy mit akarunk csinálni, illetve le kell adni a szakemberek névsorát. Az egyiptomi hatóság ezt átvizsgálja, hiszen mégiscsak műemlékvédelmi területről van szó. Ráadásul minden külföldi expedíció mellett részt vesz egy egyiptomi régész, akit az egyiptomi régészeti hivatal jelöl ki. Hozzá kell tenni, hogy ez egy nagyon régi rendszer, a Tutanhamon-feltárás előtti korra megy vissza; ott is úgy nézett ki, hogy a Lord Carnarvon volt az, aki ásni akart, és Howard Cartert jelölte ki a régészeti hivatal inspektornak. Ez a rendszer tehát ma is él. De hogy a kérdésére visszatérjek: mindnyájunknak megvan a maga kutatási területe, az érdeklődése és ennek megfelelően választottuk ki a területeket. Minden szezon más egy kicsit, van, amikor az ember valami nagyon érdekeset talál, és van, amikor igazi szenzáció nem kerül elő, mégis előrébb lépünk: anyagfeldolgozásban, dokumentációban. A mostani kevésbé volt izgalmas, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez egy rövidebb szezon volt – egy olyan területen dolgoztunk, ahol a jövőben várható komolyabb eredmény. Ezek egyébiránt korábbi ásatások hányói: 1901-ben, 1905-ben és 1914-ben elődeink komoly munkát végeztek, hatalmas törmelékhegyeket hagytak hátra, amelyeket nem lehet csak úgy elhordani, mert komoly leletanyag van benne.

Dr. Bács Tamás (fotó: Gebauer Szabolcs)

Száz évvel korábban ugyanis olyan leleteket dobtak ki, amelyek ma múzeumi darabok. Fáraonikus keveredik benne a késő antikkal, de előfordulnak 19. századi tárgyak is. Idén leginkább a késő antik korhoz köthető leletanyag került elő, például kerámia és osztrakonok: olyan feliratos kő- és cserépdarabok, amelyeken az itt élő szerzetesek leveleztek, főleg a mindennapi ügyeiket jegyezték le, illetve olyan temetkezések roncsai, amelyeket sírrablók vagy korábbi régészek kidobtak, így múmia- és koporsótöredékek. Munkaterületem központi sírjánál, a TT 65-ös sírnál elsősorban a fotózás zajlott, illetve a helyszínen a szövegekkel és falképekkel foglalkoztam. A sír eredeti tulajdonosa Nebamun volt, ezt később a papi elithez tartozó Imiszeba alakította át saját temetkezési emlékművévé. Ez a fajta temetkezés végig elterjedt volt, főleg ekkor, az Újbirodalom végén, amikor már alig akadt szabad hely. Merthogy két eset állt előttük: egy új, még szűz területen, messze a temető központjától építkeztek, vagy megnézték, van-e olyan sír, amit fel lehet használni. Ezeket megpróbálták átformálni a maguk képére, kifestették, renoválták. A későbbi időkben azonban megtartották a sír jellegét, s egy aknát vágtak bele – ez olyan, mintha a barokk korban valaki egy középkori templomban temetkezik és nem nyúl hozzá. Van, amikor pragmatikus okai vannak, hogy miért használnak fel egy sírt, és olyan is, amikor szellemi komponense van a dolognak.